Félhomály van, apró fények futnak a repedezett fagerendák alatt, a múlt századi berendezés pedig aligha lehetett használatban az elmúlt évek során. Egy elhagyott kávézó egyetlen megvilágított asztalánál ülünk. Kedves tőled, hogy most egy ilyen tipikus randihelyszínre hoztál. Rendkívül hangulatos itt, főleg az, hogy csak ketten vagyunk. Összekulcsolt kézzel ülsz velem szemben, mint akinek rég visszatartott mondanivalója van.
– Szétszedsz és összeraksz. Elképesztő, amit teszel! Nem akarom átugrani egyik részét sem. Segíts nekem elfelejteni mindent és kiengedni a kezemből. Csak örülni annak, hogy te vagy.
– Jobban akarlak, mint gondolnád. – sóhajtasz fel – Kérlek, ne állj meg minden egyes alkalommal, amikor valami hibát követsz el. Nem arra hívtalak, hogy bukdácsolj, majd újra és újra felállj. Persze jobb, hogyha felállsz, mintha a földön maradnál, de arra hívtalak, hogy repülj! Örülök, hogy szereted összeszedni a morzsákat, de én az asztalomhoz ültetlek. Királyi gyermek vagy, neked készült a vacsora, nem a maradékból kell enned! Miattad van a felhajtás! Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy nem a földről csipegetsz, hanem leülsz a lakomához, amit neked terítettem.
Egy pillanatra elakadsz a mondandódban, ahogy a szemembe nézel.
Gyönyörűségem vagy, kimondhatatlanul szeretlek! Én már teljesen beléd feledkeztem, szeretném, ha te is belém tudnál feledkezni. Csak helyezd magad kényelembe itt szembe velem! Add ide a kezed! – nézel át az asztal felett és felém nyúlsz – Nem akarok semmit rád erőltetni, ne aggódj! – szorítod meg gyengéden a kezem – Örülök, hogy itt vagy. Nyugodtan felejts el minden mást, nem számít semmi azon kívül, hogy most mi itt vagyunk. Mindig az a kedvenc pillanatom veled, amit most élünk. – gördülnek ki a szavak abból a ragyogásból, ami a mosolyodból árad. Talán először történik, hogy nem fordulok el a tekintetedtől, még ha egy kicsit szokatlan jelenség is ez.
– Na, azért teremtettelek! Az az életed célja, hogy most megéld annak a teljes valóságát, hogy egyek vagyunk.
Átengedem magam neked és hanyatt dőlök. Most nem vagyok hajlandó végiggondolni semmit. Annyira jó vagy! Engedem, hogy elárassz és átmoss. Csinálj, amit akarsz! Annyira méltó vagy arra, hogy beléd feledkezzem. Érzem, hogy valamit átadsz magadból, ami szavakban nem kifejezhető.
– Majd lesz megfogalmazható is. Ne siettesd, készülnek azok a szavak! Néha lefordítom az én üzenetemet – ami Én Vagyok benned – mondatokra. A beszédeden keresztül kinyúl a kezem, vállukon ragadja az embereket és felrázza őket – neveted el a végét. Neked is eszedbe jut az, amikor a találkozásunk után először mentem egy keresztény táborba és mindenkit szó szerint meg akartam rázni, hogy mi a fenét ülnek ott sorban.
– Azt hiszed, hogy már kifordítottam az életed a négy sarkából? Az még semmi, amit eddig láttál! Most úgy gondolsz vissza az elmúlt néhány hónapra, hogy ez az az időszak, amikor drasztikusan beléptem az életedbe. Úgy fogsz erre majd emlékezni az év végén, hogy ez volt az a korszak, amikor kóstolót adtam neked az Életből. Még épp csak megcsapott a szele. Olyan helyekre foglak elvinni, ahol nem fognak tudni rólad semmit, de elismernek engem, és látni fogják, hogy én küldtelek. Nagy becsben fogják tartani a kijelentéseidet, és rendkívüli tiszteletben fognak részesíteni. Emlékezz majd, hogy a tisztelet nekünk szól, együtt létezünk, azért vagy olyan dicsőséges te is.
