Borongós az idő itt a tónál, kissé ködös is, most mégsem fázom. Olykor még a nap is előbukkan egy pár perc erejéig, késő nyári hangulatot csempészve az egyre előrébb nyomuló őszbe. Érzem a hűvös fuvallatot, felborzolja ruhámat. Olyan jól esik, ahogy viszi ide-oda a szél, majd belecsavar. Hamarosan azonban elcsendesedik és vége ennek a játéknak. Kövecskéket szedegetek a parton, hogy a vízbe dobálva csodálhassam a hullámokat.
– Én akarom az igazi szerelmet veled. Annyira úgy érzem, hogy nincs meg az az eredeti, az a hamisíthatatlan mély kapcsolat veled. Bocsáss meg, hogy még mindig én vagyok a középpontban: ahogy én felszabadulok, hogy én jól érzem magam, hogy nekem szükségem van rád. Valóban elkeseredetten szükségem van rád, és sajnos ezért sokszor erről a szükségről szól a közeledésem is. Akarlak téged, mindenemmel. Kérlek, add meg kegyelemből, hogy olyan kapcsolatom legyen veled, ami nem csak a nyűgjeimről szól. Akarok elveszni, eltűnni benned. Sodorj magaddal! Kérlek, vonj magaddal, hadd fussunk! Kérlek, taníts meg még inkább beléd feledkezni! Akarom, az igazit, a valódit, a megkérdőjelezhetetlent veled. Azt, amikor kézzelfogható valóság, hogy mi egyek vagyunk. Köszönöm, hogy ráébresztettél megint, mennyire távol van az életem attól, amire teremtettél. Olyan közel szeretnék hozzád lenni, amilyen közel csak lehetséges itt a Földön. Arra vágyok, hogy úgy járjunk együtt már itt, mint ahogy a mennyben leszünk majd.
– Most van egy eddig ismeretlen vágy benned. Ezt én csináltam. Azt mondtad szeretnél többet fogadni belőlem, ezért „kiszélesítettem a sátorodat”. Mondhatni helyet csináltam benned a több felfedezésére. Néha csak csendben vagy és tudod, hogy ott vagyok, nincs semmilyen látványos megnyilvánulás. Az úgy tökéletes, a megtapasztalható átélés pedig a maga módján tökéletes. Egyik sem jobb a másiknál. A megadásban rejlik az egységünk. Nem mehetsz mélyebbre bennem anélkül, hogy a megadás egy teljesebb valóságát élnéd meg.
A kapcsolatunk mélységét nem a „csúcspont” mutatja meg, az amikor érzelmileg leginkább rám vagy hangolva, hanem a „legsötétebb” pont, amikor legtávolabb érzed magad. Amikor a legmagadrahagyottabb érzés mellett is megéled, hogy egyek vagyunk, soha többé nem mozdíthatja ki semmi az elmédet ebből az Egységből.
– Ó jaj. Akkor én még ettől eléggé messze járok. Igazából fogalmam sincs mit jelent teljesen feléd fordulni… Talán egy-egy pillanatra rád pillantottam már, de túlságosan fájt, mintsem hogy rajtad tarthattam volna hosszan a szemem. Még sosem éltem meg veled ezt az egységet, ugye?
Felnevetsz. Bár próbálod visszafogni magad, hogy nehogy észrevegyem, hogy mennyire butaság az, amit összehordok neked már megint. Szeretsz komolyan venni engem, a legabszurdabb hazugságok felmerülése közben is.
– Ez nem ilyen egyszerű. Rosszul tetted fel a kérdést. Attól még igazi a szereteted felém, hogy nincs még annyi kijelentésed arról, mit jelent Szellemben és Igazságban szeretni engem. A megismerésnek azon a szintjén, ahol épp vagy, ott kapcsolódsz velem. Ez mindennél értékesebb nekem így a jelenlegi formájában. Tudod, mint ahogy az anyukának a homokozóban nem undorító a sársüti, pedig nyilván evett már jobbat is. Elképesztően örülök én is, amikor megélsz belőlem bármit is. Ha nem lenne annál sokkal több mint, amit megéltél, akkor nem lennék végtelen. Pedig az vagyok. Nem vagy lemaradva semmihez képest. Pont ott vagy, ahol lenned kell a megismerés folyamatában. Ez az örök élet: a megismerés.
– Mit tehetek most? Ha megpróbállak szeretni, azt az eddigi önző módon fogom tenni úgyis.
– Az első lépésen túl vagyunk. Rájöttél, hogy mennyire távol van az eredeti tervemtől, amit gondolsz. Ez nem baj. – fordulsz felém megnyugtató mosollyal. Félresimítod a hajam az arcomból. Az érintéseddel is kifejezed, hogy minden jó bennem és abban, ahol tartok.
Szavaid fájnak. Érzem, ahogy kárhoztatás belém hasít miközben beszélsz.
– Nem értesz engem, Csacsi. Amikor felébresztelek az nem ítélet, hanem kegyelem – ragadod meg a karomat a vártnál erősebben, csakhogy kizökkents a kis világomból.
– Akkor mi a következő lépés? Azt már értem, hogy nem attól fognak elkezdeni működni a dolgok, ha jobban nyomom tovább azt, amit eddig tettem…
– Az egység helyére velem lehet belépni, csak én tudlak bevinni oda. Te nem tudod kieszközölni, hogy oda kerülj. Én viszlek be oda. Elég, ha tudod, hogy ez lehetséges. Így egyre inkább vágysz rá. Engeded, hogy a vágyakozásod teljesen eluralkodjon rajtad, és amikor már teljesen tehetetlen vagy, akkor én magammal ragadlak és beviszlek az egység helyére.
