Hűvös tavaszi szélben remegnek a levelek. Hidegség tölti be a fák közötti teret. A
fűszálak halkan susogva dideregnek. Átsüt a hold az ágak között. A csillagok még nem jöttek
fel. Megcsillan a kő tetején a holdfény. Lassan hullnak rá a cseppek, majd szétterülnek. Egy
férfi guggoló alakja rajzolódik ki a homályban. Odarohanok hozzá, bár ő tudom, úgysem
láthat engem. Lehajolok, hogy megpillantsam arcát aláhulló tincsei mögött. A pirosas
folyadék elárasztja az egész tekintetét. Valamit dünnyög. Szenved. Összeszorított szemmel
engedi, hogy csöpögjön le az arcáról a kőre. Egy csepp, egy csillanás. Még egy csepp, még
egy csillanás. Közte pedig egy örökkévalóság telik el.
A sötétség egyre sűrűsödik ezen a helyen, szinte elnyeli alakját. Egy vékony
fénysugár töri csak meg ezt a vágható sötét masszát.
– Kapitány, ilyennel még nem találkoztunk. Kiküldtem a Felderítőimet, az egész
várost elárasztotta ez a feketeség. Mintha megnyílt volna a Pokol. Minden démon ebbe a
városba sereglik. Nagyon készülnek valamire. A templomba küldött Felderítők látták, ahogy
Júdás megérkezik. Ő is külön kíséretet kapott egyenesen Pusztítótól. Nem férhettünk hozzá.
Mintha el lenne rendelve, hogy őt nem érhetjük el.
– Semmi gond, Hírnök. Amikor ilyet engedélyez Mindenható, az mindig azért
történik, hogy még egyértelműbben megmutathassa a szeretetét.
– De mi azt a feladatot kaptuk, hogy segítsük Vőlegényt az egész földi küldetése alatt.
Most nagyon nagy veszélyben van. Csak nézz körül! Ez az egész felbolydulás a ma este miatt
van. Valami nagyon készül. Nem tetszik nekem ez. Szerintem most különösen résen kell
lennünk.
– Persze. – mosolyodott el a Kapitány – Nekünk az a feladatunk, hogy mindenben
támogassuk Őt. Akármit is dönt. Akkor is, ha ezzel jócskán nehezíti a dolgunkat.
– Én ezt most nem értem.
– Nem is kell! Elég, ha csak előttünk álló démoncsordát félreseperjük az útból.
– Biztos ebben, Kapitány? Minden fontos épületet lefoglaltak, az összes kulcsemberre
rátapadtak. Meg akarják ölni. Biztosan tudom. Ez már nem csak egy hírtelen felindulás, mint
a múltkor a téren. Ez el van tervezve. És minden követ megmozgatnak, hogy ki is vitelezzék.
Ma vagy holnap.
– Értem, Hírnök. Mondd, mit láttál konkrétan?
– A templomban a tanács eldöntötte, hogy véget vetnek ennek a küldetésnek egyszer s
mindenkorra. Júdást megszerezték, tudják, hogy hol van a védencünk. Már elindultak egy
csapattal ide, hogy elfogják.
– A zsidó vezetés nem ítélhet senkit sem halálra kihallgatás nélkül.
– Meg egyébként sem! Még Pilátustól kell engedély. Szóval van egy pár pont, ahová
mozgósíthatjuk a csapatainkat.
– Akkor tedd, amire indítva vagy! De ne feledd, bárhol valljunk is kudarcot, az csak
arra szolgál, hogy Mindenható még erőteljesebben megmutathassa magát. Tiszteletben kell
tartanunk azt, amikor az emberek ellenállnak nekünk. Nem mehetünk csak úgy egy az egybe
neki az ellenségnek. Persze, akkor egy szempillantás alatt megsemmisítenénk. De erre nem
kaptunk engedélyt a Mindenhatótól. Szóval korlátozva fogunk harcolni. Nem tehetünk mást!
– Értettem, Kapitány! Akkor ideirányítok egy pár Harcost a kertbe, ha jól láttam csak a
szokásos kíséret, az Őrzők és Abbával való kapcsolatához szükséges mennyei lények vannak
itt. Én meg akarok tenni mindent, ami rajtam áll.
– Kiváló szolgája vagy a Mindenhatónak! Cselekedj mihamarabb! Valóban nagyon
szorít az idő. Már látom a fáklyák fényét a távolban.
– Igenis, Kapitány!
Világító fehér forgószél formájában egy sereg angyal érkezett a helyszínre. A görnyedő férfi
mély levegőt vett. Megkönnyebbült egy kissé. Kinyitotta a szemét. Már ott várta őt a
templomi kíséret vágható sötétségbe burkolózva. Eléjük ment.
A démonok azt sem tudták, hogy kihez tartoznak, csak úgy zsongtak a küldöttség tagjai
körül!
– Ezt egy kicsit túltolták, nem gondolod? – nézett társára Harcos.
– Egy cseppet. De hagyjuk, hadd vonultassák fel az összes erőiket. Akkor legalább
egy ütközetben bánhatunk el velük.
– Most?
– Nem kaptunk rá utasítást. De legalább egy párat szedjünk le belőlük, hadd érezzék
meg a Szó erejét.
– Rendben.
A két fénylő lény belemarkolt a katonákat páncélként körülvevő démonfalba. Mintha egy
fekete gilisztákkal teli vödörbe nyúltak volna. Lerántottak egy pár marékkal az elfogatásra
küldöttekről.
A férfi előlépett a szikla mellől.
– Én vagyok!
A fekete csúszómászókból szőtt védőréteg alaposan megcsappant a Harcosok közreműködése
miatt, így a Szó védtelenül találta el a mellkasukat. Mintha ez a hang önmagában
elektrosokkot okozna, amikor eléri a testet. Mind hátraestek.