Jönnek olyan helyzetek, amikor nem terül magától rád az alázatosság köpenye, hanem te húzhatod magadra. Felismerik benned a szavamat, teret adnak neki, és tisztelik, ami belőled árad. Azonban ugyanezt a tiszteletet fogod megkapni te is, mint az én szavam. Azért olyan fontos ez a szétszedése és átírása a lelkednek, hogy ne számítson más emberek tisztelete vagy elismerése mire olyan helyzetbe hozlak, ahol óriási tisztelet övez. Értsd meg, nem helyezhetlek abba a pozícióba, amire egyébként szántalak, amíg nem szoksz hozzá az alázatosság köpenyéhez. Most az elismerés hiánya tartja rajtad, ahelyett hogy tudnád, hogy ki vagy igazából, és emiatt nem lenne szükséged visszaigazolásra másoktól. Nem ez az én tökéletes akaratom. Ez egy szükségmegoldás, mindemellett védi a benned lévő ajándékot és téged, de ez nem marad így. Azt akarom, hogy elismerésben és tiszteletben legyen tartva az a kincs, ami én vagyok benned.
Hátra csúszol a kissé nyikorgó faragott széken, hogy időt hagyj nekem. Habár nem olyan sokat…
– Le foglak még sokkolni ebben az évben, hogy mire elég az én kegyelmem. Ott állsz majd remegő lábakkal és kezedbe adják a mikrofont. Tudd, hogy én vagyok az Úr, és légy csendben! Várj, és át fogom venni az irányítást, és felülmúlok minden elképzelést! Igen, akikkel érintkezel valamilyen módon, azokban felébred valami, ami neked fel lett fedve. Sőt, sokszor olyan dolgokban is aktiválsz embereket, amelyekben te csak reménykedsz. Ha úgy tetszik: meg fogod előzni saját magadat. Néha olyan dolgokat végzek el rajtad keresztül, amit még benned csak később fogok. Ellentmondásos, de meg fog történni csak úgy kegyelemből.
Lesznek közösségek, ahol lehetőséget kapsz, hogy bárhogyan bemutass engem. Ne felejtsd el majd átadni a teret nekem! Keresek olyan embereket, akik hajlandók a nekik szánt alkalmat átengedni nekem. Az engedelmességed próbája sokszor a csend lesz. Meddig mersz szótlan lenni, meddig mersz elmenni a „történésmentességben” miattam? Amikor nincs semmi kézzelfogható, mikor elkezded irányítani a dolgokat, mert „nem cselekedtem időben”? Ha átveszed az irányítást, akkor is meg foglak áldani, és a Szellemem működni fog. Néhányszor bele fogsz sétálni ebbe, kisebb-nagyobb mértékben. Ne aggódj, a tanulási folyamat bele van kalkulálva az én tervembe.
Kinézek az ablakon. Az a tompa sötétség segít összerendezni ezt a sok kijelentést a fejemben. Néha mintha cipők kopogását hallanám az utcáról, de azonnal el is némul. Kissé megijedek, hogy valaki megzavarhat minket, aztán eszembe jut, hogy ez a mi kis randihelyünk valószínűleg kívül esik téren és időn.
– Az elvonulás és a nyilvánosság ideje lesz a következő. Egyszerre fogsz elrejtőzni bennem úgy, hogy szinte megszakad a külvilággal a kapcsolatod, és foglak olyan szinten előtérbe hozni, hogy az felülmúlja a legvadabb álmaidat is. Roppantul kontrasztos lesz, két teljesen ellentétesnek tűnő folyamatot egyszerre valósítok meg az életedben, ugyanis nincs már idő arra, hogy egymás után történjenek meg. Alkalmanként kihívlak majd az elvonulásból egy-egy pillanatra, hogy világíthass, azután pedig visszaküldelek a burokba velem. Majd ne felejts el visszamenni miután az emberek felismerik rajtad a dicsőségemet! Sokan akarják azt, amit látnak benned belőlem, és nem fogják megérteni, hogy miért akarsz visszavonulni. Ha ilyenkor nem térsz vissza, én maradok veled, és lesz kegyelem arra, hogy megőrizd azt a jelenlétet, amit már hordozol. Te viszont azt kérted tőlem, hogy a lehető legmélyebbre hadd mehess a megismerésembe már itt a Földön. Ez viszont néha azt jelenti, hogy a tömegen áttörve fogsz hazafutni a titkos helyünkre. Mikor már egy jó páran odagyűlnek a fényedhez, mikor már elég fojtó a sok ember elvárása, akkor van itt az ideje, hogy visszavonulj!
