Az egyik alkalmon, – ahol tízezer emberrel együtt énekeltünk – azt kérdezted, hogy mit tennék abban az állapotban, amikor mindennek vége és lezajlott az összes végidős esemény (bárminek is kell még történnie a Földön). Egy ideig ebben láttam magam: a végtelen dicsőség, miután már semmi nem maradt hátra, csak az örök mennyei lét, teljes öröm és a tökéletes könnyedség. Máshoz nem is volt kedvem ebben az állapotban, mint élni és gyönyörködni. Egész egyszerűen nem volt hová elérni többé, mert minden már beteljesült. Nem volt mire várni, mert mindenen túl voltunk. Azt válaszoltam, hogy nincs más, amit tehetnék, mint hogy élvezzem ezt az állapotot és örökre veled legyek. Itt már nincs miért küzdeni és nincs mit kérni sem.
– De én azt szeretném, hogy kérj tőlem! – vágsz közbe váratlanul, ahogy elmélkedek azon a bizonyos estén.
– Annak így mi értelme van? – ötlik fel az első gondolat. Aztán eszembe jut, mekkora szabadság is van abban, amikor már vége a küzdelemnek. Milyen boldogan tudtam élvezni a jelenlétet aznap este, ahogy lement a vállamról minden hátralévő dolognak a várakozása. Sejtem már, hogy te azt szeretnéd, hogy ebből a helyzetből nézzem a világot… Mígnem minden, amit teszek, abból a pozícióból indulna ki, hogy már minden megtörtént, s már csak a te dicsőséged maradt.
– Azért szeretném, mert ez így is van. Minden, ami történni fog, az már le is zajlott. Ez az egész tér-idő dolog ezért szükséges, hogy ez a folyamat, ami a végkifejlethez vezetett, lejátszódhasson.
– Ah, te ma is a sci-fi verziódat kapcsoltad be – nevetek fel. – Az események egymásutánisága és az egymásra való hatása nem tudom hogyan jön össze, de nem is hiszem, hogy azt „innen nézve” egyáltalán megérthetem. Talán szereted ezt a játékot, amit az idő lehetővé tesz. Mivel Szeretet vagy, nyilván nem szívatni akarsz minket, mint egy nagy gyerek, aki óriás nagyítójával véletlenszerűen égeti sorra a hangyákat… csak azt szeretnéd, hogy ilyen korlátok között is megízlelhessük az örökkévalóságot és annak örömét… – gondolkodok hangosan.
– Valami ilyesmi, bár jóval bonyolultabb ez ennél… – vonod meg az egyik vállad. Néha mintha azzal játszanál, hogy úgy viselkedsz, ahogy én szoktam. Nagyon vicces. Sosem hittem neked, – pedig sokszor utalsz rá – hogy pont olyan vagyok, mint te…
– Nem hiába mondtam, hogy sokszor azért nem kaptok, mert nem – vagy nem jól – kértek. Szeretem, ha kértek. Ugyanakkor nem azért, mert egészen addig nem adom oda, amíg nem a kedvem szerint csináljátok a dolgokat, vagy mert engem meg kéne győzni bármivel is, hogy végre adjak már. A kérés nem engem változtat meg, hanem téged: Te alakulsz át fogadóképessé. Szóval nem én döntök úgy az imádat hallva, hogy most aztán végre meggondolom magam és jó leszek hozzád! Én mindig ugyanolyan jó vagyok, előtte is, utána is. Ettől függetlenül élvezem az interakciót, hogy te kérsz, én meg adhatok. Nekem öröm, hogy résztvevője vagy te is a jóságomnak. Bele akarlak vonni téged is az én végtelen körforgásomba – fonod körém a karjaid, ahogy szemben állsz velem.
– Szóval azt mondod, bármit szeretnék, előbb menjek vissza arra a helyre, ahol már minden lezajlott és onnan kérjek. De hát ha már meg van, mi értelme a színjátéknak?!
– Pont ez a lényeg, hogy úgy kéred, hogy már megvan! Ez nem a reménységről szól, hogy esetleg megadom, bár vitathatatlanul közelebb áll ez hozzám, mint a kétségbeesés. Azt szeretném, ha úgy kérnél, hogy közben ott vagy abban az állapotban, abban a tudatban, hogy ez már minden lezajlott, már mind nálad van, amit a jövőben várnál. Úgy is fogalmazhatnék, hogy hit nélkül lehetetlen tetszenie a kérésednek is, de számodra ez már nem jelent valami sokat, annyit halottad. Elég, ha innen a menny perspektívájából figyeled meg a saját kérésedet és elfogadásodat. Meg akarom neked mutatni milyen az, amikor utólag nézed vissza azt, – ami már megtörtént – ami a te szemszögedből a jövő. Amikor a film végét látva gondolsz vissza arra, hogy hogyan oldódott meg a közepén látott probléma, az megvan? „Nem kapjátok meg, mert nem jól kéritek!” A legtöbben nem ismerik, hogy mi az a pozíció, amiből érdemes kérni. Pedig még meg is írva, hogy hálaadással mondjátok el kéréseket!
