Némi tücsökzene és kutyaugatás hallatszik be kintről. Elfújom az utolsó gyertyalángot, és becsomagolom magam a hálózsákba. Kényelmesen elnyúlok az ágyamon, kicsit nézegetem a fejem felett sorakozó szerszámokat a gerendán, ahogy játszik rajtuk a kintről beszűrődő fény. Szeretem azt az időt, amit elalvás előtt veled tölthetek. Ilyenkor dobálom neked az aznapi gondolataim maradványait, szeretem meghallgatni, ahogy te látod a nap történéseit. Meglepő módon rendszerint jelentősen különbözik a te verziódtól, ahogy én megélem a dolgokat. Ilyenkor annyiszor felismerek hazugságokat, és hogy miért is hittem el azokat. Egy nagyon nyugodt formája ez a szabadulásnak… vagy az ébredésnek? Néha annyira rálelkesülsz egy-egy felvetésemre, hogy belealszok a hosszas magyarázatodba. Jobb esetben arra ébredek, hogy folytatjuk. Rosszabb esetben pedig nyomtalanul törlődik minden, és kezdheted előröl. Látszólag.
Ez egy igazán stresszmentes része a napnak: semmi dolgom mára, a holnap pedig messze van. Talán ilyenkor pihenés közben vagyok a legnyitottabb feléd. Amit félálomban töltök veled az kétszeresét éri az alvásnak, annyira pihentető. Nem mintha ez mindig így sikerülne. Eléggé fáradtnak kell legyek, hogy az agyam már ne kattogjon, és egy kicsi részemnek ébren kell maradnia, hogy az elmém még halljon. A szellememmel biztos szüntelen kommunikálsz, csak az agyam többnyire lemarad róla.
Ma egész nap itthon voltam, ezért hamar kifogytam a mesélnivalóból.
Érzem, hogy valami fel akar törni belőlem, ezért bekapcsolom a hangrögzítőt.
– Én vagyok a Vagyok, és én minden pillanatban vagyok. És Minden Vagyok. Azért nincs nevem, mert leírhatatlanul sok minden tartozik a lényemhez és mindegyiken túlnyúlok. Gyógyító vagyok, Seregek Istene, a Gondviselő. Férjed és teremtőd. Ez mind-mind csak egy-egy szelete annak a végtelen sok dimenziónak, amivel én rendelkezem. Én mindig csak Vagyok. A térnek és időnek bármelyik pontján, a múltnak és jövőnek bármelyik részén: Vagyok.
Nincs voltam és nincs leszek számomra. Folyamatosan a jelenben létezem. Te pedig olyan vagy, mint én. Szeretném, ha te is magadénak éreznéd ez én létformámat. Nem a múltat elemezgetnéd, és nem a jövőt tervezgetnéd, hanem a Vagyokban lennél velem.
Én az vagyok, aki te vagy, mert mi egyek vagyunk. Én te Vagyok. Nekem mindig az a legkedvesebb pillanat, ami épp történik veled. Soha nem foglalkozom sem a múlttal, sem a jövővel, mert olyan nincsen nálam. Ez csak a Földön van. Nálam nincs idő, csak az örökkévaló Vagyok létformája. Ebből származol! Neked is el lett törölve a „voltam” és a „leszek”. Mostmár csak a folyamatosan VAGYOK állapotában létezel, csakúgy mint én. Ez határoz meg téged. Nem az, amid van, vagy amit csinálsz, hanem ami és aki vagy. Engem sem lehet semmi mással leírni, csak azzal, hogy Vagyok. Ez a nevem. És én téged a nevemről nevezlek, mert a feleségem vagy.
Örökbe fogadtalak, új nevet adtam neked, mivel az Apukád vagyok. Emlékszel? A Jelenésekben a győztes új nevet kap! Neked ajándékozom a nevem: Vagyok. Te is élhetsz ezzel a névvel és ezzel az állapottal. Nem kell magadat ehhez a világhoz szabnod, ahol múlt és jövő van, hanem megváltoztathatod a gondolkodásodat a töretlen jelen-létre.
