– Azért ez a nap elég király volt.
– Látom nagyon vigyorogsz – csíped meg gyengéden az arcom. – Én is élveztem, hogy ennyire közel engedtél magadhoz. Annyira jó volt ülni veled és csak úgy együtt lenni. Be ne engedd azt a benyomást, hogy az egészet csak bebeszélted magadnak. Ez a valóság. Gondolj csak bele, ha ennyire meghatározó tud lenni a menny így, hogy egy homályos kép számodra, mennyire valóságos is lehet, amikor szemtől szembe érzékeled? Már távoli látomásként meghatározóbb, mint a földi világ, mennyire valóságos is akkor?
– Hm. Mi történt ma? Én nem is értem.
– Elengedted, hogy irányítsd a kapcsolatunkat. Nagyon király volt. Tudod, velem csak a nyugalomban lehet találkozni. Amíg bármit befolyás alatt igyekszel tartani, elmulasztod a lehetőséget, hogy meglepjelek, hiszen meghatározod mit akarsz látni, így mást már észre sem veszel. Viszont, amikor csak az a célod, hogy velem legyél, mindegy hogyan, akkor én állhatok elő valami egyedi ötlettel.
– Ami gyanúsan jobb, mint az enyém
– Igen – közben mindketten nevetünk. – Szóval köszönöm, amikor nem irányítasz, mert akkor lehetőséget adsz nekem, hogy azt csináljam, amit te szeretnél tenni, de nem vagy képes rá.
Valahol a galaxisok között beszélgetünk. Szerteszét állnak a csillagködök, mindenféle színek és fények, aminek a csillagászati nevét aligha tudom. Szellemi testünk óriási ahogy itt lebegünk, szinte porként dörzsölöd kezeid között a csillagokat. Csak most vettem észre, hogy itt vagyunk, hiszen eddig csak a beszélgetésre koncentráltunk.
– Amikor megmutathatom neked ki vagyok, akkor én megmutatom, hogy te ki vagy valójában. Értsd meg, te por vagy és a leheletem, egy rész belőlem. Semmi hozzáadás, egy darab belőlem. Ha nélkülem értelmezed magad, könnyen értéktelennek érezheted magad. Megnézed, hogy mi az Évi mínusz én, és az nem sok. Mivel te én vagyok.
Ekkor mosolyogsz bátorítóan, mert tudod, hogy mennyire kritikus ez az identitás dolog számomra. Úgy magyarázol, mint amikor egy megszállott művész beszél kedvenc alkotásához, még ha az soha nem is foghatja fel az ő eredeti szándékát vele kapcsolatban. Hiszen hogyan is érthetné a mestert az alkotás?
– Most jövök rá, hogy ez a gondolat is te vagy.
– Igen, sok gondolatod én vagyok.
– Miért úgy fogalmazol, hogy te vagy, és nem úgy, hogy tőled van?
– Nem rossz kérdés. Majd egyszer megérted. Minden jó dolog tőlem, belőlem származik, én vagyok.
– Attól még hogy belőled van, az nem te vagy, nem?
– Nem csak az vagyok, de az is vagyok, mert az is egy részem, így világos?
– Egy kicsit talán jobban – összehúzom a szemem, hátha attól jobban fel tudom fogni a hallottakat.
– Hol is tartottunk? Évi mínusz én… Ezért soha nem ismerheted meg azt, hogy ki is vagy valójában, amíg nem ismersz engem. Mert tükörképem vagy. Képmás. Csak akkor láthatod magadat helyesen, ha látsz engem. Szemlélj engem, és aztán ismerj magadra bennem, mert én te (is) Vagyok. Soha senki nem lehet tudatában a képmás értékének, ha az eredetit nem ismeri. Egy festmény utánnyomatnál két dolog a meghatározó: hogy mi az eredeti kép és hogy ki készítette a másolatot. A te esetedben mindkettő én vagyok, az eredeti is és a másolat kivitelezője is. De ha az művész maga készít másolatot az alapműről, nem ugyanannyit ér-e a kettő? Akkor a képmás nem pont egyenlő az eredetivel?