De senki nem ismerte fel őt, így az embereken keresztül folytathatták a terv megvalósítását az
az ellenség erői. Megkötözték és elhurcolták. Alakját hamar elnyelte a sötétség.
– Ez meg mi volt? – háborodott fel Vitéz.
– Nem tehettünk semmit. Hagynunk kellett. Joguk van azt a hatalmat gyakorolni, amit
az emberek adnak nekik.
– Értem. Legalább is próbálom. Még soha nem láttam ennyire megtévesztve a
teremtményeket.
– Valami azt súgja, lesz ez még rosszabb is! – veti oda Vitéz Újoncnak.
– Hajjaj, nem is gondoltam, hogy ilyen bonyolult lesz ez a Nagy Küldetés.
– Senki sem érti igazán, hogy mire megy ki az egész. Csak ő és Mindenható. De
aggodalomra semmi ok. Ők szeretik korlátozni magukat, és ezzel teszik még inkább
láthatóvá, hogy még így is tehetetlen az ellenség. Mindent, amit ellop, azt sokszorosan vissza
kell fizetnie. Szóval, ha valamit makacskodik, akkor nagyon rosszul jár úgy is. Ezért nem
annyira aggasztja Mindenhatót, ha rövid időre előnyösebb helyzetbe látszik kerülni a másik
oldal. Ezt már többször megtapasztaltam a Nagy Küldetés során. Szeretnek úgy nyerni, hogy
veszítenek. Ami miatt nagyobbat nyernek, mint ha már az elején nyernek. Szinte játszanak
ezzel.
– Elég kegyetlenül hangzik.
– Ne aggódj! Ők vállalják a garanciát. Tehát nincs más dolgunk, mint csak azzal
foglalkozni, amit ránk bíztak. Egyébként sem tehetünk mást. – kacsintott barátjára. – Azzal
tudlak vigasztalni, hogy ebben mindannyian kezdők vagyunk. Ebből a Nagy Küldetésből
csak egy van. Nem volt soha és soha nem is lesz ilyen. Annyit tudunk, hogy ez az, amiben
Mindenható választ ad minden létező és vélt problémára. Azt, hogy ezt hogyan teszi? Hát azt
nem látja át senki. Csoda, hogy a Vőlegény érti. Szerintem neki sem menne, ha nem lennének
egyek a Mindenhatóval. – Felnevetett. – Vagy ahogy Ő szokta hívni, Abbával.
Óriási ordítás törte meg a beszélgetésüket.
– Ez nem hangzik olyan jól. Nézd, odasereglik most a sötétség összes katonája! Hogy
milyen tömegnyomor van! Te jó ég! Oda kell menjünk.
Kitárták a szárnyaikat és egy pillanat alatt elsuhantak egyenesen a feketeség közepe felé.
Lassan kirajzolódott a tanács épülete a sűrű, démonokból álló ködből.
– Mi van itt? Ezek szimatot kaptak, hogy valami lesz ma este. De hogy így
rápörögjenek! Ennyien akár többször is elpusztíthatnák a Földet, ha rajtuk múlna. A
főpapokat egész udvartartás követte az ellenség erőiből. Aligha lehettek szabad gondolataik,
a fejük körül is folyton lebzseltek egy páran.
– Az ordítás Pusztító vezényszava volt. Személyesen vezeti az ellenküldetést. Halálra
akarják ítélni a Vőlegényt. Hacsak nem jutnak a vallási vezetők felismerésre.
– De így elég nehéz lesz.
– Igen az. Bár egy pár Hírvivő ott áll mellettük üzenetekkel az ősi próféciákból, arra
az esetre, ha meg akarják ténylegesen vizsgálni, miről is van szó.
– Nem úgy tűnik. A főpapok inkább úgy kérdeznek, mint akik már tudják, hogy mit
szeretnének hallani. Csak bizonyítékot akarnak szerezni, hogy legyen alapjuk eltenni láb alól.
– Ez nem történhet meg! Ezért vagyunk itt! – Mondták kórusban a Vitézek kivont
karddal.
Kapitány a Vőlegény mellett állt. Borzasztóan zavarta a jelenlévő fejedelmeket a róla áradó
dicsőség. A kisebb démonok pedig nyöszörögtek a belőle jövő fényben.
Újonc teljesen össze volt zavarodva.
– Hogy lehet, hogy Kapitány jobban ragyog, mint Vőlegény, aki egy Mindenhatóval?
– Vőlegény most úgy döntött semmilyen erejével nem él.
– De hát ez képtelenség! Akár tönkre is mehet a Nagy Küldetés?
– Dehogy, Újonc. – Fordult hátra egy tagbaszakadt idősebb Harcos. – Még sosem volt
olyan, hogy ne nyertünk volna jobban, mint ahogy elképzeltük, hogy nyerhetünk. Ez ma sem
lesz másként. Túl régóta szolgálok az Örökkévalónak ahhoz, hogy kétségbe essek.
–Mosolygott szeretetteljesen fiatalabb társára.
– Félni én sem félek. Olyat még sosem éreztem. Csak átláthatatlan ez a helyzet.
– Arról biztosítalak, hogy nekem is az. Csss! Egy pillanat! Most válaszol…
– Maga az Igazság beszél az igazságról és senki nem ismeri fel… Most megint
megütötték. – kommentálta Hírnök a kihallgatást.
– Olyan mintha nem láthatnák meg, ki is ő valójában. De ha a démonok miatt nem
ébrednek fel, akkor miért nem vágjuk le őket? Ha pedig ők adnak hatalmat a démonoknak a
megtévesztettségük miatt, miért nem tudjuk őket felismerésre juttatni? Valahogy meg kell
törni ezt a kört.
– Ma ez történik! – harsogta kapitány. – Nem tudom, melyik ponton fog ez
bekövetkezni, de megígérte a Mindenható, amikor ránk bízta a Nagy Küldetést.
Kacagás és értelmetlen vihogás hangja töltötte be a termet. Épp ünnepeltek. A főpap
átküldte a másik főpaphoz az elfogottat, hogy elítélhessék.