– Hogy mennyit hajtogatták emberek ezeket a bibliarészeket, és a legjobb esetben vigasztalást nyertek belőle, de változást aligha láttak… – sóhajtok fel kissé szomorúan, hogy mennyivel alacsonyabban van a perspektívánk az elhangzottaknál.
– A hála a már megkapott ajándék érzése, hogy Joe bácsi kifejezésével éljek. – Összemosolygunk. – Hála, mert már láttad a végét. Innen lehet kérni igazán jól. Visszapörgeted a filmet az aktuális jelenethez, miután megnézted már a finálét is. Már nincs feszültség, minden szál el van varrva, de visszatekersz egy izgalmas részhez a közepén. Ebből a befejezett állapotból kéred tőlem azt, amiről láttad a film végén, hogy meglett. Ne azért kérj, hogy aztán megadjam, hanem azért, mert már tudod, hogy megadtam! Ilyenkor biztos lehetsz, hogy bármit megkaphatsz… Mert már jártál ott, ahol minden a tied.
Ne aggódj, hogy ez rosszul fog elsülni. Innen nem is tudsz olyanra vágyni, ami ellentétes az én szívemmel. „Gyönyörködjél az Örökkévalóban és teljesíti szíved kéréseid!” A gyönyörködés állapotában ugyanaz a kettőnk szívének kívánsága.. és vajon elmaradhat-e az, amit a Mindenható óhajt? Salamon így kérte azt, amire én vágytam benne. Nem büszkeség erről a helyről óriási dolgokra rálátni…
A teljességből nyugodtan kérhetsz BÁRMIT! Egy egész országot, a teljes királyságot. Mint Eszter… A király felesége vagy és Ő az ünnepnapján bármilyen óhaját örömmel teljesíti szeretett feleségének. Ez egy kép rólunk – érinted össze a homlokodat az enyémmel egy pillanatra.
Valami kezd derengeni. Ezért szeretnél folyton ott tartani magad mellett, és ezért mutatod be nekem mennyet, mert szeretnéd, ha ebből a perspektívából élnék. Mennyivel magasabban gondolkodsz te!
Mindig meglep. Bár sejthetném, hogy Isten egy cseppet máshogy szemléli a dolgokat… – kuncogok magamban.
– Köszi, hogy nem hagysz engem a porban kúszni, hanem felemelsz oda, ahol te vagy. Köszönöm, hogy a rabszolga sorból kiválasztasz a feleségednek, hogy örökké melletted uralkodjak és semmiben ne szenvedjek hiányt.
– Pontosan ezekért az időkért kerültél ide… és ez sokaknak szabadulást hoz egy napon – suttogod a saját számon keresztül.

Végre már csak én vagyok fent. A készülődés nyüzsgése eléggé lefáraszt. Szeretek vásárolgatni, keresgélni, főleg ilyenkor, de azért nagyon jó végre ideülni és várni rád. Ez a félhomály és csend már egy ajándék a sok bevásárlóközpont-túra után. A rozoga, kiselejtezni-való kanapé pedig tökéletes helyszín egy ilyen éjszakai találkozóhoz. Ha nem is nagyon figyelek, legalább pihenek egyet…
Mostanában nem igazán sikerül az ilyesmi. Talán már hamarabb vagyok frusztrált, – hogy nekem nem is megy ez az elcsendesülés dolog – mintsem hogy bármi negatívat tapasztalnék. Igazából elegem van ebből is, hogy hiába szánom rád az időt, nem nagyon tudok veled lenni – öntenek el a keserű és kilátástalan gondolatok. Néhol már szinte rád is haragszom, amiért belekevertél ebbe az egészbe… Aztán pedig fáj, hogy még csak itt tartok, hogy nem szeretlek eléggé, és nem tudok úgy viszonyulni hozzád, ahogy azt megérdemelnéd. Meg aztán másokhoz sem…
Hamar szomorúvá válik a kis megnyugvásnak szánt Jézus-időm.
– Nem vagyok felháborodva, nem érzem magam csalódottnak! Szeretlek! – töröd meg a gondolatlavinát halkan, a lelkem mélyén.
