Alattunk végtelen mélység. Egy sziklaszirten találjuk magunkat. A völgyben elterülő tájat, mintha opálüvegen keresztül látnánk, csak sejteni lehet, hogy valami erdőfélét rejthet a pára. Talpunk alatt csak pár kósza fűszál meredezik és némi zuzmó. Olyan magasan lennénk, hogy itt már nem élnek meg ezek a növények? Jó érzés minden felett lenni, még ha innen már a felsők miatt nem is sokat lehet kivenni a látványból.
– Miért hoztál ide?
– Csak! Hogy veled legyek! Mindig azért viszlek el helyekre, hogy ott is együtt legyünk. Nekem nincs más célom. Megmutatom, hogy neked sincs másra szükséged.
Egyébként azért kerültünk ide, mert szereted az ilyen elhagyott tájakat, és nem utolsó sorban kizökkent téged a megszokott gondolataid sorából. Belém feledkezel, és én pedig egyszer csak csettintésre átviszlek. Ilyenkor történnek azok a változások, amikre vágysz, de egyáltalán nem tudod elérni őket. Magadon kívülre viszlek ilyenkor kirándulni. A hamis éneden kívül, az igazi önmagadon belül.
– Olyan, mint a bábszínház. Elterelik a gyerek figyelmét, és közben lecserélik a szereplőket vagy a díszletet. Nagyon trükkös! Sejtem, hogy ez az esetemben nélkülözhetetlen, hogy én ne akadályozzam önmagamat.
– Jaj, Jézus! Akarok közel menni hozzád! – nézek rád könyörgő tekintettel.
– Tudom, hogy ezt nem érted még, de nem tudsz! Nem lehetsz még ennél is közelebb hozzám! – teszed a vállamra a kezed. Hangodból teljes nyugalom cseng ki.
– Akkor szeretnék még inkább tudatában lenni a közelségünknek. Így jó? – várom csillogó szemekkel a visszaigazolást, mint egy kis gyerek, aki reméli, hogy végre valami okosat sikerült mondania.
– Igen, ez egy kicsit pontosabban írja le az igazságot… – bólintasz kissé tétován.
– Még mindig távol vagyok attól, ahogy te gondolkodsz, ugye? – szomorodok el egy kissé.
– Csacsika, még egy jó darabig írtó messze leszel attól, ahogy én gondolkodom. Minél inkább megismersz engem, annál távolabb fogod érezni a régi gondolkodásodat az enyémtől. Minél jobban rálátsz, hogy milyen végtelen vagyok, annál félelmetesebb lesz a szakadék. Mígnem rájössz, hogy amit azelőtt éltél az csupán illúzió volt, minden valós fájdalma ellenére, és a valódi önmagad gondolatai az én gondolataim. Ezerszer hallottad már:
-Krisztus értelme lakjon bennetek! – mondjuk ki egyszerre.
Kérlek, fogadd el, hogy én így szeretlek ebben az állapotodban, ahol most tartasz a felfedezésben. Szeretem a sok kis tudatlan kérdésedet, ez abszolút nem fárasztó nekem – hajolsz le tekintetemet keresve.
– Olyan rossz! A te követésedben is olyan béna vagyok, komolyan! Annyi hülyeséget csinálok, már rosszul vagyok tőle. Rettenetes.
Érzem, ahogy Vádlás és Önutálat nyilai mélyen belém fúródnak, ahogy ezeket motyogom. Egyből, mintha sokkal távolabb lennél.
-„Csacsika!” – hallom egész messziről. Mégis ahogy felnézek ott vagy mindössze pár méterre tőlem! Futnék feléd, de belém hasítanak a fájdalmak, amiket ezek a hazug gondolatok ejtettek. Nem engedik, hogy egy lépést is tegyek.
Egyre homályosabban látlak. Igen, ki kell tépnem ezeket a nyilakat ahhoz, hogy közelebb merjek lépni újra. Összeszorítom a fogamat: Egy húzással kijönnek ugyan a fejemből, de a sebekkel nehezebb visszarohanni hozzád. Nem is gondoltam volna, hogy az Önvádlásnak ekkora befolyása van, hogy nem is tudok feléd lépni. Szinte már nem is vágyom hozzád annyira. Fáj, hogy elrontottam, hogy nem merek visszamenni, hogy ennyire könnyen eltéríthető vagyok. Lecsüggedt fejjel rugdosom magam előtt az omladozó szikladarabokat, ahogy még erősebben belém ivódik ez az elválasztott érzés.
Ha minden gondolat ennyire veszélyes lehet, akkor értem miért van ekkora baj a világban! Már sejtem, hogy miért élünk olyan keveset abból a végtelenből, amit nekünk adsz. Arról nem is beszélve, hogy mennyi sokkal torzabb gondolattal kínlódunk, mint ami most engem ennyire megállított!
