– Igen! Szeretném, ha velem járnál! Csak simán. Nem igyekeznél, nem nyomnád a fekvőtámaszokat, hogy te már mennyit bírsz. Csak úgy járnál velem. Kicsi lányom, csodálatos vagy nekem! Most annak az ideje jött el, hogy megengedd, hogy szeressem azt is, amit te nem szeretsz magadban. Akarok kiszeretni mindent belőled, ami nem te vagy, csak egy hazug kép önmagadról, amiről azt hiszed, hogy te vagy… Óh, ha tudnád, kicsim, hogy én hogy látlak! Vagyis, hogy milyen is vagy valójában! Mindazok a részek, amit még most hibának látsz magadból, azok nekem már helyreállítottak. Nem érzékelem a hibákat. Tudom, hogy te látod, de én már nem látom. Mert azok nem képezik a Valóság részét.
– De ezek olyan valóságosak nekem! Te tudod nagyon is jól, hogy milyen hibáim vannak, azért nem bízol rám nagyobb dolgokat nyilván…
– Kicsi Csacsi, ez nem így működik. Mivel te nem tudod magadról, hogy mennyire tökéletes vagy, ezért úgy is viselkedsz, mint aki nem annyira tökéletes, ezért automatikusan nem kerülsz azokba a helyzetekbe, ahol még több dicsőségem tükröződhetne rajtad. Az, hogy mennyi dicsőség tükröződik vissza rajtad, az nem rajtam múlik! Én állandóan ugyanannyira dicsőséges vagyok és állandóan feléd vagyok fordulva. De ha nem érzed magad méltónak, hogy felém fordulj, hogyan is tükrözhetnéd vissza a dicsőségem? Kicsi Csacsi! Gyönyörű vagy nekem!