Talpának tompa csusszanását már az ágyból is lehetett hallani, ugyanis csak elméletben volt ez a papucska halk, gyakorlatban egy ébresztőórát meghazudtoló hatékonysággal adta a kisszobában szunyókálók tudtára, hogy elindult a nap. Egy újabb végtelen slattyogással és csoszogással teli nap. Egykoron talán fehér lehetett szegénykém, talán a nyolcvanas évek közepén, amikor Erzsike a tanácsi lakás berendezése után ilyesféle pazarlásra szánta magát, mint a saját házi bőrpapucs vásárlása. Olykor megemlítette egy-egy arra járó vendég, hogy talán eme lábbeli fölött eljárt az idő, pontosabban alatta, de ezzel csak a régi szép emlékek felelevenítéséhez járulhatott hozzá, semmint, hogy arra az észszerű következtetésre bírja Erzsikét: bizony ez a papucs a kelleténél hosszabban élte túl a rendszerváltást.

Cipők kopognak a járdán. Minden irányból ajtók csapódása hallatszik. Egymást félbeszakítva dudálnak az autók. Kabátok suhognak. A nagy nyüzsgés közepette rápillant az órájára. Már alig várta, hogy kiszakadjon innen. Csak két sorokra van a régi kávézó. Bent mintha minden le lenne halkítva. Kívül reked a duruzsolás és az utca zaja. Jól látni a munkaidő után megbolydult város karneválját az óriási ablakokon keresztül. A régimódi faburkolat már egy kicsit elhasznált, ahogy a padló sem mai már. Az óriási belmagasság és a gazdag klasszikus díszítés a mennyezeten mégis szinte fenségessé teszi a kávézó terét...

Köszönöm a képeslapot. Tegnap meghozta a postás Jóska. Valóban gyönyörű helyen laktok a fiadékkal. Örülök, hogy jól érzed magadat ott a messzi tengerentúlon. Itt is vannak ám jó hírek. Szeptemberben megérkezett az újdonsült szomszéd az egykori házadba. Egy háromgyerekes család költözött ide mellém. Jobb, hogy nem látod ezt, Irmuskám. Az egészet felújították, még a kis verandát is elbontották, ahol délutánonként teázgattunk. Alaposan átforgatták az udvart is...

Ma legszorosabb kapcsolataimról fogok mesélni neked, kedves olvasó. Talán most van itt ennek az ideje, mert napról napra halványodnak az emlékek. Valószínű el fog jönni az az idő, amikor aligha leszek képes összekaparni a memóriámból ezeket az emlékfoszlányokat. Szóval kezdjük az elején, a legelső igazán szoros kötődéstől! Bánat régi ismerős volt. Olyannyira jóban voltunk, hogy nem tudtam megmondani meddig tartott ő és hol kezdődtem én. Szóval eléggé összefonódva éltünk. Mindenesetre örültem a társaságának, ugyanis legalább volt valaki, aki velem volt folyamatosan. Ezzel magyarázható, hogy kegyetlenségeit olyan könnyen megbocsátottam...

A feljegyzések Szelim, Járed és Taddeus rabbik tanácskozását hivatott dokumentálni, mely a jeruzsálemi közösségben Kr.u. 30 elején elharapózott törvénytelenségek megszüntetését irányozta elő. - Szelim testvér! Ne felejtsd el, ma nagyon fontos problémának kell végre pontot tennünk a végére. - Egyetértek Járed! Sok kárt tud okozni a lelkesedés, amikor nem párosul bölcsességgel. - Így igaz, testvér! Szükséges, hogy az érettebbek visszafogják a fiatalok túlkapásait. Jó ez a lelkesedés. Szükségünk van rá. De sajnos nem érzik a határokat és ezeknek a meghúzásában kell nekik segítenünk.

Hűvös tavaszi szélben remegnek a levelek. Hidegség tölti be a fák közötti teret. A fűszálak halkan susogva dideregnek. Átsüt a hold az ágak között. A csillagok még nem jöttek fel. Megcsillan a kő tetején a holdfény. Lassan hullnak rá a cseppek, majd szétterülnek. Egy férfi guggoló alakja rajzolódik ki a homályban. Odarohanok hozzá, bár ő tudom, úgysem láthat engem. Lehajolok, hogy megpillantsam arcát aláhulló tincsei mögött. A pirosas folyadék elárasztja az egész tekintetét. Valamit dünnyög. Szenved. Összeszorított szemmel engedi, hogy csöpögjön le az arcáról a kőre...

Izgatottan toporog a kávézó előtt. Biztosan fontos találkozója lehet. Hosszú tincseit ide-oda repíti a forró szellő. Fehér fodros nyári ruhájába is belekap időnként. Törékeny fiatal hölgynek tűnik, alig lehet húsz. Ilyenkor délután tele vannak az utcák. Kavarognak a járókelők. Valahogy van valami különleges ebben a lányban. Csupa öröm a lénye. Anélkül, hogy megszólalna, sugárzik belőle a lelkesedés. A mozdulataiból is kivehető, hogy az a fajta, akinek nem lehet egy könnyen kedvét szegni. Néha elmosolyodik önkéntelenül, amikor becsukja a szemét. Talán emlékeibe merül ilyenkor.

Enyhe szellő borzolja a sétány menti akácsort. Kellemes kora őszi estének ígérkezik a mai. Mindjárt odaérek. A külvárosi kis színház épülete szinte belevész az éjszakába. Csak a bejáratnál szűrődik ki némi fény, jelezve az érkezőknek, hogy jó helyen járnak. Sikerült elkésnem, hisz az előtérben már egy lélek sincs. Meglehetősen régimódi itt a berendezés, a falakról szintén omladozik itt-ott a múlt századi díszfestés. Szürke homály takarja be a nézőtér kopott, vörös széksorait. Hideg, dohos a levegő idebent. Mire belépek, a színpadon két sereg már egymással szemben sorakozik, csörömpölnek a kardok. Az összecsapáshoz közelít a cselekmény...

Sós izzadságszag keveredik a vér szagával. A kegyetlenség a kín bűze ez. Kövek nyomják atérdeim, ahogy ott guggolok a test alatt. A szürke szikla mintha most különös élességgelvágná a lábam. Szenvedés tölti be a levegőt. Magam elé meredek. Élénkvörös cseppekhullanak alá a fakó sziklára. Fentről. A lábujjakról csöpögnek. Megborzongok. Összeszedembátorságom és felállok. Testem majdnem összeér a testtel, szinte érzem az izzadt véres bőrét az enyémhez simulni. Undor fog el. Legalább centi vastag vasszög lábát döfi keresztül, ahogy inog a kereszt, ki bejár a testébe. Nem nyög, nem reagál...