Emlékszem mekkora feldúltsággal kaptam ezt a kijelentést. Szinte fájdalmas szenvedéllyel robbant ki belőlem, pedig még beszélni is alig mertem akkoriban. Kissé talán keményre is sikerült az első megfogalmazás, lappangó vádlással fűszerezve. Így aztán jócskán módosult a szöveg stílusa, néhol még a tartalma is, hogy jobban tükrözze azt, amilyennek most ismerlek.
Ez a te üzeneted nekem első sorban, és minden többre vágyó vagy éppen alvó tesónak, az egész kereszténységnek, sőt a teljes emberiségnek, de talán leginkább a bukott Ádámnak, akibe mindezekkel együtt beletartoztunk. Mintha az „Ádám, hol vagy?” kérdésedben mindezek bele lennének foglalva… Megérkezel a kertedbe hűvös alkonyatkor, ez tör fel belőled az eltávolodott társaságod láttán, még ma is:
Keresem az olyan szívet, aki meg akarja érteni, hogy mit jelent megadni magát nekem, folyamatosan a Forrásból élni, töretlenül átengedni magán engem. Vágyod látni, hogy korlátozás nélkül kiáradok? Kérdezted, hogy mi akadálya annak, hogy abban járj, ami egyébként lehetséges neked.
A gát benned van! Te vagy a csővezeték a menny és a Föld között. Ha nem árad ki a menny, az azért történhet meg, mert túl sok szűrő van benned, ami nem enged át engem.
Nem hibáztatlak, sem elégedetlen nem vagyok veled. Pont ott tartasz, ahol tartanod kell. De ne engem győzködj, hogy változtassam meg a dolgokat, és ne is másokban lásd a Királyság blokkolást! Nem rajtad kívül álló dolgok akadályozzák meg a Szellem munkáját benned és rajtad keresztül.
Te magad vagy az én országom a Földön. Első sorban benned szeretném megvalósítani a Királyságot tapasztalható módon is. Romolhatatlan magként minden ember lénye mélyén ott rejlik a menny a kezdetektől fogva. Benned is, csak annyi minden rakódik rá, hogy egy sor területen alig vagy semennyire nem látszódik az, aki eredetileg vagy. E hamis identitás kérgének a lefejtése az egyetlen változás, amit tapasztalni fogsz. Ez sem egyébről szól, mint újra emlékezni arra, aki mindig is voltál. Mindössze „…elfelejtetted, hogy ki vagy, ezért elfelejtettél engem is”.
Van egy végtelen tartály, amelyből számtalan vezeték és csap vihetné szét a vizet a Földre, de ez az eltömődött, eldugult, szűrőkkel, reteszekkel akadályozott csőrendszer aligha képes erre jelenleg. Ilyen most az emberiség, de a kereszténység különösen ebben az állapotban vesztegel.
Könyörögnek hozzám ébredésért, hogy árasszam ki magamat, de az én szellemem folyóján nem én vagyok a zsémbes gátőr, akit győzködni kell! Megígértem, hogy kiöntöm Szellememet minden testre. Az én Szellemem folyamatosan árad és árad és árad. Ez automatikus! Feltöltök minden területet magammal, amit csak találok. Viszont ha nincs tér számomra, én nem erőszakoskodom, ahogy a folyó sem ragaszkodik az egyenes mederhez, hanem a legkisebb ellenállás felé kanyarog.