Rugdosom magam előtt a kavicsokat, mintha keresném a megfelelő méretűeket. Igazán szép koncentrikus hullámokat szeretnék, ezért nem mindegy milyet választok. Legalább van időm feldolgozni a gondolataidat is közben. Csak a halk csobogás hallatszik, ahogy a tovagyűrűző hullámok elérik a part menti köveket, néha ruhám suhogása, amikor alkalmanként feltámad a szél. Ez afféle pótcselekvés, de jól esik, és neked is tetszik, úgy tűnik. Nem bírnám ki, ha minden figyelmem rád összpontosulna.
Most veszem csak észre, hogy milyen klassz kantáros nadrágod húztál ma. Hosszú szárú, bő és zöldes. Inged is felgyűrve könyékig. Nem gyakran látni téged ilyen szerelésben. Majd két számmal nagyobb is. A mennyei raktárban, hogy nincs egy megfelelő méret? – kuncogok magamban. Úgy teszel, mintha nem hallanád a gondolataim és folytatod a válasszal:
– Én olyan vagyok, mint egy jó kertész. Gondoskodom arról, hogy valamelyik virág épp teljes pompában legyen, valamelyik gyümölcs folyton éppen érésben legyen, s mihelyst elmúlik az előző szezonja, már kezdődjön a másiké. Így van ez veled is. Azért vagy még csak bimbó, Csacsikám, mert te a következő szezonra vagy ültetve. Ha azoknak a virágoknak a pompájához méred magad, amelyek most virágoznak, akkor okolni fogod magad és vádolni azért, hogy miért nem tartasz már ott, ahol ők. Mivel a következő szezonban fogsz gyümölcsöt érlelni, ezért zöldek még a tieid. Arról nem is beszélve, hogy egy szezonon belül sem teljesen egyszerre történik a virágzás vagy a betakarítás, itt is folyamatosan nyílnak az egyes fajok, szakaszokban. Mi több, egy adott növényen sem egyszerre bomlik ki minden bimbó, vagy érik be az összes termés, hanem napról napra. Az első rég lehullajtja a szirmait mire az utolsó kibontja. Sokszor mesélek erről. Berekesztett kert az én kedvesem – mosolyodsz el újra szedegetés közben, ahogy felpillantasz rám a kövekről.
– Te vagy az én kertem. Te személyesen, és a Menyasszonyom egésze is. Amikor értetlenül állsz az előtt, hogy bizonyos területeken miért zajlik már a betakarítás, míg máshol még csak az első hajtásaikat nyitogatják, akkor jusson eszedbe: Én vagyok a kertész. Ha ebbe nem törődsz bele, nem értheted a Menyasszony felkészítését sem. Addig össze fogod hasonlítani a különböző életeket az én kertemben, és az alapján fogod meghatározni az értéküket, hogy épp hol tartanak a fejlődésben. De mindegyik virágzásra és gyümölcstermésre lett ültetve, bárhogyan nézzen is az ki, és szükségszerűen eljön az ideje valamennyijüknek. Amíg magadat az alapján ítéled meg, hogy hol tartasz a többi növényhez képest, addig nem leszel szabad növekedni úgy, abban és akkor, ami hozzád illik. Honnan is láthatnád, hogy le vagy maradva, ha nem tudod mi lett eredetileg beléd kódolva? Vajon lusta-e az alma, mert csak bimbózik, amikor az eper érik? Vagy az eper rossz növény attól, hogy szinte egész nyáron és ősszel semmi nincs rajta? Nem ismered az eredeti genetikai kódodat, ami szerint fejlődsz, tehát nem is tudod reálisan megítélni a fejlődésedet. És persze másokét sem.
Jaj, de semmi nem úgy van, ahogy én látom. Már lassan kezdek hozzászokni, de valamiért még mindig meg tud lepni. De hát én ezt akarom: hogy láthassam a Valóságot, és ehhez ezernyi apró magam eszkábálta valóságot hagynom kell darabokra hullani. Idegen érzés, de tudom, hogy megéri. Az lehetek, aki vagyok. Mintha te is valami ilyesmiről győzködnél engem. Nyugodtan levetkőzhetem a sok illúzió rétegét, amit rávettem az igazi lényemre. Ahogy szertefoszlanak ezek a hamis identitások, ott találom a lényem mélyén azt az önmagamat, aki te vagy… Ez történik most: megérteted velem, hogy egyik kicsi valóságnak sincs értéke a Valósághoz képest, ezért akár el is engedhetem őket. Ijesztő, de bízom benned, hogy ennek most van az ideje.
Mire felocsúdok a sok elmélkedésből, hirtelen nem talállak. Forgok körbe egy pillanatra elveszve. A tópart kis virágszigetből integetsz, ahogy éppen valami gazokat tépkedsz gyökerestől abban a piros virágágyásban… Hogy is hívják?
– Krizantém – kiáltod felém, pedig még vagy száz méterre járok tőled. Már értem, hogy a zsebedből kilógó sáros kesztyű miért is a mai jelmezed része. Igazán hozzáöltöztél a témánkhoz: gyomlálni készültél a lelkemben.
Egészen belefáradtam a hullámok összehangolásába, és keresek egy mohásabb foltot a parton, hogy leülhessek. Mire visszanézek te már ott ülsz kintebb a fűben és csillogó szemekkel intesz felém, hogy találtál egy jó helyet. Már úgyis hiányzik, hogy a gondolataimat félre téve csak a válladon pihenjek. Úgy látom, ezt te is így gondolod.