Az ember ott állt megkötözve. Kérdezgették, de ő alig szólalt meg. Egyre jobban feldühödtek
a fejedelmek, hogy nem tudják belőle kihúzni a végső bizonyítékot. Érzéseik a farizeusok
arcán tükröződtek. Szemeik szikráztak a gyűlölettől.
– Akkor te vagy Isten fia? – hörgött Vallásosság a férfire végső kétségbeesésében.
Óriási fogaitól soha nem tudta bezárni a száját, ezért folyamatosan csöpögött valami
gusztustalan anyag közülük.
– Te mondtad. – jelentette ki teljes nyugalommal a vádlott.
Erre megbolydult a hely. A főpap a ruháit szaggatta, a démonok pánikoltak a Szó miatt.
Beléjük hasított a kijelentés. Bár fizikai fájdalom volt hallaniuk az Igazságot, egy pár
másodperc fogcsikorgatás után, kárörömmel táncolták körül a legodaadóbb eszközeiket,
templomi vezetőket.
– Örökkévaló szolgái! – Szólalt fel Kapitány. – Azt hiszem a vége felé járunk a
Küldetésnek. Bármelyik ponton megtörténhet az a felismerés, amelyen keresztül többé nem
kapnak felhatalmazást a démonok arra, hogy megkötözzék az emberiséget. És akkor ő örökké
uralkodni fog. – Ettől a mondattól fényár hullámzott végig a mennyei táboron. Majd folytatta
a vezető:
– Hamarosan Pilátus elé fog kerülni az ügy. Nem gond. Kidolgoztam egy tervet. A
helytartó felesége egészen nyitott a Mindenható dolgaira. Rajta keresztül fogjuk akkor
meghiúsítani Pusztító tervét. Kijelentés előkészítette már a terepet. Meglátogatta a nőt az
egyik éjjel álmában. Nagyon nagy hatással volt rá. Ha más nem, ő meg fogja akadályozni,
hogy halálra ítéljék a Vőlegényt. Ezen felül lesznek ott is Hírnökök, akik emlékeztetni fogják,
hogy nem az ő dolga vallási kérdésekben ítélni. Eszébe fogják juttatni, hogy mennyire
előnytelen neki helytartóként zsidó ügyekbe beleszólni. Van egy sor gondolat, amit a
Hírnökök fel fognak vetni az elméjében. Mást nem tehetünk. Csak annyit, amennyi
felhatalmazást kapunk az emberektől. Azon túl csak különleges utasításra cselekedhetünk. De
fel a fejjel! Pilátus nem szereti az ilyen ellentmondásos helyzeteket.
Egy fénycsóva csapott le hirtelen összegyűlt társaság közepébe. Majd alakot öltött.
– Kapitány! – Kezdett bele minden udvariaskodás nélkül. –Voltam Pilátusnál. A
főpapnál ahhoz képest kevesen voltak. Ide csoportosították az erőiket. Azonnal mennünk kell.
Fel kell sorakozni az emberek közé. Pusztító már kirendelte a katonáit. Csak azokat akarja
beengedni, akik a Vőlegény ellen vannak. Arra készül, hogy még annak is elveszi a
tisztánlátást, akinek eddig megvolt. Nekünk el kell foglalnunk a kulcshelyeket.
– A helyzet az, hogy összecsapásra nem kaptunk utasítást eddig. – Egy villanással
áttűntek Pilátus udvarába. – Beállunk a főbb pontokra.
– Érdekes, hogy ők sem nagyon kötekednek velünk. Mintha biztosak lennének a
dolgukban. Mennyire megtévesztett egy társaság! – fűzte hozzá Felderítő.
Szétoszlottak. Világító pontokként törték meg a sötét masszát.
Dörögve nyíltak meg a helytartói kirendeltség kapui. A népes társaság jelentős része a
sötétség leghatalmasabb fejedelmeiből állt. Két mennyi Őrálló már várta őket az előtérben.
Összefacsarodott a szívük, amikor látták az embert, aki egy a Mindenhatóval, így megverve
és megkötözve. A kisebb démonok majmokként bolondozva hajlongtak előtte és
gúnyolódtak: Kiabálták, hogy remélik, hogy így szeretett volna bevonulni, és ugye élvezi a
megtiszteltetést. Bár ezt a meggyötört férfi meg sem hallotta. A menny seregei pedig
feszülten várták a pillanatot. De nem akart eljönni.
Pilátus körül egészen sokan álltak a fényesség vitézei közül, főleg Hírnökök. A
helytartó tényleg eléggé vonakodott, éppen úgy, ahogy Kapitány számolta. De hiába hallotta
a saját fülével, ahogy a Király beszélt az uralmáról, nem nyílt meg igazán a szeme. Odasúgott
neki az egyik Hírnök: Nem ítélhetem el egy ilyen apróságért. Attól csak nagyobb lázadást
szítok. A császárnak erre nincs szüksége most.
Eszébe jutott felesége álma is. Újabb és újabb kérdéseket tett fel a vádlottnak, hátha valamit
fel tud használni a mentségére.
Egy ponton őszintén feltört belőle a kérdés: Mi az igazság?
– Közelít. – ujjongott az egyik hírnök. – Nagyon nagyon közel jársz, barátom.
–dörzsölte össze a kezét.
– Kijelentette a zsidó vezetők előtt, nem talált benne bűnt. Nyert ügyünk van,
Kapitány!
Ekkor megfordult és az egyik fejedelemmel találta magát szembe. Ha jól láttam Félelemmel.