Azt akarod, hogy mérték nélkül buzogjak át rajtad, de vonakodsz, hogy kivegyem azokat a szűrőket, amelyek akadályozzák az átfolyást. Olyan vagy mint egy eldugult csővezeték: tökéletesen alkalmas vagy az átengedésre, mégsem sikerül gyakran a sok eltömődés miatt. Elégedetlen vagy azzal, hogy épphogy csöpögsz, de mégsem engeded, hogy teljesen darabjaidra szedjelek, hogy kidobjam az összes rácsot, szűrőt és szutykot. Ehelyett kerülőutat választasz: megpróbálod még jobban kinyitni azt a csapot, hátha az is jelent valamit. Hiába tekered ki jobban, nem fog belőle több víz folyni! Nem érted a sikeretlenség okát, hisz arról már meggyőztelek, hogy végtelen áll a rendelkezésedre, ennek ellenére valamiért nem tudod megélni ezt a túláradást. Erőlteted azt a gombot, forgatod körbe 3-szor, 4-szer, még le is törheted, de nem igazán javul a helyzet. Hol itt a bökkenő? Mit kell még tenned? Én minden helyet elárasztok, ami üres! Mint egy folyadék, kitöltöm a rendelkezésre álló teret. Ha valamilyen területen még nem engem tapasztalsz, akkor az a hely még foglalt. Meg van írva, hogy nem lehet üresen hagyni egy házat! Vagy én töltöm meg, vagy valami hazugság!
Tudod mi a helyzet most? Én megvárom, amíg annyira megunod azon az eltömődött csövecskén tekergetni a csapot, míg a végén rájössz, hogy nincs más út, minthogy engeded az egész rendszert szétszedni. Vársz rám remélve, hogy majd változnak a dolgok idővel, ezért néha-néha még megnézed, hogy több folyik-e már a csapodból. De még mindig csak cseppek jönnek, kisebb-nagyobb ingadozással. Nem lehetsz telve velem, amíg telve vagy minden mással. Amikor túl keveset találsz magadban belőlem az azért van, mert valami kitakarja előled a benned rejlő Királyságot, valami elfedi azt a romolhatatlan magot, ami az igazi lényed.
Létezik a rendelkezésetekre álló végtelen, ami Én Vagyok, és ti vagytok az a vezeték, amin átfolyhatnék, ha üresek lennétek. Amikor néhány csapocskánál elkezd csordogálni valami, mindenki ünnepel. Azt hiszi a folydogáló, hogy ő már rendben van, hiszen a többi még csak csepeg. Miközben mindegyiknek szüksége van arra, hogy elemeire szétbontsam, és kivegyek belőle mindent, ami nem odavaló. Ugyan látod, hogy nem jön a víz, ezért nyitogatod jobbra-balra. Megpróbálod megpüfölni, esetleg néha hisztizni, csupán azt az egyetlen egy dolgot nem csinálod, ami rendbe hozhatná a problémát: Hagyni a teljes szétszerelést.
Nyugodj meg, szeretlek! Csak azért mondom el neked, hogy tudd, hogy kimondhatatlanul több lehetséges számodra, mint amit tapasztalsz. Végtelenül örülök, hogy akarod ezt. Kérlek, kiálts az emberiség fülébe, hogy ők is vágyhassanak erre a teljességre, mert aminek a létezéséről sem tudnak, azt nem kívánhatják meg! Ébreszd fel őket, hogy igenis lehetséges az, hogy az élő víz folyamai áradjanak belőlük szünet nélkül. Hogy ez szürreális? Majd ha meghaltunk! Mégiscsak küzdeni kell, amíg testben élünk. Az ilyen gátakkal teli emberek egymást győzik meg: Jól van így, hiszen rajtam keresztül is csak csöpög. Óh, van néhány csap, aki állítólag már csordogál, neki elmegyünk a konferenciájára, hiszen ő már valamit elért, s megpróbálunk az ő rajta keresztül érkező vízből valamit felfogni, mivel a mienk még nekünk sem elég.
Beletörődnek: Nincs nagy baj, így működik ez. Habár az Isten végtelen és mindenható, nekünk meg kell elégednünk ezzel a néhány cseppel.
Fel akarom ébreszteni a kereszténységet, megtévesztésben él, hazugságok rabságában, nem ismer engem. A legrosszabb, hogy nem is akar megismerni, mert azt hiszi, hogy már ismer. Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy! Mi haszna az olyan csapnak, amiből nem folyik semmi?! Mi legyen a sóval, ami megízetlenkedik?
