Mintha megérkeztem volna valahova. Semmit sem látok. Vakító fehérség kívül-belül. Ki sem tudom nyitni a szemem. Vagy már rég nyitva van és ennyit lehet kivenni ebből a helyből. Nem is tudom. Akkora a nyugalom. Talán az nyilvánul meg köd formájában. Szinte vágni lehet. Az egész testem csendesen becsatlakozik a néma imádásban, ami itt zajlik. Minden sejtem külön-külön hazaérkezik, mintha sóhajtana örömében. Ráveszem magam, hogy körülnézzek. A nagy fehérségből szellőben ingadozó fűszálakat veszek ki, amelyek fölöttem szinte beszövik az eget. Felülve látom, hogy a fehér köd alatt végtelen virágmező terül el. Színes kis pamacsokban villannak elő a világító gomolygás alól. Ameddig a szem ellát, csak ezek a színfoltok sorakoznak egymás után. Felszökkenek és rohanni kezdek. Elfutok addig, ameddig láttam, aztán az ellenkező irányba, aztán körbe. Aztán oda is elnézek, ameddig eddig el sem láthattam. Ott is elkószálok minden irányban. De semmi! Csak ez a végtelen virágmező. Kifulladva lerogyok a földre. A fűszálak csendes susogását hallgatva lassan ráébredek: innen nincs is kiút. Minél messzebbre megy az ember, annál inkább látja, hogy mennyi tér van még. Mintha csak tágulna ez a hely azzal, hogy újabb részeket láthatok belőle. Ez a véget nem érő mező. Örökre elvesztem.

Lost
I feel like I’ve arrived. I can’t see a thing. Blinding white inside and out. I can’t even open my eyes. Maybe it is already open and all I can make out of this scene is that fog. I don’t know. There’s such a rest here. Maybe this is what is manifested in the white fog. You could cut it. My whole body is silently joining this wordless worship that is going on here. All of my cells are coming home one by one, sighing for joy. I make myself take a look around. Waving grass is showing in the whiteness above me moved by a gentle breeze. As I sat up, I could see an endless field of flowers spreading under the glowing fog. Little spots of color are emerging out of the shreds of white. All you can see are colorful spots following each other. I jump up and start running as far as I could see, then the opposite direction, then all around. I go even there what I couldn’t even see before. I’m strolling there for a while. But there is nothing else to see. Just this endless field of flowers. Out of strength, I fell on the ground. Listening to soft hushing of the grass I came to realize: there is no way out! The further you go the more you can see how much more space there is. As if the scene was expending just by discovering new parts of it. This is a field without end. I am forever lost.