Ebben a pillanatban az egyik Hírnök megajándékozta egy ötlettel. Teljes nyitottsággal
fogadta. Felötlött benne ugyanis, hogy a felesége mennyit sírt a fülébe, hogy csak ezt az
embert ne ítélje halálra. Majd a húsvéti hagyományt kihasználva elengedteti ezt a férfit. Két
legyet egy csapásra. Kevésbé lesz utálatos a zsidók szemében, mint zsarnok. És megúszhatja,
hogy valaki olyat öljön meg, aki az istenek támogatnak. Nyílván van ebben az emberben
valami. Nem lenne jó részt venni a meggyilkolásában. Még a végén a zsidók istene is ellene
fordul. Ha a nép dönt emellett a férfi mellett, akkor a templomi vezetők is leszállnak róla.
– Mégis csak tenned kell valamit. Nem lehetsz ilyen jólelkű, hogy így elengedsz egy
potenciális lázadót. Még a végén emiatt ütöd meg a bokád. – rivallt rá Hatalomvágy.
– Korbácsolják meg! – adta ki a parancsot.
– Na, ez a beszéd! – vigyorgott önelégülten Kínzás. Ezen úgy felbátorodott, hogy egy
pár ott álló katonának a fülébe súgott egy ötletet.
– Nem lehet igaz! Most hogyan tovább Kapitány? – szorította össze a fogát Hírnök.
– Várnunk kell!
– De hát ebbe lehet, hogy belehal.
– Nem fog! – utasította vissza az aggódást – Mert tudjuk kitől kaptam a parancsot. Ha
semmi más nem is utal erre¸ az Örökkévaló mindent a kezében tart.
Vihogás és Kárörvendés kacajának hangja szinte elnyomta a korbácsütéseket és a
tömeg moraját. A sötétség megbolydult méhkasként kavargott a jelenlévők körül.
Alig bírta elhordozni a látványt a menny serege. Az, aki egy a Mindenhatóval, most hagyja,
hogy megalázzák teremtményei és gúnyolják azok, akik fellázadtak ellene. Engedi magát
kínozni. És nem tehetnek semmit. Csupán egy pár embert tudnak körbevenni, megölelni vagy
jobb belátásra juttatni a tömegből. De nyílt harc nélkül többre nem kapnak engedélyt. Sem az
emberektől, sem Mindenhatótól. Ez kegyetlen. Az univerzum középpontja most minden alá
süllyedt. A korbács ütései alatt lassan teljesen szétterült.
– Nyugodjatok meg! Most jön el a fordulópont. A nép, akik között annyi beteget
meggyógyított, most látja így megalázva. Egyértelműen őt fogják elengedni. Mekkora
győzelem lesz! Az ellenség pedig hogy meg fog szégyenülni! Vőlegény megalázza magát
még ebben is, csak hogy láthassa mindenki, hogy hogyan uralkodik ő. Mindenkinek alávetve
magát. Ez elképesztő lesz. – szónokolt Kapitány, miközben a félholtra vert férfi
feltápászkodott a földről – Hamarosan nem fog itt vihogni ez a szedett-vetett társaság. Most
el fog dőlni minden. Pilátus is erre számít. Végre kihúzhatja magát ebből az ügyből. A másik
egy igazi gyűlölt tolvaj. Nem látjátok, milyen jól előkésztette ezt a Mindenható! Tudtuk,
hogy ma van a nagy nap. Ma visszaszerzik a Menyasszonyt.
Ettől a világosság katonái újabb erőre kaptak. Sorfalakba rendeződtek az udvaron
összegyűlt tömegben.
– Íme az ember!
A nép zúgott. Alig lehetett kivenni mit is kiállt. Nem akart hinni a fülének Kapitány. –
Ez nem lehetséges! Hogy történhet ez?
Csak úgy áradtak fel a sáskaszerű lények a mélység eddig nem ismert bugyraiból, mintha a
föld hányta volna ki őket. Mintha kinyitottak volna egy csatornát, csak úgy hömpölygött
fölfelé a tapintható sötétség. Majd mikor már szinte az összes a felszínre jött, Kapitány
valami megmagyarázhatatlanul gyötrelmes jelenlétet érzett a háta mögül. Ez nem a sáskáktól
jön, abban biztos volt. Azokat bármikor egy vágással hatástalanítja. Megfordult. Arcul csapta
a mérhetetlen bűz.
– Rám nem számítottál, mi? Csak nem gondolod, hogy az egész emberiség
legfontosabb eseményéről lemaradok? Nem kaptál parancsot, hogy rendet vágj a
seregemben?! Nagyon sajnálom Kapitány urat, de ez most úgy tűnik, így alakul. Mi
műsorozunk, ti pedig nézitek. – Kacagott lénye belsejéből. Szinte öklendezésnek lehetett
volna nevezni. Zöldessárgás gusztustalanságok hagyták el a száját közben.
– Még ráérsz nevetni szerintem. Nincs vége ennek a napnak. Ma minden megváltozik.
Mond neked valamit ez a név, hogy Mindenható? Ezt Ő mondta. Ha nem Ő ígérte volna meg,
akkor egyenlő felekként állhatnánk szembe. De erről szó sincs. És mivel már láttam a
forgatókönyv legfontosabb pontjait, nem is lesz olyan. Úgyhogy, jönnek még meglepetések
számodra. Örülök, hogy te is felmásztál idáig. Igazán sajnálnám, ha nem láthatnád a saját
szemeddel, ahogy végleg meg leszel fosztva az összes fegyveredtől!
– Nagyon bátor lettél hírtelen. Észrevettem azért, hogy összerándultál, amikor a
kezemben csattant az ostor a hátán. Nyugodtan bevallhatod magadnak, hogy gőzöd sincs, mi
történik. Eléggé cserben lettél hagyva, ha ez az életed legfontosabb küldetése. Ha rajtad múlt,
hogy idáig fajultak a dolgok, akkor pedig kifejezetten szánalmas vagy. Több ember
felejtkezett el Róla, mint amennyi sáskát lecsaptál ma. Rendkívül örülök ennek a
korlátozásnak, hogy csak akkor tehettek valamit, ha az emberek engedik nektek. Mert nagyon
buták. Mindig minket hatalmaznak fel. Olyannyira, hogy nem is kell nekünk cselekednünk.
