Délutáni barangolásomat töltöm éppen, kissé stresszesen az esti prédikáció miatt. Valahogy még mindig azt érzem eléggé jól kell legyek ahhoz, hogy beszélj belőlem. Ilyenkor annyi teher tud rajtam lenni. Beszélek veled egy kicsit, talán attól kitisztul az elmém. Maga a séta egyedül is jót tud tenni, de van annál jobb is: megállok, behunyom az szememet és elképzelem, hogy itt vagy. Elkísérsz erre a sétára. Érzem, hogy a karod belefonódik az enyémbe. Nyilván sosem vagy nem velem. A képzeletem csak segít kapcsolódni ehhez a valósághoz. Egy pillanatig így maradok, élvezem, hogy minden porcikámba eljut a felismerés: nem vagyok egyedül. Az elmém néha oda-odasúg, hogy ez nem több mint a fantáziám játéka, de nem veszem túl komolyan. Még ha az is, ha ez a játék egészen jót tesz, akkor pedig miért ne folytatnám? Még szorosabban magamhoz szorítom a kezed, bizonygatva magamnak is, hogy ebben az egész képben van valami több a képzeletnél. Az sem baj, ha nincs: legalább a figyelmem addig is rajtad van. Abbahagyom a kattogást, mert erre most nincs időm. Folytatom az utat. Érzem, hogy velem, bennem lépsz. Jó most az oldaladhoz simulni, valami megnyugtatóra van szükségem.
– Ma kiküldelek az első sorba, látható helyre. De nem végleg még – töröd meg a csendet, egyáltalán nem váratlanul. Minden benned kommunikál valamit felém. Csak ez az első, amit szavakkal is ki tudok fejezni.
– Nagyon elesettnek érzem magam. Extra szerencsétlennek. Annyira szeretnék jó állapotba menni este szolgálni. Mit csináljak?
– Légy csendben és…
– Már megint ezzel jössz – támaszkodok kissé erősebben rád, ahogy karolva lépdelünk az utolsó nyugodt sétánkon ezen a napon. Összenevetünk.
– Mert ezt mindennél fontosabb megtanulni. Csak félrevonulva lehet azonban felfedezni. Aztán ha hozzászoktál ehhez a jelenléthez a titkos helyen, majd a csatazaj közepén is képes leszel benne lenni. Most ennek a tanfolyamában vagy. Elrejtettelek, hogy legyen időnk egymásra, ugyanakkor néha kidoblak a mély vízre, hogy saját bőrödön tapasztalhasd, hogy mennyit formálódtál!
– Vicces! Elég együgyű volt azt gondolnom, hogy ezek a dolgok csak úgy véletlen alakulnak így velem: Néha eltűnök, néha szem előtt vagyok. Folyton szolgálok és pörgök egy pár hónapig, majd ki se dugom a csőrömet a szobámból.
Úgy somolyogsz, hogy nekem ne tűnjön föl. Kis huncut, látom én a szemed sarkából. De legalább téged szórakoztat a naivságom… velem ellentétben.
– Nyilván egy hajszál sem esik le a fejedről, hogy a menny ne rögzítené. Nekünk itt rendkívül fontos mindannyiunknak, hogy mi történik veled. Amikor „véletlenül” jó irányba indulsz el, az egész menny drukkol. Stratégia fontosságúak a lépéseid. De még azoknál is fontosabb az, hogy hogyan teszed azokat lépéseket, milyen állapotból. Csak a szabadságból tett lépések számítanak. Sokszor vagy a megfelelő irányban, és mindemellett nem szabadságból kiindulva cselekszel, hanem valamilyen kényszer hatására. Értsd meg, minden, ami nem hitből van, az céltévesztés! Először meg kell ismerned a bennem való szabadságot, azután tudod csak azt időnként önként feladni. Ez nem működhet úgy, hogy az egyik rabságból a másikba esel. Én szabadságra szabadítottalak fel, nem egy másik, vagy egy jobb szolgaságra. Amíg nem ismerted meg a szabadságot, ne próbáld meg feláldozni azt! Azt szeretném, ha megismernéd, hogy mennyire szabad is vagy te bennem és miattam, és ebből kiindulva döntenéd el, hogy éppen élni szeretnél vele, vagy szívesen feladod valami érdekében.
– Hogy kötöttünk itt ki a mai prédikációtól? – próbálom összefűzni a szálakat.
