A márciusi erdő az egyik kedvenc helyszínem egy jó kis céltalan barangoláshoz. Minden újra élni akar, és elkezdi betölteni a szerepét, amire tervezve lett. Az új hajtások zöldje és puhasága bármikor le tud nyűgözni, és a színes labdacsokká változó gyümölcsfákról még nem is beszéltem. Pár óra odakint és meg vagyok róla győződve, hogy a menny már itt és most van. Időről időre szoktad nekem ezt adagolni. Tényleg tele van a levegő is szeretettel. Egy-egy séta után minden „ok nélkül” szerelmesnek érzem magam. Szokásos barangolásra indulok a környéken és közben szívesen figyelek rád.
– Itt vagyok. Mesélj, amiről csak akarsz. Nem annyira vagyok egyébként most rád hangolódva, de szeretnék veled lenni.
– Oké. Beszéljünk rólad. Nagyszerű vagy ma is. Igen. Ma is elképesztően gyönyörű vagy nekem. Szeretek veled lenni. Itt lenni és nézni téged. Tudod, hogy most a lehető legközelebb vagyunk egymáshoz. Melletted vagyok és benned. Körülveszlek mint egy köpeny. Szeretek rajtad keresztül beszélni, tetszik, ahogy megmutatkozom benned. Rengeteg örömöt okozol nekem.
– Tényleg? Minden szolgálatom tele van emberi hülyeséggel, kételkedéssel és önmagam bizonygatásával. Annyira rossz, hogy még itt tartok. Abszolút nem vagyok független mások véleményétől. Így nem tiszta semmi, ami átjönne belőled rajtam keresztül.
Miközben ezeket mondom Keserűség egyre inkább eluralja a gondolataim. Egyre rosszabbnak és haszontalanabbnak látom magam.
– Most kire nézel, Csacsi? – emeled fel a fejemet, hisz így már kedvem sincs rád nézni.
Ezt meglehetősen kritikus mondatot a lehető legteljesebb szeretettel, minden vádlás nélkül ejted ki.
– Majdnem minden, amit hiszel magadról, illúzió. Csak a menny valóság. Amikor a mennyein kívül bármire valóságként tekintesz, célt tévesztesz. Amikor saját hiányosságaidat tekinted valósnak, akkor azok fognak meghatározni téged. Ha az Igazságból indulsz ki, akkor pedig az. Persze tudom, hogy a menny még nem vált minden téren láthatóvá a te kis világodban, ezért nem egyértelmű még számodra, hogy a földi valóságot illúziónak tekintve a mennyből indulj ki. Az Igazság a mennyei állapot: Te tökéletes vagy. Ha ebből indulsz ki, csakis akkor valósulhat meg rajtad keresztül a menny a Földön. Ha minden döntésedet a Valóság határozná meg, az meg is jelenne mindenhol körülötted. Lehetetlen, hogy miközben az Igazság szerint cselekszel, ne jelenjen meg az a te kicsi valóságodban is. Amikor depresszióból gyógyítgattalak, akkor is ez történt. Az Igazság szerint tettél lépéseket, a földi valóságtól függetlenül. Az egyetlen lehetőség, hogy meglásd a mennyet a Földön, ha már itt is a aszerint létezel.
Itt érzem a hangsúlyt a szavaidban. Igen, szándékosan nem a „cselekszel” szót használod.
– Ezért mondtam, hogy változzatok el az elme megújítása által. Persze ez veszélyes. Vállalni kell a kockázatot, hogy valóban olyan jó Vagyok, mint amilyennek mondom magam. Ugyanis ehhez egy sor tényt figyelmen kívül kell hagynod bízva abban, hogy van egy magasabb rendű Valóság, ami pont a kockáztatás során lép elő a láthatatlanból a láthatóba.
A menny is én Vagyok. Egy részem. A menny sem tud teljesen befogadni engem, mert végtelen vagyok.