Úgy élnek, mintha a mi testünk lennének. Megteszik, amit mi akarnánk, ha élhetnénk ebben a
dimenzióban. És te pedig a záróvonalnál ülhetsz a kis villogó barátocskáiddal és nézheted,
ahogy lejátszuk azt, amihez jogot kaptunk. Nekünk hozzáférésünk van ehhez, ti pedig nem
kaptatok semmilyen felhatalmazást. Szóval további jó szórakozást kívánok! Ígérem, olyat
látsz ma, amit eddig még soha!
– Ez az egy mondat, ami egészen biztosan be fog teljesedni. Viszont el kell
keserítselek. Én első kézből, a szerzőtől hallottam a végét ennek a történetnek. És ott az van
leírva, hogy te az összes barátoddal elveszted minden jogodat. Örökre. A Menyasszony pedig
elválaszthatatlanul egy lesz Vőlegénnyel. A Mennyasszony, kit te most bábként használsz,
egyszer rólad fog ítéletet mondani.
– Mi pont tőle kapjuk a hatalmunkat. Sem tőletek, fénycsóvácskák, sem a
főnökötöktől. És ők teljes örömmel adják nekünk.
– Mert megtévesztitek őket!
– Mert akarják!
– Na ez a kör fog megszakadni ma!
– Örvendek, hogy újra találkoztunk!
– Nekem is öröm látni téged. – Mosolygott ironikusan Kapitány. Ettől egy cseppet
összerezzent Pusztító. Talán ez a nevetés ijesztette meg a legjobban, minden más igazságot
könnyedén elengedett a füle mellett.
– Hallod, Kapitányka! A papok kiáltják leghangosabban, hogy feszítsd meg! Pedig
milyen ügyesen elrendeztél mindent! Nagyon trükkös. Legalább egy jelvényt kiérdemelhetsz
ezért. Aztán nehogy kettébe törjön a kis karriered a mai buli után! – Majd egy villanással
eltűnt.
– Ez most mi volt? – kérdezték kórusban a Vitézek.
– Semmi különös. Szegény nem tudja, hogy minek lesz a szemtanúja. Valószínűleg ez
is része a tervnek. Ilyenkor mindig az van, hogy valami dicsőségesebb történik, mint amire
számítottunk. Bármelyik pillanatban beteljesedhet az ígéret. Ezt a Mindenható engedte idáig
fajulni, szóval minden rendben van.
Az angyali tábor meglehetősen értetlenül állt, bár félelemnek vagy hitetlenségnek
nyoma sem volt rajtuk. Annál sokkal jobban tisztában voltak az elhívásukkal, mintsem, hogy
az ellenség eszközeit megtűrték volna soraik között.
– Pilátus kiadja parancsot. Nem tehet mást. Bár minden hang ellentmond a fejében.
Akkora nyomást gyakorol rá Hatalomvágy, Megfelelés, Kétségbeesés és Félelem hogy nem
tud kitörni belőle. – jelentette az egyik Hírnök, aki a helytartó gondolataival volt megbízva.
– Nincs senkinek hatalma a Vőlegény felett, Ő akarja ezt valamiért. Egyre kíváncsibb
vagyok, hogy hogyan fordul meg az egész. – fordult Kapitány az egész csapathoz.
– Még mindig nem akarja Pilátus, pedig már mindenki követeli a kivégzést. – fűzte
hozzá Hírnök.
A vitézek vezetője ekkor egy suhanással a megbeszélés közepén termett.
– Különös, hogy alig beszél a Vőlegény. Ő maga a kimondott szava Mindenhatónak.
Puszta beszédével véget vethetne annak, ami itt történik.
– Igen. – Felelte Kapitány. – De a lényeget elmondta. Ő az Isten fia. Mindenki
hallhatta. Előtte mindenki láthatta, hogy ez hogyan is néz ki. Ehhez nincs mit hozzáfűzni.
Világosan bemutatta, hogy milyen a Mindenható. Vagyis, ahogy ő hívja, Abba!
– Pilátus teljesen össze van zavarodva. – folytatta a hírnök. – Eddig az volt a kétséges,
hogy Róma hogyan viseli a felbolydulást az utcákon a gyógyításai és csodái miatt. Most
pedig pont az a sokaság üvölti, hogy feszítsd meg. Nem tudja, hogy Félelem melyik
hazugságára hallgasson. Most figyeljetek!
– Nem találtam semmi bűnt benne! – hirdette ki egyenesen a zsidó vezetők szemébe.
A világosság serege láthatóan szikrázott a boldogságtól.
– Ez az! Legalább valaki felismerte!
Mindeközben a Hírvivők táncot jártak helytartói szék mögött. Valahogy ki kellett fejezniük
azt a leírhatatlan örömöt, amit éreztek.
Ekkor a jelenlévő sötét fejedelmek megrohamozták a zsidó vezetőket, látva, hogy
Pilátust elvesztették, mint támaszpontjukat. Pedig hogy számítottak a római kegyetlenségre
ebben a helyzetben! Erre képezték ki az egész birodalmi kultúrát, mert sejtették, hogy ebben
a küldetésben még hasznos lehet. A templomi vezetők pedig akadály nélkül adták át magukat
nekik, szinte odaajánlották a szájukat, hogy használhassa Félelem és Kétely.
– Ha nem ítéled el, nem vagy a császár barátja! – hörögték kórusban, szinte
öntudatlanul. Az ellenség tábora teljesen megbolydult.
Tehetetlenül álltak az angyalok.
– Hagynunk kell, hogy döntsön! – vágott közbe Kapitány, visszalépésre kényszerítve a
kardot rántó mennyei sereget.
– Mi rosszat cselekedett? – kérdezte a helytartó végső elkeseredésében. De ezt a
mondatát elnyomta a démonok és az összegyűltek együttes morajlása: Feszítsd meg!