Felsóhajtok. Azt a részét már értem, hogy ellentmondásos, azt már tapasztalom a bőrömön. Valamiért mindig ellentétes irányba haladok, mint a más szolgálók. Amikor elegük van mindenből, akkor én mennék előre ezerrel, amikor meg mindenki meg akarja váltani a világot, akkor elvesztek minden érdeklődést és örökre remete akarok lenni veled egy elhagyott kis faházban.
– Igen, relatíve kevés embert fogok így elérni közvetlenül rajtad keresztül. Sokkal kisebb kört, mintha a pezsgésben maradnál, és nem vonulnál újra-és újra vissza. Ne frusztráljon! Ez is segít majd magadon tartani az alázatosság köpenyét. Ne felejtsd el, én nem a szolgálatra terveztelek: magamnak teremtettelek! Nem azért vagy, mert hiányzott egy láncszem az én végtelen futószalagomnál! Csakis miattam vagy, értem vagy, nekem vagy. Az én örömömre alkottalak, hogy gyönyörködhessek benned. Nekem létezel. Hinned kell, hogy az a kevés ember, akire hatással vagy az elvonulás szüneteiben, elég hullámot gerjeszt, hogy betöltődjön minden, amit rajtad keresztül szeretnék adni a világnak.
Van ebben valami roppant felszabadító. Fel sem tűnt eddig, hogy valahol rajtam volt a súlya annak, hogy hogyan fogom mindazt elvégezni, amire elhívtál. Olyan ellentmondásosnak hat nekem az, hogy egyszerre hívsz az elzárkózásra és a nyilvánosságra.
– Amikor arra jutottál, hogy a lehető legközelebb akarsz hozzám lenni, amilyen szorosan csak lehet, akkor lemondtál a látványos számokról. Persze ezt bármikor visszavonhatod, de akkor a velem való egység megtapasztalásának egy részéről is lemondasz. Amikor a megszokottnál nagyobb tömeg előtt találod magad, az egy figyelmeztető jel lesz arra, hogy épp ideje ismét elrejtőzni bennem. Olykor lesz kísértés, hogy többet láttasd magad, mert sokan lesznek kíváncsiak arra, ami benned van. Sokszor a barátaid sem fogják megérteni. Közülük sokakra hatalmas erőt fogok bízni, embertömegeket, hatalmas kenetet és szoros közösséget velem. Veled azért nem ez fog történni, mert te nem ezt kérted tőlem, hanem azt hogy olyan közel lehess velem, amennyire lehetséges ezen a Földön. Csak megjegyzem, hogy ennek a megvalósulása nem fér össze a teli csarnokról teli csarnokra életstílussal. Szívesen adok neked óriási szolgálatot, ami ezrekre van hatással, csakhogy te -az én kegyelmemből- másra vágysz. A benned lévő Szellem kutatja az én mélységeimet. Ő azt kívánja, hogy olyan közel éljük meg egymást, és én kész vagyok erre berendezni az életedet.
– Jézus, én már pont megszerettem, hogy végre vannak barátaim. El kell ezt is engednem? – ráncolom össze a szemem egy kissé zavartan.
– Nem. Nem mindet, legalábbis. Amúgy fogalmad sincs, hogy hova emészti fel a napjaid… Majd én megsokszorozom az idődet, az egyébként a jelenlétemben egészen könnyen meghajlítható. Szellemben nincs idő, minél többet töltesz belőle a mennyben velem, annál több lesz a földi dolgaidhoz. Meg fog lepni. Persze a megsokszorozott idővel is majd szabadon gazdálkodhatsz, bízom benned. Ez egy végtelen folyamat: minél többet adok, annál többet fogok megsokszorozni, amikor visszaadod nekem.
Megpróbálod megkeresni az újból elkalandozó tekintetemet. Sokszor elkezdem vádolni magam, amikor ilyen nagyokat mondasz, mert annyira távol érzem magam tőle. Elkezdek magamra nézni és elbátortalanodni. Ilyenkor mindig valami csellel visszatereled a gondolataim.
– Minden a legnagyobb rendben van. Nem lehetnél megfelelőbb helyen, nem tehetnél jobbat, nem lehetnél tökéletesebb állapotban. Meg vagy váltva. Dicsőségem nem úgy fog megnyilvánulni rajtad, hogy érzed majd és követheted a növekedését. Az én királyságomban nem is lehetséges, hogy figyelemmel kísérd a fejlődésedet. Ez is az egyik módja annak, hogy rajtad maradjon az alázatosság köpenye.