Szóval itt ez a végtelen tartály a számtalan csappal, amiből csak épp szivárog a víz. Nyilván pusztaság a föld! Természetes, hogy nem él meg egy növény sem, nincsenek gyümölcstermő fák, így éhezik a kereszténység! Rám vártok, én pedig rátok várok. Természetesen szabad vagy elrejtőzni előlem, amennyit és ameddig csak szeretnél. Én ráérek, végtelen a türelmem, idő pedig nincs, szóval én fogok nyerni, mert fel fogod adni ezt az ellenállást. De addig csak korlátozva tudod megélni azt, aki igazából vagy.
Azt szeretném, ha olyan lennél, mint egy megöntözött kert! Vízforrás! Folyó mellé ültetett fa.
Végtelenül szeretlek, de még csak a szeretetemet sem tudod fogadni addig, amíg nem ébredsz fel! Fel akarlak rázni, rá akarlak téged döbbenteni, hogy hol vagy, és mennyire távol menekültél az isteni mivoltodtól. A szeretetemre teremtettelek, de azt is alig tudod érzékelni a sok lelkedben felgyülemlett lerakodás miatt, mert annak így nem marad sok hely.
Igen, igen, az a célom, hogy most benyomjam rajtad az újrakezdés gombot! A szavaimnak van egy olyan célja, hogy gyomláljon, irtson, pusztítson, illetve építsen és plántáljon. Minden, ami elhomályosítja az Isten arcát benned, az igazi lényedet, azt félre kell söpörjem. Igenis pusztító a haragom mindazzal szemben, ami kevesebbé tesz, mint aki vagy.
Nem, nem ellened irányul. Végtelenül szeretlek, ez semmit nem változik attól, hogy éppen mikor mennyire vagy kíváncsi belőlem. Ha nem akarnál egyáltalán megismerni, akkor is ugyanennyire kiállnék melletted. Csak azt szeretném megmutatni, hogy az a leírhatatlanul értékes edény, ami te vagy, az valami nagyon mással van tele, mint amire teremtve lett. Igen, először ki kell öntenem belőle, ami benne van.
Én ráérek! Ha neked elég az, ami csöpög, én nem keseredek el. Tudom, hogy eljön az idő. Számodra ez az idő most van. Már rég megadtam neked mindent, a végtelen a rendelkezésedre áll. Az egész önmagamat neked ajándékoztam a kereszten, mit több, a kezdetektől fogva beléd rejtettem. Azt hiszed te vársz rám, pedig én várok rád! Mégpedig arra, hogy egyszer csak annyira ráunj arra a kevésre, amit normálisnak tartanak, és felismerd, hogy ez mennyire távol van attól, amire teremtettelek. Egyszer annyira eleged lesz falak mögé zárt kis bástyádban tengetett életből, hogy el mered hinni, hogy kisétálhatsz, sőt az egész tér a tiéd.
Mindig azt kérdezed, hogy mit tegyél. Mit csinál a vezeték ahhoz, hogy átáradjon rajta valami szerinted?
Néha szerelgetsz egy kicsit a lelkeden mindenféle módszert bevetve gondolván, hogy emiatt egy kicsit közelebb kerülsz a tervemhez. Olykor még jobban is kezdesz el működni utána, annyira jól sül el, így persze azt hiszed, hogy ez az útja-módja. Arra jutsz, hogy már te előrébb jársz, mintsem hogy darabokban legyél ismét. Már olyan szépen kifényesítgetted ezt a kis csövecskédet, le van takarítva, újra lett festve, egész pofás! Talán csak nem bontjuk szét! Igaz, hogy nem sok víz van benne, de majd az is megoldódik, legalább már jobban néz ki. Igen. Jól sejted, ahogy szétszedem a rendszert, le fog pattogni az összes festék, és ahogy szétesik elemeire, úgy kiömlik belőle minden, ami benne van. Minden algás, vízköves, rozsdás undorító dolog. Ezzel nem akar senki szembesülni, ezért próbálnak az emberek mindenféle kényelmesebb csináld-magad megoldást keresni. Rövid távon még csak-csak lehet máshogy javulást produkálni, de az egyetlen igazi helyreállító az maga az alkotó, aki ismer minden apró részletet. Nem érdemes előlem menekülni, mert csak halmozódik ez a dugulás lelkedben, amíg egy nap teljesen élhetetlenné válik. Na ez a kárhozat!