– Igen, jó irányba kapizsgálsz. Valóban nem az vagy, amit gondolsz magadról. Akinek hiszed magad, az valójában nem is te vagy. A te kis pici valóságodat ugyan meghatározza, arra azonban nincs befolyása, aki eredetileg vagy, amilyennek én teremtettelek, ahogyan én látlak, vagy ahogyan a menny érzékel téged! Minden tetted és érzésed egyenes lecsapódása annak, hogy mit tartasz magadról. Képes vagy megkötözni magad a saját feltételezéseiddel. Ha azt gondolod, hogy szerencsétlen vagy, akkor úgy is fogsz cselekedni, mintha magadnak bizonyítanád, hogy tényleg az vagy: pont amilyennek képzeled magad. Egyetértesz egy hazugsággal, és aztán – nem tudatosan – elkezded annak alárendelni mindazt, amit teszel, gondolsz, érzel, és szépen eggyé válsz azzal: a hazugság megtestesül benned. Te nem az vagy természetesen, mégis eggyé válsz vele az elmédben. Ugyanígy eggyé válhatsz az én igazságommal is! Alárendelsz neki mindent, amit gondolsz, érzel, teszel, és az válik a te valóságoddá… ami a Valóság, aki Én Vagyok – fűzöd tovább egy végtelen fonálra ezt a kijelentést. Sokszor, sokféleképp el kell mondjad, hogy elhiggyem.
A mélyben apró konfettik módjára szóródnak szét a madarak. Egy-egy felé is emelkedik a szírt alatt elterülő felhőnek, és így már nem csak sejteni lehet az alakját. Annyira más minden fentről. Innen az erdő is csupán méregzöld fodros szőnyeg, amelyet kusza cérnaszálak módjára szabdalnak fel a a hegyre vezető ösvények.
– Gyönyörű vagy, kicsi hercegnőm! – ébresztesz fel a merengésből.
Bár még mindig érzem tompán a fájdalmat, egészen álomszerűvé válik. Kezdek kételkedni benne, hogy egyáltalán megtörtént-e az az eltávolodás pár perccel ezelőtt.
Az öledbe húzod két karoddal a fejemet, én pedig belefúrom az arcomat a ruhádba. Annyira jó itt lenni, akkora a nyugalom, hogy már attól tartok, hogy el fogok aludni. Ugyanakkor valamiért mennék tovább.
– Miért van az, hogy most menni akarok? Mi a baj velem? – emelem fel a fejem épp annyira, hogy hallható legyen a hangom.
– Befogadtad ezt a hazugságot, hogy nem vagy elég jó, rosszul csinálod a dolgokat, hogy még az én dolgaimat is elrontod. Ennek a gondolatnak fáj a közelemben lennie, ezért el akar menekülni a jelenlétemből. Persze, most épp egy visszafogott formában jelentkezik, hogy „majd rendbe rakod magadat, és azután visszajössz”. Csakhogy ez nem így működik. Soha nem vagy képes javítani a helyzeteden. Vagy engeded nekem, hogy kisimítsam a dolgokat, vagy feleslegesen vergődsz és teszel abszolút hiábavaló köröket.
– Csacsikám, nagyon szeretlek! – szorítod meg a kezem, ahogy kibújok az öledből.
Olyan szomorú, hogy alig tudom élvezni ezeket a csodás képeket, annyi káosz van a lelkemben, ezért mindig csak azzal foglalkozunk. Olyan jó lenne szabadon csak lenni veled ezeken a helyeken.
Aztán eszembe jut, hogy jó úton vagyok, hisz sokkal szabadabb vagyok, mint valaha. Milyen jó, hogy már ezt a döcögősebb kezdeti szakaszt is ilyen jelenlétben élhetem meg. Ha pedig az eddigi részt végigjártad velem, akkor a hátralévőben sem hagysz cserben. Ettől a gondolattól már alig érezhető a korábbi sebző nyíl helye.
Hjaj. Csak innen nézve lassúnak tűnik…
Leguggolok simogatni a mohákat sziklaszírt szélén. Annyira édesek és puhák. Szeretem a kis bolyhos felületüket.
– Látod, Csacsim, ebben a percben csak a kis zöld foltokat látod, pedig egy óriás szikla tetejéről beláthatnád a teljes látóhatárt. Amit nézel, az tölti ki a látótered.