Kiérünk az erdővel szegélyezett útról a dombtetőre, ahonnan rá lehet látni az egész völgyre. Már el is felejtettem milyen ragyogó is tud lenni ez a domboldal, ahogy újra betöltik a színek. A tőkék virágzásban. Az élet illata teljesen betölti a levegőt. Töretlen a csend, mégis minden pezseg az élettől. Szeretem ezt a hangulatot, annyira látlak benne. Mámorító, bódító ez a világ.
– Menjünk ki a szőlőbe, szerelmesem, nézzük meg virágoznak-e tőkék…- suttogod alig hallható hangon. Oldalra lépsz és szemügyre veszel egy szőlővirág-köteget a lugason, ami mellett épp elhaladunk. Azonnal világos mire gondolsz. Ezek a helyszínek mind valóságosak. Az Énekek Éneke összes sztorija megtörtént minden mellékesnek tűnő leírásával. Ez az a szőlő. A hely, ahol a Király kinyilatkoztatja szerelmét. Ajjaj, én még erre talán nem vagyok kész.
– Nyugodj meg, ez nem egy egyszeri alkalom, bármikor jöhetünk ide. De azért mondhatok valamit?
Ettől megborzongok, de halkan bólintok. Félelmet érzek valamiért.
– Csacsikám, mitől félsz? – nézel rám együttérzően, de hamar pajkosság is vegyül ebbe.
Biztosan attól, hogy végre összetöröm mindazt, amit magadról gondoltál. Pedig már milyen jól felépítetted, ugye? Már csak itt-ott finomítgatni kellene? – cukkolsz huncut csillanással a szemembe. Látszik, hogy élvezed, hogy cinikus vagy. Ebben biztos hasonlítunk.
– A helyzet az, hogy én nem azért mutatok rá dolgokra, amelyek nem a menny szerintiek benned, hogy bűntudattól vezérelve megpróbálj megszabadulni tőlük. Azért fedem fel, hogy lásd, mi az, ami még nem te vagy.
Érzem, hogy ez mélyebb, mintsem teljesen be tudnám fogadni. Mi az, ami nem én vagyok? Aminek nem lettem teremtve, de valamiért az identitásom részévé vált? Valami ilyesmire utalsz talán.
– Beszélsz a szeretetedről inkább? Ezt most nem igazán értem. – adom fel a szálak bogozását és előreszökdelek egy pár lépésre tőled. Kapj el, ha tudsz. Ezt üzenem a szememmel, s te nem is váratsz sokáig. Egy pillanat alatt a karjaidban találom magam. Fordulsz is velem egyet a nagy lendülettől, csak úgy repül a hajam szanaszét és közben körbepuszilgatod az arcomat. Tartasz.
– Megengeded, hogy egy pici részét bemutassam szerelememnek? – emeled fentebb jobb karoddal a fejem, hogy láthasd mennyire állok készen. Tudod, hogy mindennél jobban akarlak téged, még ha sokszor nem is vagyok kész megnyílni neked. Lehunyom a szemem.
– Ezt igennek veszem – hallom az utolsó mondatod, mert egy szempillantás alatt belevész a tested a tájba. Nem emberként akarod mutatni magad. Ehhez már lassan hozzászokok, hogy nem mindig szeretsz egy másik személy formájában kapcsolódni hozzám. Egy vagy velem, ezért nem mindig szükséges, hogy különállónak tapasztaljalak. Már meggyőztél, hogy mindenhol te vagy, hiába nincs alakod.
Nem tudom mire számítsak, ezért várok. Nem túl sokat, mert valami a bensőmben megmozdul. Végtelen vonzást érzek. Ekkor egy viharos fuvallat leterít, szinte zuhanok, mintha be akarna szippantani. Valami történik velem, de semmit nem lehet leírni belőle. Kicsit talán az örvényhez hasonlít. Megrázza a testem is, az egész bensőm feloldódik benned és minden sejtem külön-külön és egyszerre egyesül veled. Mintha egy atomreaktor lakna bennem, nem is állok távol a szétrobbanástól. Szinte már látom, hogy milyen lenne test nélkül léteznem, mint ahogy most te vagy: minden részem egy mindennel és szabadon tapasztal bármit, bárhol, bármikor.