„Á, nekem már beindult a szolgálatom, tőlem már nem kérheti az Úr, hogy teljesen lenullázzam magam újra!” Oké! Felőlem polírozhatod még a mázat, hogy szép egyenletes legyen, csak tudjál róla, hogy attól nem fog több víz folyni. Én nagyon ráérek! Megvárom, amíg már nem bánod, hogyha szétesik az egész, csak végre olyan legyen, amilyennek eredetileg tervezve lett.
„Ez mennyire gáz már! Darabjaimra hullani, amikor már az összes többi csapocska tartályon olyan szépen egyben van! „
Nem engedni nekem: ez az engedetlenség. Ez sosem egy parancs végrehajtásáról szólt, hanem engedésről és átengedésről. Hogy felfedhessem neked, hogy ki vagy, és te ne érd be ennél kevesebbel.
„Az már biztos jó úgy, ne bolygassuk, már rendben van! Azon már túlmentem.” – hallgatod büszkeséget és megtévesztést egyszerre. Így aztán apró felszínes javítgatások sikerélményeivel eltengeted az életedet. Én élvezni fogom az összes kis találkozásszerűséget, amit onnan távolról megejtünk. Mind jól fog esni, mert nagyon szeretlek. Nem tudnálak ennél jobban szeretni. A kérdés itt, tudod nagyon jól, nem az én szeretetem vagy elfogadásom, hanem hogy te mennyit engedsz ebből magadhoz, és át rajtad.
Persze, hogy nem tudod magadtól átadni magad jobban! Nyilván mindent én csinálok. Nélkülem semmit sem tehettek. De én nem fogom ezt rád erőltetni sem. Megvárom, amíg akarod, hogy szétszereljelek és újra összerakjalak.
Falak végtelen sorával vagy körbe zárva. Úgy találkozunk, hogy a rács mögül nézel vissza rám. Hallasz valamit a hangomból, érzel valami melegséget, ahogy elhaladok. Én alig várom azt, amikor azon a rengeteg akadályon túl ücsörögve reméled hátha arra járok és meglátogatlak. Nem mindig mersz rám nézni. Távolinak gondolsz engem, ezért annak is tapasztalsz.
Örülök annak, ahogy most viszonyulsz hozzám és figyelsz rám. Én mindent odaadok az ilyen pillanatokért, ugyanakkor kimondhatatlanul többre vágyom veled, mint amit jelenleg megélsz belőlem. Persze végig veled vagyok ebben a folyamatban, hisz csak a te nézőpontodból létezik ez az elválasztottság. Ennek ellenére az még nagyon is valós számodra, és ezzel is tisztában vagyok. Ezért akarom felszámolni a lelkedben ezt a sok hazugság-falat, hogy akadálytalanul úszhass abban, hogy egy vagy velem.
