Csodás színek, beláthatalan ragyogás. Csak úgy gomolyog ez a ködszerű sejtelmes anyag. Egy résen át egy kissé beláthatok a felhőrétegek mögé. Annyira hivogató. Arra jutok ezt a rést figyelve, hogy biztosan azon túl vagy te. Végtelen lépcsősor vezet felfelé. Gondoltam megmászom. De minél feljebb érek, annál távolabb kerül a lépcső tetejéről ragyogó nyílás. Mit csináljak? Adjam fel? De hát már annyit mentem felfelé? Engedjem el? De hisz már úgyis elengedtem minden mást ezen kívül? Nekem már mindegy. Felmegyek! Lesz, ami lesz! Csak ne lenne ilyen hosszú. Bárcsak ne lennél olyan messze tőlem. Csak csökkenne már egy kicsit a távolság köztünk. Ahogy így caplatok felfelé, csüngő nyelvvel, léptek hangját vélem felfedezni a ködben. Lassan lerogyok. Nem igazán tudok közelebb kerülni hozzád, úgy tűnik. Talán majd legközelebb. Vagy máshogyan. Egyszer rájövök a kulcsra. Több akaraterőm lesz. Jobban beosztom az energiámat. Kitartóbban koncentrálok. Le sem veszem a szemem. Valamikor, csak kitanulom ezt. Fel kell jussak valahogy, hisz te hívtál. Légyszi, hadd pihenjek egy picit ezen a lépcsőfokon! Majd utána újra nekivágok, ígérem.
Elterülök, tagjaim feladják. Alulról nézem a megnyílt eget. Innen világosan látszik, hogy távolabb vagyok, mint amikor elindultam. Remek! Méghogy hazugság lenne, hogy lassan jutok előre! Tényleg az! Mert visszafelé haladok! Az üvegesen tiszta lépcsőkön csillognak a könnycseppjeim ahogy guggolva magam elé nézek. Most azért a fény valahogy mintha közelebbről érkezne. Alig merek hátrafordulni. Aztán amikor megpróbálok, szembesülök vele, hogy arra már nem maradt erőm. Nem baj. Majd egyszer csak lesz valami. Túlélő üzemmód bekapcsol. Összekuporodok. Érzem, hamarosan elszundítok, annyira végére értem magamnak. Mintha lenne valaki mellettem. Arra leszek figyelmes, hogy megnyugtató puhaság veszi körbe és tartja hátra hulló fejem.
– Igen, itt vagyok. Bármilyen meglepő, én nem a lépcsősor végén túl lakom. Az egész lépcső az enyém. Nem kell sehova se felmássz, hogy találkozzunk. Én mindig azon a fokán vagyok, amelyiken észreveszel. Amelyiken te vagy éppen. Illetve amelyiken abbahagyod a törekvést, hogy feljebb haladva elérj hozzám. Én bármelyik lépcsőre leheppannok melléd. Csak ne haladj el előttem szótlanul, mondván én úgyis a tetején várlak! Ha megengeded, bármelyik szakasznál leülök melléd. Úgyis ezt akartad, nem? Ezért indultál, hogy majd ott találkozol velem? – intesz a végtelen fokok fényárba vesző tetejére. – Nos, ha én bármelyiken ott vagyok, akkor lehet nem is kell felvergődnöd odáig.
– De nem te mondtad, hogy jöjjek oda fel?
– Dehogyis nem! Persze, én nem úgy értettem, hogy a saját lábadon gyere. Oda én viszlek. Ha engeded, hogy valamelyik ponton felnyaláboljalak és magammal vigyelek, akkor juthatsz el oda kizárólag. Ezek a lábacskák, nem ilyen útra lettek tervezve. – csapsz rá gyengéden a térdeimre. – De még ha ezt nem is engeded és tovább akarsz botorkálni, én akkor is itt leszek és bármelyik fokra leülök veled.