A mennyben nincs más létige, mert nincs idő. Te már nem ebből a világból való vagy, ezért az már nem vonatkoznak rád! Te az én lányom vagy! Örökölted az én tulajdonságaimat egytől-egyig. Időn kívül létezem, és minden bennem található, amire valaha bárkinek is szüksége lenne, mert a Teljesség Vagyok. Mindezek rád is igazak, mert mi egyek vagyunk. Én vagyok Te ezen a földön. Te vagy az én földi verzióm.
Felsóhajtok. Örülök a mély monológodnak, de nincs erőm már összetenni a fejembe a kirakóst megértésekből. Mint esti mesét hallgatlak. Talán direkt ezért most beszélsz erről, hogy ne az agyammal fogadjam. Hát azzal nem tudom most, az tuti.
– Te vagy az ablak, amin keresztül rá lehet látni az országomra. Mint egy lyuk a sulykos fekete szöveten, ami miatt átszűrődik a fény. A tudatlanságnak ez az óriási sötét leple eltakarja a mennyet az emberek elől, de mégis van hozzáférés a színfalak mögött létező Királysághoz: te. Bemutatod, hogy ki az a Vagyok, mivel te minden vagy, ami én. Amit ebből nem mersz elfogadni, azt a részét nem látja meg a világ a személyemnek. Mások felébresztésének terhét ne vedd azért magadra, mert mindenek eljön az ideje! Ugyanakkor nekem az is fáj, amikor te szenvedsz ennek a felismerésnek a hiányától. Az egyetlen betekintés a lényembe, az azon keresztül történik, hogy te tudod, hogy az vagy, aki én vagyok – teszel rá még egyet huncut mosollyal.
– Jaj, Jézus, nem biztos, hogy a felét is értem ennek, de mondd tovább nyugodtan, hátha valahova elraktározódik ez bennem – fordulok át a másik oldalamra. Kissé zsong a fejem.
– Minden, amit látsz bennem, azt nem birtoklom, nem próbálom, nem megszerzem, nem elérem, csak simán Vagyok. Neked is csak erre van szükséged, az összes többi magától a helyére kerül.
Ha én vagyok a Világosság, akkor te is az vagy! Ha én vagyok a Gyógyulás, akkor te is az vagy! Ha én vagyok a Szabadság, akkor te is az vagy! Minden Vagyok, ezért te is az vagy. Teljesség vagy, új neved van! Neveden hívlak, enyém vagy! Semmi más nem határoz meg! Egyedül az, hogy a lényemből és tulajdonságaimból jöttél létre, mert a szülöd vagyok. Belőlem lettél kiszakítva, az én végtelenségemnek egy darabja vagy.
– Erre szerintem alszom egyet! Van időnk, hogy megértsem, ugye? Úgy érzem, hogy egy kicsit túl sok most ez – fúrom bele a fejem a párnába, de te eléggé rá vagy most pörögve, hogy mindezt még ma megértesd velem.
– Szeretnélek meghívni az én létformámba. Szóval lehetséges, hogy úgy élj, mintha én Te lennék, mert egyébként az vagy! Nem érted? Azonosultam veled! Úgy döntöttem a kereszten, hogy én Te vagyok. Hogy te elfogadhasd azt, hogy te pedig Én vagyok.
– Ez valami durván jól hangzik! Kicsit túl jónak, hogy igaz legyen – dörzsölöm meg a szemem. Valami mintha ki is tisztulna a fejemben ettől.
– Ha csak te ráébrednél, hogy ki vagy, megváltozna a világ – lelkesedsz tovább.
– Hát, akkor ugye előre átláttad, hogy úgysem fogja senki ezt egészében felismerni, azért a biztonság kedvéért legyártottál egy pár példányt még rajtam kívül – emelem fel a fejemet egy kis kekeckedés kedvéért a félálomból. – Bocs, hogy kötekszem veled egy kicsit! De Ábrahámnak is megengedted! Nem annyira fogom fel néha, hogy milyen könnyen és egyszerűen beszélünk. Csodálatos vagy!
– Igen, többek között az is vagyok! – kacsintasz rám. Most már te is rendesen felszálltál erre az élcelődés-vonatra, úgy látom. Hát persze: A humor is belőled jött létre. Nem gondoltam sohasem, hogy így is tudsz viselkedni!