Igen, az elválasztottságnak ebből a börtönéből bármikor kijöhetsz, vagy bemehetek én is hozzád, de ettől is sokszor vonakodsz. Nem is tudod, hogy akarhatod. Mert úgy véled az a találkozás, amit eddig láttál belőlem. Amikor megtörténik ugyanaz, vagy annál egy kicsivel több, mint amit megszoktál a velem velem való kapcsolatban, akkor örülsz, hogy nem estél vissza. De én nem ennyi vagyok! Én nem az a messzi fény vagyok, amiben hunyorogsz! Nem az a távoli hangszerűség vagyok, amit néha hallasz! Én Valóság Vagyok! Ha nem látsz valóságosabbnak, mint bármi, amit valaha éltél, éreztél, tapasztaltál, akkor itt az ideje felfedezni, milyen közel is vagy hozzám valójában! Nem azért mondom, hogy elkeseredj, hanem hogy felébredj! Ne hajtsd le a fejed! Nincs veled semmi baj. Most is odáig vagyok érted! Örülök, hogy már képes vagy egy ilyen ébresztgető üzenetet is meghallgatni tőlem. Eddig nem is beszélhettem volna neked erről, mert teljesen összetörtél volna. Annyira jó, hogy láttál annyit a szeretetemből, amihez tudod ezt az üzenetet kapcsolni! Szeretném, ha keresztül vezetnél másokat ezen a folyamaton úgy, ahogy én tettem veled: bevezettelek az állandó, mindentől független szeretetembe, és csak utána sokkoltalak le, hogy mennyivel többet is lehetne élned, mint amit ismersz.
Nem egy időszakos, távoli kapcsolatra vágyom veled, hanem hogy megtapasztald azt, ahogy az ölembe kaplak, körbe pörgetlek magam körül, homlokon csókollak, és örülök neked. Alig várom, hogy tisztán halld azt a dalt, amit éneklek neked, de még csak egy távoli dúdolászást veszel belőle ki. Engem ez nem frusztrál, én teljes vagyok így is. Szükségem nemigen van rád. Én akarlak téged! Jólesne, ha te is akarnál engem! Vagy legalább akarnál engem akarni. Tudd egyáltalán, hogy lehetséges ez! Azt hiszed, egyedül vagy ezzel? Nagyon nem! Az emberiség olyan, mint sok-sok kerítéssel és fallal körbezárt kis bástya. Szinte megközelíthetetlen az én szeretetem számára.
Emlékezz rá, honnan estél ki! Ez nem arra vonatkozik, hogy hol voltál első szeretetkor, vagy amikor csúcson jártál velem, hanem hogy mi az a kapcsolat, ahonnan kiestél a bűnesetkor. Velem jártál és képmásom voltál, de feladtad ezt valóságot!
Nem gondolod komolyan, hogy ez volt az eredeti tervem!? Nem hiheted, hogy azt értem a velem való közösségen, amit eddig láttál belőlem!?
Értsd meg! Amíg nem adsz felhatalmazást nekem, hogy azt csináljak veled, amit akarok, addig nem is fogok! Azt hiszed, hogy túl vagyunk az igazi önmagad felfedésén, de mihelyst hozzáfognék a feltáró munkához mindig felszisszensz és hátra lépsz.
„Ez fáj! Ezt nem akarom! Ez nem jó! Nem gondolod komolyan, hogy újra feltúrod a végre alakuló lelkemet!”
Ezt én tiszteletben tartom. Megvárom, amíg jobban akarod, hogy megéljük az egységünket, mint hogy tudsz-e levegőt venni a következő percben.
Kimegyek az utcákra, a terekre és keresem azt, akit az én lelkem szeret. Bejárom a várost a szerelmesem után, aki megadja magát: „Itt vagyok, bonts szét, ahogy akarsz!” Én vagyok az alkotó, én raktam benned mindent a helyére. Öröm rajtad dolgozni. Olyan vagyok, mint egy szakértő, aki szeret a kedvenc gépén bütykölni. Úgy hobbiból, nem sürget a határidő, és nem is valaki másnak készítem, hanem nekünk. Szóval aggodalomra semmi ok. Megnyílásra viszont annál több!
Szégyellned nem kell magad azért, mert most kezded felfedezni csak, hogy miért is létezel. Ismerem nagyon jól ezt a rendszert! Én terveztem! Élvezem minden pillanatát, ahogy engeded, hogy szét- és összeszereljelek. Azt szeretném, ha te is örömmel élnéd meg az összes mozzanatát, nem vádolnád vagy siettetnéd magad közben.
Nyugodj meg, minden rendben lesz veled, ahogy mindig is volt.
Szeretlek!