Felül lugasszerűen összeborulnak a fák. A lombok alig hagynak valamennyi rést a napsugárnak, hogy köztük beszűrődhessen. Óriási egymásba fonódó törzsek, ágak, bármerre nézek, szinte egy növényként él az egész erdő. Ebből a zöld szövetből hasít ki egy szeletet a kis ösvény. Talán inkább alagútnak nevezhető. Azonban a csapás fölött ritkább ez az összefonódás, azért esik valamennyi fény az útra, épp annyi, hogy megvilágítsa. A gyalogösvény igazából egy emelkedő, melyen a gyökerek fapalánkokként tartják a talajt, lépcsőt formálva felfelé. Ha jobban megfigyelem, apró, mohás köveken lépdelek...

Ameddig a völgyben ellátok, páncélozott katonák állnak véget nem érő sorokban. Vonalaik táblákat, a táblák mezőket alkotnak. A harcosok a megcsillanó fénytől válnak láthatóvá, annyira egybefolynak sötét alakjaik. Egy csillanás, egy páncél. Temérdek szikrázó fegyver, végtelen sok katona. Az egész teret betöltik. Nem teljesen sík a terep, a dombos oldalakat is teljesen behálózza ez a páncélosokból álló szövet, olyannyira, hogy alig vehető ki egy-egy zöld sáv az osztagaik között. Az egyik domb tetején észreveszek egy szedett-vedett kis alakulatot...

Enyhe szellő borzolja a sétány menti akácsort. Kellemes kora őszi estének ígérkezik a mai. Mindjárt odaérek. A külvárosi kis színház épülete szinte belevész az éjszakába. Csak a bejáratnál szűrődik ki némi fény, jelezve az érkezőknek, hogy jó helyen járnak. Sikerült elkésnem, hisz az előtérben már egy lélek sincs. Meglehetősen régimódi itt a berendezés, a falakról szintén omladozik itt-ott a múlt századi díszfestés. Szürke homály takarja be a nézőtér kopott, vörös széksorait. Hideg, dohos a levegő idebent. Mire belépek, a színpadon két sereg már egymással szemben sorakozik, csörömpölnek a kardok. Az összecsapáshoz közelít a cselekmény...

Egy magas hegy csúcsán álló városhoz hasonlít ez a hely, ami a szemeim elé tárul. Minden oldalról szakadék veszi körbe, ahol meredek szirtek közé ékelődött vízesések zúdulnak alá. Sejtelmesen zúgnak a mélybe, oly hosszan, hogy aljuk ködbe olvadni látszik. Figyelem egy ideje, hogy honnan jöhet a víz. Egyértelműen a sziklaorom tetejéről, az épületek közül árad, de a konkrét kiindulópont belevész a párafelhőbe. Egyes vízsugarak kilométereken át tartanak, elég masszívnak tűnnek még a távolból is. Félelmetes a látvány, engem mégis vonz valamiért...

Vékony, türkiz sávok szállnak tova, egymással párhuzamosan. Újabb és újabb kék foltok tűnnek elő egymás mögül. Cikáznak. Mostanra ki tudom venni a kép egy szeletét: ez valami tenger lesz, én pedig rajta ringatózom. Min is ülök? Lenyújtom a kezem, hogy kitapinthassam. Egy jégtáblán. Mit keresek én az óceán közepén? Mindenesetre annyira békés látvány ez. Néha belelógatom a vízbe a lábamat. Egészen vidám hely, bár kissé elhagyatott, de a nyugalmát roppantul élvezem. Valamerre biztosan haladok közben, de nincs semmi viszonyítási alapom a végtelen felszínen. Csak lebegek...

Átlagos napnak nézek elébe a birtokon. Sokáig alvás, aztán délelőtti séta a mezőn. Ahogy kikelek az ágyból, eszembe jut egy próféta, aki egyszer említette, hogy ő minden nap indításakor előbb a szellemvilágba pillant be, mielőtt a fizikaira kinyitná a szemét. Nos, ezt már egy kicsit lekéstem így, a reggeli kakaó után, de azért talán most is jó ötlet kipróbálni, az ablak előtt ücsörögve. Zümmögnek a rovarok, a lovak békésen legelésznek. Csak egyegy kutyaugatás töri meg a csendet. Gyula pedig épp szokásához híven „korán” érkezik, ami nagyjából anynyit tesz, hogy aligha bukkan fel addig...

– Nem akarsz mesélni valamit az utolsó időkről? Mindenki ezzel zaklat. Nem tudok semmit róla. – Mondjuk azt, hogy direkt nem mondok semmit. – Egyik azt állítja, hogy ez lesz, a másik azt hirdeti, hogy az lesz, és mindenki tuti abban, amit hisz. Direkt csinálod, hogy az egyiknek ezt mondod, a másiknak azt, nehogy azt […]