A jelenlegi pillanat a legfontosabb… és a következőben az lesz a legfontosabb, és ez előbbi lényegtelenné válik. Minden földi vergődésed egy nap vicc lesz. Egy rossz álom. Ez azt is jelenti, hogy mindent helyreállítok. Mennyire igazságtalan lenne már, ha az egyik teremtmény szenvedésekkel teli élné le az életét, míg a másik pedig végiglubickolná, és ennyi lenne a történet. Ezt dobta a gép, így járt… De ez távol áll tőlem. Az igazság pedig az „lesz”, hogy minden rendben van. Visszamenőleg is. Mintha nem is történt volna meg a rossz. Nézed a helyét és nincsen ott.
Egy nap az éhen halt nyomornegyedbeli kisfiú és az instamodell egyszerre szembesülnek vele, hogy az egész életük bennem történt meg, aminek az összes nehézséget magába emészti a szeretetem. Egy nap majd megtudjátok… Emlékszel?! A főpapi imában is erre utaltam – keresed meg a szemem egy pillanatra, hogy lásd, mennyire tudlak követni.
– Ha sosem haladnál sehova a megismerésemben, azon a bizonyos napon úgyis szemtől szembe látnál, és helyreállna minden. De milyen jó, hogy már ezt a percet is a Valóságban töltheted, és nem kell megvárnod azt a bizonyos napot. Az nem a végítélet, nem is az új Jeruzsálem, vagy akármelyik gyakori keresztény szakzsargon: az a nap az, amikor ráébredsz erre az eredeti tökéletességre. Ez bármikor lehet, de leginkább most van. Most van az üdvösség napja. Ma ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket… Ez nem a „halál után”-ról szól, sem semmilyen „majd egyszer”-ről, ahová szeretitek a megváltás kezdődátumát kitolni. Ez most van, sehol máshol. A Vagyokban. Ahogy Béla bácsi énekli: ez a te napod!
– Milyen jó is volt, amikor kocsikáztunk a srácokkal és ez ment az egész úton végtelen ismétlésben. Annyira érzetem, hogy nekem szól, és hogy nem arra a napra vonatkozik, hanem az életemre. Kinyílt bennem valami, ahogy hallgattam. Benne volt a levegőben, hogy valami új kezdődik, valami roppant kalandos és izgalmas, de nem tudtam volna elképzelni sem, amibe hamarosan belekevertél… – sandítok fel rád ragyogó szemekkel, ahogy elönt a hála az emlékek miatt.
– Emlékszem. Zseniális volt. Én is ott voltam a hátsó ülésen, ha elfelejtetted volna – érinted meg az orroddal egy pillanatra az arcomat.
– Jaj, annyira szeretlek ébresztgetni téged – szorítod meg a karom, ahogy vizsgálgatjuk a ködfátyol alá rejtett formákat a szírtől.
– Az volt az én napom? – kérdezek vissza némi izgatottsággal a hangomban.
– Olyasmi. Bár te sok ilyet tartasz – vonod meg a vállad somolyogva.
– Nem inkább te rendezel ilyet gyakran?
– Mindkettő – húzod ki magad, ahogy felállsz egy nagyobbacska kőre. Valamire készülsz.
– „Ma eljött a te napod,
az örök életedet ajándékba kapod.
Ez már csak a tiéd és nem kell kifizetni,
ingyen van és kegyelemből csak el kell fogadni.
Ha azt mondod ez butaság és morgolódsz magadban
sose fogod megtudni, hogy mi van a csomagban.” – reppeled el egyik kedvenc gyerekkori slágeremet a szakadék szélén. Én pedig fogom a fejem. Még jó, hogy más nem lát minket!
– Jééézus! Na ezt nem gondoltad komolyan! – pukkadozok a röhögéstől.
– Még szép, hogy komolyan gondoltam – legyintesz nagyot a karoddal, ahogy Béla szokott és leugrassz az egyszemélyes színpadról. – Én is nagyon szeretem őt.
– Meglepő! – nézünk újra össze és nevetünk.
Nem is igazán van kedved komolyra fordítani a szót ezek után. Dúdolgatunk egy pár régi csemete számot és jókat kacagunk rajtuk. Én főleg azért, mert akkor gyerekként nem értettem a szövegeket… most pedig mennyire nagyon sokat is jelentenek!
Bejárjuk azt a keskeny szakaszt a hegyen, ami járható egyáltalán és kivételesen nem teljesen függőleges. Minden apró zuzmót és vadvirágot megnézegetek, bár nem sok akad ezen a magasságon. Biztos rettentő hideg is lehet itt, bár az nem derül ki, mert valószínűleg a testem nem jött velem erre a kirándulásra.
Ahogy lassan felszívódik a fehér köd a völgy felett, láthatóvá válik az alatta rejlő gyönyörű világ. Erdők, mezők, szántók, kis falvacskák és kanyargós utak. Épp úgy ahogy a lelkemben is.
Ismét leesik a nyilvánvaló: mindvégig ott voltunk.