– Ige…
– Tudom, mit akarsz mondani: Igen! Ilyen is vagyok! – kapom fel a fejemet. – Bármiből ezt hozod ki. Elképesztő vagy!
Erre még huncutabbul nézel, és már nyílik is a szád…
– Na jó, ezt már nem csaphatod le! – teszem az ujjam a szádra, így kénytelen vagy magadba elmormolni az elkerülhetetlent.
Kacagunk. Teljesen fel is ébredek ettől, te pedig kihasználod a lehetőséget, hogy még egy pár kijelentést hozzácsatolj a beszélgetéshez:
– Sokszor énekelsz egy sor dolgot rólam: hogy csodálatos és fenséges vagyok, hogy nincs semmi lehetetlen nekem, Mindenható vagyok, minden fölött uralkodok. Tudd meg, hogy ezt magadról is állítod, mert én meg te egyek vagyunk, és minden, ami rám igaz, az rád is! Úgyhogy én visszaéneklem neked, amiket te nekem. Sőt! Én már hamarabb énekeltem rólad ezeket, csak nem emlékszel rá. Igen, te is dicsőséges, fenséges és szent vagy!
Miért fura? Isten gyereke vagy! Nem érted? A Király fia maga is király. A főpap fia maga is főpap! Isten fia maga is Isten!
Kis szünetet tartasz. Nem is sejtettem, hogy ilyen messzire megyünk ma még az ismeretlenbe.
– Méltó vagy minden dicséretre!
Kicsit zavartan nézek. Remélem, hogy csak félreértettem valamit.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez botrányos. Amikor először mondtam, akkor sem sült el túl jól – kuncogsz magadban az emlékeken. – Majdnem letaszítottak a szikláról azért, mert Isten az apám, hiszen ez azt is jelenti, hogy egyenlő vagyok vele. Pedig már Dávid szerint is istenek vagytok mindnyájan… Nem érted, eggyé tettem magam veled? A Vagyok vagy.
Én mindig az adott pillanatért találkozom veled! Annak örülök, ami éppen történik vélünk. A kisgyermekeké az én királyságom, mert nem foglalkoznak a múlttal, és a jövő sem nagyon érdekli őket. Beszippantja őket a jelen.
Egy gyermek nem tesz semmit azért, hogy létezzen, hogy valakinek a gyermeke lehessen. Csak egyszerűen az, aki! Ez veled sincs másképp, Apu Kedvence! – simogatod meg a hajam, ahogy az álladat a könyöködön támasztva fekszel mellettem. Nem sok helyet hagytam neked, de lusta vagyok arrébb menni. Meg egyébként sem „igazi” a tested, mármint nincs szükséged térre, hogy elférj.
Bárcsak tudnád, hogy mennyire szabad vagy! Hogy mind a múlt, mind a jövő csak illúzió. Csak a jelen valóság! Minden, ami a múltban volt, még meg sem történt, és ami a jövőben lesz, az már rég lezajlott – teszel rá még egy lapáttal.
– Szuper! Most szándékosan fekete lyukat szeretnél létrehozni a fejemben? Tudod, hogy én ezt a Science Fiction dolgot sosem vágtam! Az Eredetről is kimentem annak idején…
– Nem is azért mondtam, hogy megértsd. Azt szeretném, ha megízlelnél valamit belőle. Ha ráéreznél, hogy mennyire felfoghatatlan és végtelen vagyok.
Ez nem a „megértős” játék! Ez a „megismerős”! Sosem fogsz a végére járni, és nem is szeretném. Együtt lenni akarok – veszem ki az utolsó gondolatot a végtelen kijelentéshullámból és teljesen álomba merülök.
A tücsökzenét közben felváltotta a hajnali madárdal. A kutyák is behúzódtak a csipkebogyó bokor alá egy szundításra a nappali traktor-üldöző műszakjuk előtt. Bent néma homály, néhány zúgó bogártól eltekintve. Felettem ülsz a kanapé támláján és figyeled a szuszogásomat. Nem kizárt valamilyen módon ilyenkor is beszélgetsz velem tovább. Talán könnyebben is, mint amikor fent vagyok.