– Úgy, hogy az első és legfontosabb dolog, amikor valamit teszel, hogy mindaz szabadságból történjen. Ha bármilyen teher van rajtad, megfelelési vagy teljesítménykényszer, magad felé, felém, mások felé, a elhívás felé, akkor már nem szabadságban jársz. Engem ne próbálj lenyűgözni, mert már teljesen le vagyok nyűgözve! Nem vallod be magadnak sem, de elég sokszor valahogy mintha meg akarnál győzni alkalmasságodról és a szeretetedről azzal, hogy tökéletesen igyekszel csinálni mindent. Csakhogy én soha, de soha nem kértelek erre téged. A tékozló fiú újra örökös lett és nem beosztott, veled sincs ez másképp mióta visszataláltál hozzám. Habár rendkívül jól tartja Atyám a béreseit, a te esetedben szó sincs szolgai kötelezettségről, használhatod a szabadságodat bármire. Attól szabadság. Hanyatt dőlhetsz és nézheted a karosszékből a teraszról, ahogy szolgáim betakarítják a gabonát, ha ahhoz van kedved. Nem vagy alkalmazott. Soha nem is voltál. A király felesége vagy.
– Oké, csak azt nem értem, hogy akkor miért beszélsz ilyen keményen a talentumokról? Ott nem arról van szó, hogy a szolgának teljesítenie kell, különben megjárja? – provokállak egy kissé. Ugyanakkor valóban nehézen áll össze számomra, hogy miért olvasok a Bibliában sokkal szigorúbb dolgokat rólad, mint amilyen jónak és kedvesnek tapasztallak.
– A tékozló fiú nem csak hogy nem kezelte ügyesen az örökséget, hanem az egészet el is pazarolta, mégis a teljes jogú örökös lett megint. Nem értitek a szívem, úgy olvassátok. A betű öl, ezért elkeseredetten szükségetek van a Szellemre, hogy elevenné tegye azt. Ez a példa a szolgákra vonatkozik, de te a gyerekem vagy. Amíg szolgaságot vesszük alapul, addig a tettek alapján zajlik az ítélet. Számodra, mivel gyermek vagy, még ha eltékozlod is az egészet, én visszafogadlak az örökségbe megint mintha mi sem történt volna. Hiszen végtelen a gazdagságom, nem tudsz túl sokat elvesztegetni belőle.
– De ez a felfogás nem vezet visszaélésre és lustaságra? Nehezen tudom elképzelni, hogy az emberek ne éljenek vissza ekkora jósággal.
– Még mindig nem érted a szívem. Én azt akarom, hogy megtapasztald a teljes szabadságot. Csak ezt felismerve tudod odaadni magad nekem igazán önszántadból. Ha ráébredsz a szabadság végtelen és feltétel nélküli valóságára, lenyűgöz. Összetörsz és minden vágyad, hogy mindenestől nekem add magad. Akkor már szabadságból képes vagy akár áldozatot is hozni, ahogy Pál is írta, hogy Ő az örömhír rabszolgája. Soha nem lehetett volna az, ha bármi más veszi rá őt erre az odaszánásra, mintsem az a felismerés, hogy mennyire szabad ő a gyermekemként és mennyire soha nem eshet ki a kegyelmemből. Megtapasztalta, és ez késztette őt a szabadsága „feladására”. Ha a talentumok példáját félelmen alapuló manipulációra használod, nincs közöd a szívemhez. Ez nem én vagyok.
– De hisz lesz ítélet cselekedetek alapján, nem? – veszítem el lassan az utolsó biztos pontot is ebben hiedelemben.
– A cselekedeteid megmutatják, hogy mennyire értetted meg az Isten-gyermek pozíciódat, ugyanis csak ez szabadíthat fel téged arra, hogy a megfelelő dolgokat tedd. Bármilyen más kényszer, beleértve a félelmet is, képtelen erre. Elég hosszú próbaideje volt ennek…az egész Ószövetség. Kevés volt a jobb szolgaság, fiúságra volt szükség.
– Akkor most mit tegyek?
– Bármit. Csak kérlek, szabadságból tedd, mert az én királyságomban más lépés értéktelen. Ha ebből cselekszel, nem kell külön keresned azt, hogy vajon a vezetésemben vagy-e, mert automatikusan ott fogod magad találni. Az akaratom kellős közepén. Csak a szolga kérdezgeti Urát, hogy mit, hogy csináljon. A gyermek ismeri az apját, és magabiztosan jár, mert tudja, hogy ő is ezt szeretné. Bárikor teheti az apa tetteit, hiszen képes rá, a vérében van.
– Mi van akkor, ha a nagy szabadságban a fiú mégsem az apa akaratát teszi?
– Semmi. Megtapasztalja, hogy még ekkor sincs vádlás. Tehát a szabadságról még mélyebb kijelentése lesz, ez pedig még őszintébb megadást tesz lehetővé. Én mindenhogy nyerek.
– Ezt nem teljesen értem. Na, nem mintha az előzőek teljesen világosak lettek volna. – adom fel lassan, hogy logikus üzenetté fűzzem a válaszaidat.
