Hová tűnt a nap? Kezd hűvös lenni. A szél is feltámadt. Egyre közelebb bújok hozzád.
– Kimegyünk a szántásba? Látod? Épp érik a paradicsom! Eszünk paradicsomot?
És szökdelve elindulunk. Néha beelőzlek. Te élvezed, hogy bemutatod, hogy milyen is vagy. Egy kicsit bemutatsz a hatalmadból minden egyes lépésnél, mintha játszanál ezzel! Engeded, hogy beelőzzelek, majd hirtelen előttem teremsz. Hirtelen meglátlak valahol távol. Kicsit rossz, hogy távol vagy! Behunyom a szemem. Rád gondolok. Tudom, hogy itt vagy. Nem látlak és tudom, hogy itt vagy. Igen, élvezem egy pillanatra ezt a szabadságot, hogy akkor is tudom, hogy itt vagy, mikor eltűnsz a szemem elől… Ekkor hirtelen átkarolsz hátulról.
– Itt vagyok, Csacsikám!
– Miért hívsz Csacsikámnak?
Dőlök hátra, bele az öledbe…Te tartasz.
– Nem tudom… mert neked tetszett ez. Minden, ahogy szeretlek, ahogy beszélek veled, minden azért van, mert tudom, te minek örülsz leginkább. Elég Jól ismerlek. – Kicsit huncut mosoly az arcodon.
– Jézus, te olyan emberi módon szeretsz! Nem tudom máshogy mondani, olyan emberi módon szeretsz. Mármint olyan ez, mintha egy ember lennél, aki udvarol.
– Hát persze, muszáj vagyok olyan módon szeretni téged, hogy megértsd az én szeretetemet. Kénytelen vagyok abban a formában kiönteni az én szeretetemet, amilyen formában te be tudod azt fogadni. Úgyhogy marad ez, ez a körbe udvarlás még egy jó darabig. – Nevetsz. – Aztán majd megérted az én szeretetemnek a mélységeit.
Leülünk a porba. A pornak a felszíne még hideg, ahogy beletúrok, alul még langyos, mert a nap felmelegítette délután, és még kihűlni sem volt ideje. Olyan szabad vagyok! Itt ülünk a szántás szélén. El sem hiszem, hogy éppen paradicsomot lopunk, bár gyakorlatilag tied a Föld.
– Csak a tied, nem?
– Enyém a föld és minden gazdagsága. Naná, hogy enyém az a paradicsom!
Huncutul rám kacsintasz! Összenevetünk.
– Még most van kedved velem valahová eljönni? Persze csak azután, miután teletömted magad a paradicsommal. Jaj, te kis falánk. Persze, folyik rajtad végig a paradicsomlé.
Kétpofára tömöm. Nem lehetek valami szép látvány. Csorog rajtam végig a piros lé, le az arcomon.
– Ha menthetetlenül teletömted magad, akkor még mutatok neked valamit.
– Olyan jó itt ülni!
– Oké! Maradjunk itt!
– Milyen már, engeded, hogy az legyen, amit én akarok? Mi az, hogy azt mondod, hogy menjünk, én azt mondom, hogy maradjunk, és te azt mondod, hogy oké? Nem értem!
– Hogy a teljhatalmamat alárendeltem a te szabad akaratodnak?
– Mi? Ez nagyon nem oké! Amiért nekem ehhez van inkább kedvem, te megváltoztatod az örökkévaló tervedet?
– Ha úgy tetszik! Persze nem változtatom meg, csak máshogy töltöm be. Az én dicsőségem előbb-utóbb így is, úgy is be fogja takarni ezt a földet. Hogy milyen úton, azt ráhagyom a ti szabad akaratotokra.
– Kicsit zúg a fejem, mert már megint olyanhoz érkeztünk, amit nem teljesen tudok befogadni.
Látod rajtam. A fejemet magadhoz húzod és adsz egy puszit a hajamra, aztán a homlokomra, aztán végig puszilgatod az arcom.
– Azt kérdezed, hogy miért puszilgatlak agyon? Mert most hagyod! Nem mindig hagyod ám! Olyan kis tüskés tudsz lenni néha!
Érzem, hogy a hangodban abszolút nulla szemrehányás van. Mindent csak úgy jó kedvvel mondasz. Minden, amit mondasz, az szerelmi vallomásnak egy formája. Nem tudsz máshogy beszélni.
Olyan jó ez a hely. Hanyatt fekszem. Akkora békesség száll rám, hogy itt fekszem a porban, majdnem el is alszom. Most annyira máshogy jössz, annyira más, amit teszel! Olyan furcsa, szinte idegen.
– Mondtam Manóka, hogy mindig újat fogok tenni. Mindig, mikor már azt hinnéd, hogy ahogyan munkálkodom és amit teszek, az vagyok én, akkor mindig megváltoztatom azt, ahogyan megjelenek, és amilyen módon cselekszem, hogy nehogy azt hidd, hogy én ennyi vagyok. Mert Én Vagyok, aki vagyok, és nem az, amit teszek, pláne nem az, ahogyan teszem. Mindig, mikor elkezdené az én helyemet betölteni az, ahogyan megjelenek, mindig összetöröm ezt a képet benned, újra és újra.
– Érzem is, hogy mindig összetörik! Még fáj is!
– Nyugi, egy idő után már nem is fog fájni. Már élvezni fogod. Azért rossz, mert ragaszkodsz hozzá. Olyan vagy, mint amikor valamit nagyon szorít egy kisgyermek, és ki kell tépni a kezéből. Teljes erőből markolja, ezért fájdalmas neki, amikor ki van véve a kezéből. Így vagy te a rólam alkotott képpel. Annyira szorongatod, hogy aztán rosszul esik, amikor kiszakítom a kezedből. De muszáj kitépnem, csak hadd mutassam meg neked, hogy milyen is vagyok valójában.