Akarlak akarni.
Vágylak vágyni.
Szeretnélek szeretni.
Kívánlak kívánni.
Hagylak hagyni.
Engedlek engedni.
Feladom feladni.
Megszűnök megszűnni.
Hátralépek hátralépni.
Eltűnök eltűnni.
Mivel magamtól semmit sem tudok,
hagylak téged áradni.
Tehetetlen vagyok.
Menthetetlen.
Az összes, amit gyakorolhatok,
hogy vagyok.
Létezem.
És úszok a kegyelemben.
Nincs részem.
Az is te vagy.
Az én szerepem az,
hogy engedlek lenni,
aki vagy, és tenni,
amit mindig teszel.
Amikor nem akadályozlak.
„Igen szép örökség jutott nekem.”
Te vagy az én örökrészem!
Eszlek és iszlak.
Illúzió, rémálom, délibáb,
hogy nekem saját részem lenne.
Akkor azt nekem kellene kezelni
és jól bánnom vele.
De hála neked, nincs olyan.
A hallucinációt feledem.
Utolsó lépésként úgy döntök,
az ábrándot eleresztem.
Ezt a rossz álmot, lidércet,
hogy valami a kezemben lenne.
Megnyugszom végre.
Lebegek.
Az utolsó rémkép is elúszik.
Maradsz te.
Nem csak az egyetlen, akit akarok.
Nem csak az egyetlen, akit vágyok.
Nem csak az egyetlen, akit szeretek.
Nem csak az egyetlen, akit kívánok.
Maga az akarás, vágyás,
szeretés, kívánás is te vagy.
Itt állok üres kézzel,
nem marad nálam semmi.
Szegény állapot.
Teljes üresség.
Nincs semmi vállamon.
Fesztelen ernyedtség.
Megtaláltam a részem.
Te vagy az, rájöttem.
Még az is te lennél.
Nemcsak az,
akivel kapcsolatban vagyok,
hanem a kapcsolat maga.
Te vagy az, aki vágyod.
Te vagy az, aki akarod.
Te vagy az, aki szereted.
Te vagy az, aki kívánod.
Te vagy az, aki hagyod.
Te vagy az, aki engeded.
És ez így is van jól.
Minden a te szereped.
Csak csodálom, ahogy akarod,
hagyod, szereted, kívánod
magad bennem.
Én pedig tehetetlen esek
egyik ámulatból a másikba