Nem fogod látni a rajtad lévő dicsőséget. Néha olyannyira nem, hogy el is bátortalanodsz miatta. De majd megszokod ezt is. Nem is akarom, hogy érzékeld, mert akkor azt néznéd. Ehelyett egy egyszerűbb megoldást kínálok neked: feledkezz szüntelenül belém!
Én Vagyok a minden. Nehogy azt hidd, lemaradsz valamiről, amikor csak rajtam jár az eszed! Amikor velem vagy elfoglalva, nem tudsz lekésni semmit, mert én vagyok a minden.
Csillognak a szemeid, ahogy látod rajtam, hogy egy kissé értem. Egy pillanatra kinyújtózol megünnepelve ezt a sikerélményt. Én pedig élvezem, hogy csak zúdítod rám. Mivel már nem próbálom egy egységes üzenetté formálni, kifejezetten élvezem azokat az apró szikrákat, amik szavaidból meggyúlnak bennem.
– Én vagyok a szabadság. Az én vezetésem ezen belül történik. Sokszor várod, hogy mondjam meg, mit tegyél, viszont én egy sor helyzetben rád hagyom a döntést: teheted, amit szeretnél. Itt az ideje szembesülnöd azzal, hogy mennyire szabad is vagy te bennem! Emiatt automatikusan a hozzám legközelebb álló opciót választod majd saját akaratodból, mivel már nem akarsz megfelelni nekem sem. Lehetetlen rossz döntést hozni a szabadság alapján, hiszen érzed, hogy mire vágyom én benned. Ha pedig azt akarod, hogy a jelenlegi korlátozott szabadság-ismereted mellett külső információként küldjek utasításokat, hogy hová menj, és mit csinálj… – szisszensz fel egy pillanatra és összeszorítod a fogad – Nos, megtehetem, és meg is teszem néha…
Kissé hátratolod az asztalunkat nyikorogva az régi fapadlón míg kigondolod a folytatást.
Kezdetben Ádám és Éva ismerték az én szabadságomat, így valamiért természetesen összefutottunk egy sétára alkonyatkor, nem kellett levelet küldjek az akaratomról.
– Említetted, hogy te vágysz bennem dolgokra… Ezért találok jó dolgokat is sokszor értelmetlennek? A szolgálatot is. Mindent olyan elkeserítően üresnek érzek azon kívül, amikor találkozunk – támasztom a könyökömre az államat, némi szomorúsággal.
– Nem történik veled más, mint amit én kértem benned. Vonz téged, hogy ne maradjon életed az rajtam kívül. Te mondtad, hogy lemondasz szívesen bármiről, csak megismerhess engem igazán közelről. Veszélyes kérés volt, kevesen fognak téged megérteni, és leszel nagyon egyedül velem. Olykor, ha magányosnak kezdenéd érezni magad, emlékezzél, hogy én készítettem magamnak időt, helyet, teret. Igen, lesznek időszakok, amik végtelenül üresek lesznek, amikor valamiért el fog tűnni minden program és tevékenység. Nehogy azt hidd, hogy amiben most vagy, az az elhívásodra való felkészítés! Az a kizárólagos vonzás, amit jelenleg tapasztalsz az nem előkészület, az maga a cél! Ez volt minden vágyam, hogy magammal ragadjalak.
Sok ajándékod fog kibomlani a velem való közelségben. Rengeteg irányba próbálnak majd húzni azok, akik az adott területen felismerik ezeket a kincseket: fognak hívni prófétai dolgokba, dicsőítésbe, festésbe, írásba, színházba. Szétdarabolhatod az adományaid szerint magadat, és a benned lévő dicsőséget is kiporciózhatod fogyasztható adagokra. Bármerre indulsz el, megáldom, és ezerféle módon hívom magamhoz az embereket rajtad keresztül. Kiaknázhatod az összes benned lévő potenciált, de mindezzel lemondasz valamiről, amit szavakkal nem tudok körbeírni neked.
Hogy bele tudom élni magamat az elhívásnak nevezett alternatív önmegvalósításba! Majdcsak fáj egy pillanatra ezt is eldobni. Látod rajtam és könnyűvé akarod tenni számomra. Mögém állsz szorosan, két karoddal a vállamat érintve magadhoz ölelsz.
