Ülök. Várok.
Órák telnek, percek gurulnak.
Maradok.
Egy szelet a végtelenből,
csipet az örökkévalóságból,
rész a tökéletesből.
A esőcseppek nem unnak
koppanni a kövön.
Csak hullanak.
A percek sem szűnnek suhanni,
hagyom őket menni.
A zápor egyre csak zuhog.
Maradok.
Ez a végtelen.
Már most benne élek,
kilépni lusta vagyok.
Engedem, hogy guruljanak a percek,
mint egy kiszakadt zsákból a magok.
Hagyom az órákat gördülni,
napokat szanaszét heverni.
Hadd hulljanak a cseppek!
Hadd szálljon az idő!
Ennyi már csak jut neked
a végtelenből!
Az ablak áll némán,
függöny nem mozdul.
A falak szótlan szolgaként állnak.
Semmi.
Pont ez történik.
Hagyom peregni a cseppeket,
egyre szállni a perceket.
Maradok.
Csöndes ablak, kis függöny, fehér falak.
A barátaim vagytok!
Tanúi a pazarlásnak.
Hulljanak a kőre csillanva a foltok,
teljen a végtelen élet!
Szálljon tova létem,
úgy is tiéd minden idő!
Flegmán reppennek szét az órák.
Más dolguk nincsen.
Enyém az örökkévalóság,
hát boldogan dobálom szeleteit magunk elé.
Hova igyekeznék, ha már itt vagy?
Ha mennék, úgyis hozzád mennék.
Már sötétebb az ablak,
a függöny komorabban lóg.
A falak szüntelen hallgatnak.
Mozdulatlanság mindenütt.
Maradok önkéntes fogoly.
Pazarló királyi örökös,
ki nagy örömében a vagyont
vígan hányja szerteszét.
Pocsékol.
Hadd hulljanak a cseppek, mint órák!
Potyogjanak a perc-homokszemek!
Maradok némán,
míg ki nem zökkenek.
Öntöm céltalan
lábadra az éveket.
Függöny, falak, ablakkeret,
csak ti értitek.
Köztetek lakik a menny…
Ahol az idő áll, nem halad.
Folyik, esik, pereg.
Drága cseppecskék,
olyan kedvesen kopogtok szüntelen.
Én is így akarom cseppenként
kiönteni az életem.