Pusztító büszkén húzta ki magát. Szinte trónolt a tömeg felett. Mintha egyre
nagyobbra hízott volna ezektől a szavaktól. Mindenki az ő eszközévé vált. Mert azzá akart
válni.
Hírnök közben nem szűnt meg tájékoztatni a mennyi alakulatot, amely szétszóródva
állt az emberek körül:
– Most óriási ellenállás van Pilátus fejében. A feleség álma, Rómának való
megfelelés, esetleges lázadás veszélye. Egy olyan ember meggyilkolás aki, esetleg
valamilyen istennek a fia. Félelem, Kétségbeesés, Hatalomvágy most teljesen körbezárták őt.
Aligha hall valamit tőlünk.
Ekkor a helytartó a mosdótálhoz lépett:
– Ártatlan vagyok ennek az embernek a vérétől! — majd intett, hogy hajtsák végre az
ítéletet.
Pusztító ekkor már felfoghatatlanul nagy hatalommal lett felruházva. Csak úgy dagadt
a büszkeségtől.
Elindult a menet a városból a vesztőhely felé, óriási zsibongás közepette. Vinnyogva
ujjongtak a démonok. Eljátszották, hogy meghajolnak, hogy tisztelegnek a keresztjét cipelő
férfi előtt, majd újra ráköptek és belerúgtak. Mindehhez egyáltalán nem volt szükségük nagy
erőfeszítésre, az emberek önként vállalták, hogy végrehajtják az ötleteiket. Ő erre ügyet sem
vetett.
– Vőlegény teljesen tisztában van vele, hogy ez még nem a vég! Még ezután jön a
lényeg! – jelentette ki szilárd álláspontját Kapitány. – Most az egész város látni fogja, mit
tesz Függetlenség a Vőlegénnyel. Láthatják az igazságot hazugságba burkolva, az uralkodót
sárba taposva, a fenségest megalázva. Ez egészen biztosan fel fogja nyitni a szemüket. Most
szembesülni fognak! Egy héttel ezelőtt látták a Vőlegényt dicsőségben vonulni, most pedig
félholtra gyötörve vonszolja végig magát ugyanazokon az utcákon. Ha ez nem állítja őket
tükör elé, akkor nem tudom… Fel a fejjel! Nem hiába nem kaptunk parancsot arra, hogy
szétcsapjunk közöttük. – a cirkuszi felvonulásra hasonlító menet felé bólintott, melyet fekete
ködként burkoltak be a Pokol erői. – Egyértelmű, hogy ezt most mind az Örökkévaló, mind
pedig Vőlegény akarja. Direkt nem lépnek fel az ellenség semmilyen trükkje ellen. Mert
valamire nagyon készülnek. Mi pedig feltétlen bízunk bennük, akármilyen elviselhetetlen is
így látnunk az Univerzum Teremtőjét. Meg vagyok győződve, hogy ti minden esetben
feltétlen követitek a Mindenható parancsát. Most az emberek által adott felhatalmazással
élhetünk kizárólag. Egészen biztosan sokan jutnak felismerésre még a fordulópontot
megelőzően is. Szóval legyünk résen! Használjunk ki minden lehetőséget, amit a
teremtmények adnak nekünk. Ahhoz a démonoknak semmi hozzáférése nincs, amit az
emberek engednek meg nekünk! Ha pedig szemtől szemben kell megütköznünk, tudjátok a
csatarendet! Én megyek elől, mellettem a Hírvivők és a Felderítők. Mögöttem a Harcosok,
utána pedig a Vitézek. Pusztán számszerűen is többségben vagyunk, szóval bármikor kapunk
utasítást egy összecsapásra, az meglehetősen rövid lesz! – Ahogy ezt maga elé képzelte,
önkéntelenül felnevetett Kapitány. A sokmilliós fénylő flotta pedig visszhangozta a kacaját.
Ettől a hangtól valahogy Pusztítónak is kisebbre kellett húznia magát. Egy pillanatra
mélyen egymás szemébe néztek Kapitánnyal. Az ellenküldetés vezére aligha bírta elviselni
hosszan ezt a tekintetet. Valahol mélyen érezte, hogy nincs esélye. De azt akarta hinni, hogy
van. Annyira mestere volt a megtévesztésnek, hogy még magát is sikerült illúzióba ringatnia.
A tömeg egy része leszakadt, ahogy a menet haladt a Golgota felé. Akik
támogathatták volna a halálra ítéltet, lemorzsolódtak Félelem és Kétely mesterkedésének
következtében. Csupán Bosszú és Agresszió felbérelt emberei meneteltek lelkesen a csapat
élén. Néha bele-belerúgtak. Próbálták szavaikkal megtörni azt a békéből szőtt falat, ami a
félholtra vert embert még ebben a helyzetben is körülzárta. Nem sok sikerrel. Ahogy ő szokta
mondani, Abba vele van.
Hírtelen megállt a tömeg. Egy puffanás hallatszott. Eddig bírta. Elterült a fakereszt
súlya alatt. Páran a mennyei őrizők közül rögtön segítségére siettek. Néhányan az emberek
közül is odafutottak, az Őrizők nagy örömére. Szemlátomást rendkívül élvezik az angyalok,
ha valakin keresztül valósíthatják meg azt a feladatot, amit kaptak.
A sáskaszerű lények rajban repkedtek ide-oda, újabb és újabb hazug gondolattal
mérgezve meg a jelenlevőket. Mintha egyre többen lettek volna. A Nagy Küldetés alakulata
két sorban állt falat a menet előtt. Teljes békességben várták a nagy pillanatot a körülbelül
három méteres harcosok. Kezük a kardjuk hüvelyén pihent. Kapitány fentről kémlelte a
terepet.