Aztán csend. Tökéletes mozdulatlanság és fény. Vakító fehérség. Nincs melegem, mégis mintha égne a hátam.
Ez lenne a szereteted? Azt hittem, valami vallomás-féle lesz? Persze, szavak nem fejezhetik ki milyen dimenziói vannak az egységünknek – emlékeztetem magam.
Most már nem tapasztalok semmit, csak vagyok. Süllyedek, merülök, eltűnök. Nincs semmi különösebb érzés közben, csak béke és valami súly. Talán a szereteted súlya. Nem látlak. Igazából semmilyen kép nincs már, csak lebegek. Tudom, hogy itt vagy. Hirtelen leesik: te vagy ez a fény és te vagy ez a béke.
Maradok. Néhány bogár zúgása vagy madárének beleszűrődik ebbe a végtelen csendbe, de semmi nem zavar. Vagyok. Benned.
Mindennél izgalmasabb, kedvesebb és otthonosan ez az állapot, pedig ijesztő is lehetne. Gyönyörű vagy. Akarlak téged. Mindenemmel arra akarok fókuszálni, hogy a lehető legvalósabban egyek lehessünk.
– Mármint, hogy még inkább felismerd, hogy azok vagyunk? – hallom a gondolataimban.
– Na, jó. – Összenevetünk. – Hogy te hogy kiszúrod mindig, amikor nem abból indulok ki, hogy már minden az enyém!? Árad a kedvességed még ebből a kiigazításból is. Most már értem miért mondta Dávid, hogy vessződ és botod vigasztalnak engem. Annyira csodálatos vagy. Megint teljesen sikerült lenyűgöznöd.
Lelkem szerelme, ragadj még inkább magaddal.
Vonj magaddal, hadd fussunk, repüljünk együtt!
Ki vagy te? Hajnalfény, lángoló.
Szebb vagy, mint a Hold, a Napnál fényesebb.
Te vagy lelkem szereleme.
Vonj magadhoz még!
Érzem, hogy te is énekled. Együtt énekeljük, egymásnak, magunknak, mert összeolvadtunk.
Ekkor megértek valamit. Csak akkor tudlak szeretni téged, ha magam szeretem. Nem lehetséges, hogy magamat utálom, és téged szeretlek, hiszen akkor megvetem a bennem lévő téged, tehát téged is elutasítanálak. Ennyire egyek vagyunk. Gyönyörű vagy bennem. Szeretlek.
– Halld csak leány, nézd csak; hajtsd ide füledet! Feledd el népedet és az atyád házát. Szépségedet a király kívánja…
Szerelmes vagyok, mindenbe, ami te vagy. Gyönyörű, ahogy lépsz, ahogy élsz, ahogy mozogsz. Minden lélegzeted dicsér engem. Minden, ami vagy, az én szeretetemről beszél. Soha, egy percre sem hagyod abba, hogy bemutasd a dicsőségemet pusztán, azért mert létezel. Azt gondolod tenni kell valamit ezért! Legalább a megtapasztalásáért. Azért sem. Nem! Légy csendben és tudd, hogy én Vagyok. A szerelmesed. A férjed. A teremtőd. Minden, ami hiányzik neked, és annál sokkal, sokkal több.
Örülök a szavaidnak. Ha nem is fogadom be teljesen, azért valamit biztosan megváltoztat bennem.
Nem mintha szükséged lenne az elmémre ahhoz, hogy kommunikálj velem, ahogy a mellékelt ábra mutatja. – fordulok feléd a fűben. Ismét egy fiatal férfi vagy, csillogó barna szemekkel.
– Szeretem, ahogyan szeretsz. Még akkor is, ha néha túl sok. De csak hozzászokok lassan. Főleg ha kijárogatunk néha a szőlőbe együtt lenni – mosolygok rád. Perceken át nézünk egymás szemébe anélkül, hogy bármit is szólnánk.
– Még csak most kezdődik a virágzás! – töröd meg a csendet, ezer kérdést válaszolva meg egy mondattal.
Szeretem a tavaszi tájakat járni. Ilyenkor még a levegő is tele van szeretettel.