Szokatlanul komoly ma a hangod. Mint amikor a szerelmesek kettőjük jövőjéről gondolkoznak, és együtt átbeszélik mi a sorsuk együtt.
– Jézus, én nem látom át mi mellett döntök, amikor azt választom, hogy olyan közel szeretnék lenni hozzád ezen a Földön, amennyire csak lehet. Nem tudom, mit jelent, de én ezt akarom.
– Többek között azt, hogy lemondasz arról, hogy abban tejesedj ki, hogy kiáradok rajtad keresztül, így abban fogod megtalálni magad ehelyett, hogy kiáradok benned. Mellesleg megsúgom: így nagyobb hatással leszel a világra, mint bármilyen más szolgálattal.
– Jézus, kicsit tartok tőle, hogy meg vagyok tévesztve. Annyi ember, akinek egy veled a szíve, nem erről beszél, hanem járja az utcákat és elveszettek millióit akarja hozzád vezetni. Nem értem, hogyha bezárkózok veled a kis buborékomba, az hogy lehet a te akaratod?
– Kérlek, mondj le arról, hogy megpróbálsz közvetíteni engem! Majd én bemutatkozom másoknak, amikor megjelensz. Láttál egy pár jobbfajta missziót, de nem tudnám megmondani, hogy melyikre fog hasonlítani a tied, mert szerintem egyikre sem.
Most valami egészen újat cselekszem. Igen, amit veled fogok tenni, az nem fog hasonlítani semmire. Nem a számok miatt. Olyan közelségre akarlak és foglak vinni, ha hagyod, hogy csak néha leszel tudatában ennek a valóságnak. A Föld olyan lesz, mint egy álom, ami néha valóságosnak tűnik. Teljesen fel fogom cserélni az érzékelésedet. Most olyan neked a menny, mint a legtöbb hívőnek: egy szép álomkép, néha valósabb, néha távolibb. Számodra viszont a fizikai világ lesz olyan, mint egy látomás, ami hol mennyire valóságos. Míg a végén marad csak a Valóság, ami Én Vagyok.
Mindig amikor ezt mondod, valami kisugároz belőled, nem tudom eldönteni, hogy fény, anyag vagy valami energia. Mindenesetre arcul csap, mint egy partra érő hullám.
– Amikor hívtalak, hogy az életedet hátrahagyva legyél velem, akkor nem egy következő korszakot neveztem meg az életedből, hanem az elhívásodat. Folyamatosan fokozódó félrevonulás velem: ez az életed. Egyre inkább felém fogsz fordulni. Értsd meg, neked nem kell kezelned a szolgálatodat! Tisztában vagyok a saját ígéreteimmel az életeddel kapcsolatban. Azt annyira mellékesen és észrevétlenül be fogom teljesíteni miközben belém vagy feledkezve, hogy néha fel sem fog neked tűnni, amikor bekövetkezik.
Látszik rajtad, hogy te már előre örülsz neki, hogy így lesz. Sőt, te már akkor is ott vagy, amikor ez fog történni, miközben még csak tervezgetjük itt együtt. Újra a vállamra teszed a kezed.
– Van egy pár terület, ami örökké kérdőjel marad, amin végig hitben kell majd állnod, és nem lesz semmilyen bizonyítékod. Nem kevés ilyen dologba foglak belekeverni. Egyet ígérhetek: közben majd tudni fogod magadról, hogy közelebb vagyunk egymáshoz, mint bárki más.
Annyira abszurdnak hangzik ez. Nyilván, mert semmi esélyt nem látok rá a jelenlegi állapotomra nézve. De biztos igaz. És ha az, akkor biztosan nem is arrogáns így érezni. Mélyen belül hiszek neked. Na, nem igazán a fejemben.
Hozzáfűznöm nem igazán van mit, hiszen úgyis tudod a gondolataim. Biztos ennek volt most az ideje.
– Köszönöm – bököm ki halkan, ahogy újra a tenyeredbe teszed az enyémet.
Így ücsörgünk itt az apró ósdi lámpák meleg fényénél. Mennyire biztonságban érzem magam a kihalt fogadó sarkában! A sötétlő ablaküvegre csak az esőcseppek rajzolnak valami fényeset. Kinyújtózkodok és otthon érzem magam míg vissza nem kíséred az elmémet a szobámba, ahol épp a falnak dőlök betakarózva az ágyamon.