– Nyugi csacsim, én értelek. Például: a szabadságod közepette elfeledkezel rólam, és nem teszel meg valamit, amire lehetőséget adtam. Mi van akkor? Rádöbbensz, hogy az én szeretetem és elfogadásom feléd semmit sem változott emiatt. Elmondom neked, ha mind az összes többi lehetőséget is így rontanád el az életben, akkor is ugyanúgy a gyerekem lennél. Ez még jobban lenyűgöz majd és még inkább azt akarod tenni, amire a benned lakó én vágyik. Értsd meg: az én jóságomon kívül sem nem alkalmas arra, hogy változást hozzon létre benned. Az ítélet sem. Az Isten jósága vezet a gondolkodás megváltozásához. Ez jelenti azt, hogy a szívedbe írom a törvényeim. Ilyenkor az utasítás nem jön sehonnan kívülről, csak abban a formában, hogy az engedelmesség az egyetlen automatikus reakciód az én jóságomra… Szeretném, hogy ha te is ebből kiindulva csinálnád a dolgaidat. Abból a biztonságból, hogy nem tudod elrontani, mert legrosszabb esetben a kegyelmemnek egy újabb oldalát kell megismerned.
Ja, hogy te spórolni akarsz a végtelen Kegyelemmel? Minél kevesebbet elhasználni belőle, mintha kifogyhatna? Vagy haragudnék arra, hogy már megint szükség volt rá, már megint nem igyekeztél eléggé nélküle gazdálkodni? Te figyelj, minek képzelsz engem? – húzod fel a szemöldököd, tetettetett felháborodással. Végtelen kedvesség árad a mosolyodból, még akkor is, ha egy kicsit élcelődsz.
– Olyannak, mint a matektanár, aki most nem írja be az egyest, de ha következő órán sem tudod, akkor már igen? Na hát én nem ilyen vagyok! A következő, meg a következő, meg a következő órán sem fogom beírni az egyest, egészen addig míg teljesen ki nem borulsz azon, hogy mennyire kegyelmes is vagyok és megtanulod előbb-utóbb, mert nem tudsz mást tenni, mivel a jóságom levett a lábadról. Így működök én. Elég jó pedagógus vagyok, nem?
– És működik a módszer? -vetem oda cinikusan.
– Naná! Erre való a végtelen kegyelem, annyit használsz el belőle, amennyit csak akarsz, és még mindig végtelen marad. Csak sokan, nem értik ezt. Azt hiszik, hogy ha nincs kényszer, változás sincs. Pedig ez nem így van. Néha lassú ugyan, de nekem megéri, mert engem csak az igazi önátadás érdekel, a manipulált nem. Amíg van valamilyen kényszer, ami a megfelelő viselkedésre késztet, akárcsak a nekem való megfelelés, nem vagy szabadságban. Pedig ez az egyetlen dolog, ami felhatalmazhatna a változásra. Ez az én „módszerem”, ha így tetszik, bár nem igazán szeretem ezt a szót. Mert ez nem egy eszköz, ez Én Vagyok, ez az én személyem. Azért Vagyok a nevem, mert én nem csak OLYAN vagyok, hanem AZ vagyok. Én magam vagyok Kegyelem. Akkor mért is lenne határa a kegyelmemnek, ha én magam vagyok az?
Látod az arcomon, hogy nem igazán tudom befogadni ezt az érvelést, de valamiért nem zavar téged. Bátorítóan megsimogatod a fejem.
– Hamar meg fogod érteni. Sokszor azért mesélek ilyeneket, amik most még nem jelentenek neked sokat, mert épp csak most fogod megélni azt, amiben erre szükséged lesz rájuk. Azt szeretném, hogyha ezek a szellemedben eltárolt kijelentések valósággá válhatnának abban a pillanatban, hogy szembesülsz egy ilyen helyzettel.
.- Hm. Akkor most azért történnek meg a dolgok, mert kijelented, vagy azért jelented ki mert meg fognak történni?
– Jaj, de sarokba szorított valaki! – hangosan felkacagsz és sarkon fordulsz, hogy elálld az utam egy pillanatra.
– Nincs itt ok-okozat. Miattam van minden. Én Vagyok az oka mindennek.
Látom milyen örömmel sorozol le olyan kijelentésekkel, amiknek csak a jelentéktelenül kis részét érthetem meg. Felsóhajtok.
– Most inkább csak pihenek benned egy kicsit. Ahhoz kevesebb megértés kell.. – dobom le magam az egyik fa árnyékába a fűbe és nekidőlök a törzsnek.
– Azt te csak hiszed… – veted oda miközben elhelyezkedsz mellettem. – De most megkíméllek ettől. Köszönöm, hogy elmondhattam ezeket. Nagyon szeretlek, Kicsi Csacsika.
Magadhoz húzol és simogatod a hajam amíg teljesen bele nem süppedek a békébe.