– Miért nem vetünk véget ennek? – kérdezte Hírnök Kapitányt. – Még a végén tényleg
megölik. Eddig mindig meghiúsítottuk, ha el akarták tenni az útból a Vőlegényt. Ilyen sokáig
még sosem hagytuk rá az ellenségre a terve megvalósítását. Kezd egy kicsit túlzásba esni
Pusztító, nem gondolod? Én már ezt nem bírom nézni! Ha valaki mondta volna, hogy idáig
kell hagynunk fajulni a dolgokat, lehet, nem hiszem el, hogy én ezt képes vagyok elhordozni.
De kapok erőt. Csak már nagyon fáj nézni. Minden tiszteletem Kapitány, de biztosan nem
tehetünk semmit?
– Attól tartok, még nem. De megértelek Hírnök. A felderítők sem tudnak semmi jó
hírrel szolgálni. Az emberek nemhogy nem jutnak felismerésre, hanem egyre mélyebb
csapdáiba esnek Megtévesztésnek. Függetlenség ide vezet. Kegyetlenül fájdalmas. Éppen
ezért örülök előre, hogy mit talált ki Mindeható, mert úgy tűnik ezt a részt nekünk is
meglepetésnek szánja.
– Én úgy szeretnék mihamarabb meglepődni már! –sóhajtott Hírnök.
Kapitány leszállt a Golgotára. Ott várta be a felvonulást. Már fel volt állítva az erre
megteremtett mennyei különítmény. Gyönyörűen ragyogó harcosok álltak sorfalat
koncentrikus körökben a domb körül. Ugyanakkor a hely felett is egyre gyűlt a feketeség.
Olyan áthatolhatatlan, amivel eddig még nem találkoztak. A félelmet ugyan nem ismerték, de
meglepte őket, hogy ekkora erőket mozgósítanak ide. Hörgések és visongások kavalkádja
jelezte a tömeg érkezését. Letépték a férfi ruháit. Majd rávonszolták a vérveszteségtől már
csak vonaglani képes férfit. Vádlás és Kárhoztatás verte belé a szögeket. Vagyis nem
közvetlenül. Erre nem volt szükség. Akadtak emberek, akik szívesen elvégeztek mindent
helyettük. Felemelték a keresztet. A fán eddig szétterült vér most összegyűlve folyt alá,
kisebb foltokat hagyva a kövön. Most tajtékoztak a sötétség harcosai az örömtől.
Elvonyították az összes gúnydalukat, amit csak ismertek. Minden ötletüket igyekeztek
bevetni, hogy nehogy valami olyan fegyvert kihasználatlanul hagyjanak, amivel a
kikezdhetetlen békesség-burkot meg lehetne bontani.
– Ha valóban Isten fia vagy, szállj le!
– Magadat bezzeg nem mented meg!
– Hol van most az Istened?
– Ha tényleg az lennél, akinek mondod magad, most megmentenének téged! – zúgott a
nép. A démonok és az emberek hangjai összeolvadtak.
Kapitány némán állt. Kétség kívül, most valamit mondania kell az alakulatnak, mert
egészen biztosan nem értik. Nem teheti ki őket az ellenség mesterkedésének iránymutatás
hiányában.
– Az az igazság, hogy nem kaptam utasítást. Várunk. Eddig nem látott győzelmet ígért
mára az Örökkévó. Nem a mi győzelmünket. Az emberiség bukásának és annak összes
következményének felszámolása a tét ma. Nem léphetünk akármikor.
Csendes bólintással jelezte a világosság tábora, hogy kitartanak. De hang nem jött ki a
torkukon. Ők értik csak, ki az valójában, aki ott függ. Rajtuk kívül talán csak Pusztítónak van
erről valamilyen torz fogalma.
Egyszer csak mind felkapták a fejüket. Morajlás és dörgés hangja törte meg a tömeg
zajongását. Megremegett a talaj a lábuk alatt, mintha valami fel akarna törni a Föld
gyomrából. Az univerzum kiadta magából az összes eddigi Szenvedését, Gyötrelmét és
Megtévesztését, mindenhonnan elkezdett áradni a gonoszság. Az összes múltbeli, jelenbeli és
jövőbeli cselekedet előúszott a többi dimenzióból is és egyenesen egy pont felé özönlöttek. A
megfeszített ember testének középpontja felé. Olyan démonok érkeztek a Pokolból, akik soha
nem is tevékenykednek a földön. Az összes fejedelem a második égből, katonák a Hazugság
Birodalmának minden területéről rajokban száguldtak erre a helyre. Elsötétült az ég.
– Azt hiszem, elkezdődött. Nem gondoltam volna, hogy így megkönnyítik a
dolgunkat, hogy idegyűlnek hívás nélkül. Ez elképesztő lesz, barátaim! Semmiképp nem
engedünk magunk közé egy gondolatot sem Kételytől. Így nagyon egyszerű lesz az ütközet.
Emlékezzetek, mit mondott Mindenható nekünk, amikor megkaptuk a Küldetést. Ami ma
történik, az annyira megváltoztatja a világot, hogy nagyobb dicsőségre jut a teremtés, mint
amit a Bukás előtt élvezett. A Vőlegény örökre visszaszerzi a Menyasszonyt, és vele együtt
uralkodik korszakokon át. Ezt lássátok magatok előtt!
– Értettük, Kapitány! – harsogták és hangjuk visszhangzott a latóhatár peremén túlról
is.
A feketeség egyre csak nőtt és nőtt, az életéért küzdő fiatalember már alig lélegzett. A
démonok ecetet kínáltak neki. Nem fogadta el. Az ide sereglő sötétség, bűn és szenvedés már
annyira sűrűvé vált, hogy teljesen kiszorította a levegőt. Ezek nem csak úgy ide jöttek
látogatóba. Ezek Belé jöttek. Mind el akarták uralni a lényét, és ő ezt hagyta. Semennyi
ellenállást nem tanúsított. Minden időkből, terekből és dimenziókból áramlott Belé a
gonoszság. Míg egy ponton a Megtévesztés magját is magába szippantotta.
– Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? – Kiáltott fel a megfeszített.
– Hogy képzeli? – rántotta ki kardját Kapitány – Ehhez aztán már nincs joguk! Azt a
megtévesztést átruházni a Vőlegényre, hogy őt Abba magára hagyja. Ez tartja fogva az egész
emberiséget! Az az illúzió, hogy el vannak választva az Örökkévalótól, hogy magukra
vannak hagyva. A Függetlenség az összes baj forrása. Semmilyen más Megtévesztés nem
lehetne sikeres, ha ezzel nem tudna szövetségre lépni. Ez a Bukás alapja és következménye.
Ilyen hazugsággal nem azonosulhat az, aki egy a Mindenhatóval! Ezt már nem hagyhatjuk!
– Ebbe bele fog halni! Vége a küldetésnek! Mostmár meg kell mentenünk! – zengték
kórusban a Vitézek és Harcosok.
– Igen!- vágta rá felindultan Kapitány – Eddig és nem tovább! Azt hiszem, ezzel
minden eddigi húzásán túltett az ellenség. Most nincs más hátra, mint a puszta
erőfölényünkkel helyre tenni őket. Még hogy megpróbálják tönkretenni a Mindenható tervét!
Mit gondolnak ezek?! Erre vagyunk kiválasztva, hogy gondoskodjunk a Vőlegényről és a
Nagy Küldetésről! Ideje cselekedni! Különleges Alakulat, hadrendbe!
Az ellenség erőit ekkor mit sem érdekelte, hogy az angyali sereg mire készül. Teljesen
megmámorosodtak attól, hogy Isten fia most a kezeik közt gyötrődhet. Hogy az összes
szenvedést és bűnt ráaggathatják, mi több, beléhelyezhetik. Krákogva, szökdécselve
meneteltek köré, hogy minden lehetséges hazugságot beletapossanak. Az összes gyötrést,
ami a világtörténelem folytán megszületett a Pokolban, most magán a Teremtőn vezethették
le. Ez felülmúlta legmerészebb álmukat is. Pusztító kárörvendő kacaja túlharsogta
valamennyiük vonyítását. Maga Pokol és Halál is feljöttek, hogy ők is részt vehessenek a
kínzásban. Úgy érezték, nem maradhatnak ki ebből. Mint egy megbolydult darázsfészek,
helyeiket elhagyva mind körüldongták a kereszten függőt.
– Mennyire elvakultak! – jegyezte meg Kapitány Felderítőnek. – Még azt a hozzánk
képest elhanyagolható erejüket sem akarják felállítani az ütközethez. Sebaj. Könnyebb
dolgunk lesz, mint gondoltam.
A haldokló férfi csak félig volt magánál, saját gondolatait aligha halotta, ahogy sok
hazugságot is önkéntesen magába szívta.
„Azt mondta Abba, hogy örökre uralkodok. Akkor most mi zajlik? Hogy mikor mentenek
már meg? Eddig mindig győztem.”
Pörögtek a fejében a valós és vetített képek. Angyali seregek, felsorakozva. Mindegyik
katonának akkora ereje van, hogy rajtaüthetne egy egész fejedelemségen egymaga.
Csatarendben állnak. Pár kardcsapásra legyőzik ezt a borzalmas cirkuszt. Megsemmisül a
sötétség teljes hada. Újabb kép került elé. A mennyei hadsereg kiszabadítja innen, és
mindenki felismeri, hogy ki is Ő. A világ helyreáll emiatt. Ő pedig visszatér Abbához. Egy
másik képben már látta magát örökre uralkodni, teljes dicsőségben.
Egyedül.
-NEM!
Mondd meg az angyaloknak, hogy nem!
Nem hagyom magára a Kedvesem!
Nem akarom, hogy valaki más tartson a karjában!
Élek a lehetőséggel.
Kedvesem, maradok!
A menny várhat.
Ne!
Ha az angyalok elragadnának
erről a földről, azt mondanám nekik,
vigyenek vissza!
Ezt a lehetőséget kihasználom.
Maradok, Kedvesem.
A menny várhat.
Gyönyörű vagy.
Minden egyes veled töltött pillanat
csodálatos egyszerűen.
Az irántad érzett szeretetem,
Kedvesem, hihetetlen.
Nem is tudom, mit tennék,
ha veled nem lehetnék.
A világ tovább így nem mehet.
Minden este ezért imádkozok.
Ha eljönnének értem, mielőtt feltámadok,
nem mennék.
Ha nem láthatom az arcod,
mi értelme a mennynek?
Ha értem jönnének az angyalok,
ne tegyék, mondd meg!
Elképzelhetetlen,
hogy a felhők fölött trónoljak
te pedig egyedül maradj.
Meglehet,
eljön az idő,
hogy elhagysz engem.
Én visszájára fordítom az egészet
és megpróbálok visszatérni
a Kedvesemhez.
Nem tudom elviselni,
hogy senki nem csókolja, senki nem öleli.
Nem tudom elfogadni,
hogy senki ne szeressen úgy téged,
ahogyan mi szerettük egymást.
Mi értelme lenne így a mennynek?
Ha az angyalok értem jönnek,
Megmondom, nem megyek!
Nem, nem lehetek
Kedvesem, nélküled.
Nem megyek!
Nélküled nem élhetek.
Nem! Képzeld,
megvár a menny!
Egy csepp. Két csepp. Kinyitja a szemét, mintha mély álomból ébredne. Lassan
gyöngyözik le az izzadság a férfi fejéről, pirosasra színezve a szikladarabot, ami fölé
görnyed. A nedves foltok szétterülve ragyognak a holdfényben. Még mindig fúj a hűvös szél.
Távolban fáklyák fénye szűrődik át a fák között. Egyre kivehetőbbé válik a léptek zaja. A
guggoló alak felkel a szikla mellől. Érte jöttek, ezért eléjük megy.
– Én vagyok!