Ez most hasított. Érzem. Nem igazán tudom be sem fogadni. Hirtelen valami derengeni kezd bennem. Valahogy hasonlóan a végtelen sötétben felsejlő színfoltokra, amelyek galaxisok sokaságát rejthetik.
– Te vagy az én értékem. – és beleborzongok. – Annyit érek, mint te. Ez nagyon valószerűtlennek hangzik és nem utolsó sorban túlzásnak…
– Ne, légyszi ne mond ezt! Ez vagy te. Szeretném megtanítani neked, hogy ki vagy. Az egyik legfontosabb lépés, hogy rájöjj, hogy mindaz, ami én vagyok, az te is vagy. Ezt veszítetted el a kertben. Feladtad, hogy az eredeti képmása legyél, azaz pont olyan, mint a teremtő. Elvesztetted az értékedet, ami kizárólag a benned levő Én Vagyok.
– A létige az nálad szisztematikusan csak a „Vagyok” formában hangozhat el. – jegyzem meg mosolyogva.
– Tudod, a név kötelez.
Erre akkora nevetésben törünk ki, hogy aggódni kezdek, hogy valami elmozdul a helyéről itt a a csillagködök mélyén.
– Ne aggódj, itt megvannak a felelősök. – böksz álladdal a végtelen messzeségben függő fényfoltok kusza szálai felé.
Sejtem, hogy az angyalokra gondolsz, akik a bolygókért felelnek. Ekkor körülnézek, hogy legalább egy pillanatra gyönyörködhessek ebben a nem mindennapi látványban, de sajnos nem vagyok képes befogadni ezt az összetettséget egyáltalán. Inkább újra figyelni kezdem a szavaid. Így is lemaradtam pár mondatodról, míg nem rád figyeltem, mivel te folyamatosan beszélsz.
– Nincs érték rajtam kívül. Amikor értéktelennek látsz valamit, akkor nem látsz engem. Én vagyok a minden. Minden általam lett és nélkülem semmi sem jött létre.
Ebbe beleborzongok, ahogy mondod, habár látom, hogy most szándékosan nem a hatalom bemutatására használod ennek a kijelentésnek az erejét, mert akkor elégtem volna. Csupán tanítani akarsz.
– Ha értéket akarsz látni magadban és másokban, engem kell megismerned, mert minden jó csak belőlem származik. Ha nem szemlélsz engem, másban sem tudsz felfedezni. Ha még soha nem találkoztál valakivel, hogyan ismerhetnéd fel őt az utcán? Ha nem szembesültél az eredetivel, honnan tudnád, hogy a látott másolat mi alapján készült, mire utal vissza? A képmást minden tekintetben az alapmű határozza meg. Nincs önmagában értelme, az az értéke, hogy az eredeti alapján készült. Ha az első alkotás nélkül tekintünk a másolatra, akkor az elveszti értékét. Ezért felesleges magadat nélkülem szemlélni. Vagy másokat. Könnyen arra a következtetésre jutsz, hogy értelmezhetetlen. A kertben ezt az értéket veszítetted el. A másolat az eredeti nélkül „maradt”, és nem volt mi meghatározza az értékét.
Épp egy remekműved kellős közepén állunk miközben az alkotásról mesélsz. Micsoda tárlatvezetés a Teremtőtől! Majd egyszer megfestem valami leegyszerűsített verzióját ennek a látványnak. Olyan jó veled itt lebegni. Néha, amikor hatalmasnak, teljesen súlytalannak, minden kötöttségtől mentesnek érzem magam veled, akkor látom, hogy itt himbálózok a végtelen szépségben és nyugalomban az űrben. Ezekből a pillanatokból ismerős ez a hely. Köszönöm, hogy most beszélgetni is ide hoztál.
– Örülök, hogy tetszik. Ezt csak neked csináltam.