– Gyönyörűségem! Nem kell, hogy bizonyítsd a szeretetedet! Tisztában vagyok vele, hogy az én szeretetem ellenállhatatlan! Minél többet fogadsz belőle, annál többet tudsz visszatükrözni belőle. Nem hibáztatlak azért, mert nem éltél még meg elég szeretetet ahhoz, hogy tudj adni belőle, érted? Abszolút nem kérem számon, hogy miért nem engedtél be belőle annyit, ahogy aztán az túl tudjon folyni rám és mindenki másra. Nyugi! Én tudom, hogy az alapján, amennyi szeretet fogadtál, mennyit tudsz visszatükrözni! Engem nem tudsz kiakasztani vagy csalódást okozni nekem! Csak szeretlek! Köszönöm neked ezt a mai estét! Köszönöm, hogy úgy döntöttél, hogy velem vagy! Elküldtem a választ arra a kérésedre, hogy megismerj közvetlenül. Meg fogsz! Erre szavamat adom! Tudod, én és a szavam egy vagyunk!
– Jézus, én nem tudom miért érzem magam távol, és mit rontok el, hogy nem tudok folyamatosan veled lenni! Olyan rossz rövid időre is eltávolodni tőled! Valami még nagyon nincs rendben! Valószínű, hogy még nem igazán haltam meg magamnak. Ez az egyik ok, az biztos – folytatom a lehangoló elmélkedésemet, de legalább már neked mesélem.
– Csacsika, akarsz rám figyelni, vagy annyira leköt a saját sajnálkozásod, hogy nem is vagy rám kíváncsi? – emeled fel a fejem kedvesen – Szeretlek, Csacsika! Nincs veled semmi nagy baj! Még nem érted, hogy hogyan működik az én királyságom. De ne aggódj, elvezetlek arra, amire szükséged van. Utolérlek és megtalállak.
– Annyira szeretném, hogy akármikor tudjak veled lenni. Olyan, mintha egy kozmikus lottó eldöntené, hogy aznap közel érezlek, vagy nem. De én akarlak örökké tapasztalni téged és megtanulni a közelségedben élni!
– Emlékszel mit mondtam, amikor először elkezdtél keresni? Nem tudsz mindent átitató módon tapasztalni engem, amíg nem ez az egyetlen számodra. Most még rengeteg dolog kavarog benned. Mint egy lomtalanításra váró régi lakás, tele van a lelked kacatokkal: felesleges érzésekkel és gondolatokkal, amelyekre semmi szükséged már. Amikor ezeket engeded kidobni, akkor a Jelenlét lesz az egyetlen kincse ennek a háznak, a sok lim-lom helyett.
– Egyáltalán hogyan lehetne jobban értékelni a jelenlétedet? Tudom, hogy ez lehetséges, de nem tudom, hogyan. Amit csak tudtam, én félreraktam, hogy veled lehessek. Mégis olyan mintha semmi nem lenne elég. Nem vagyok olyan közel, mint szeretnék.
– Milyen közel? El is felejtettem milyen csomagot választottál! Aki napi három óránál többet tölt velem, az egy következő kategóriába kerül. Aki több mint öt órát, az naponta legalább háromszor különleges megtapasztalásban is részesül az alapszolgáltatásainkon túl – ingatod a fejedet marketinges erőltetett manírokkal. – Te már csak kiismerted ezt a csomag-választós rendszert, mi?
Élvezed, ahogy végtelen szarkazmus árad a szavaidból. Nem visszavágásnak szánod, de azért örömmel figurázod ki a butaságaimat. Tudom, hogy hogyan érted. Nem bírod sokáig játszani ezt a szerepet és felkuncogsz.
– Eljuttattál arra a felismerésre, hogy mindenre a te közelséged a válasz, ezért helyet próbálok készíteni arra, hogy még inkább megismerhesselek. Ennek ellenére, nem tudom… olyan, mintha nekem ez nem menne.
– Mit szeretnél? Mi lenne az, ami után azt mondanád, hogy megérte a befektetés? – húzod fel a szemöldököd tettetett tárgyilagossággal. Az utolsó szónál nem kevés az irónia cseng ismét a hangodban.
– Bocsáss meg, hogy a veled való kapcsolatot befektetésnek kezelem – szomorodok el ismét a gondolataim nyomán.
– Ha annak tartod, még abban a kategóriában is ez az egyik legkifizetődőbb – teszed nevetve csípőre a kezed.
– Én akarom az igazit! A leutánozhatatlanul közeli kapcsolatot veled!
– …és azt akarod kérdezni, hogyan éred el? Látod ez a baj! Meg akarod szerezni. Nem érted? Nem kell kiérdemelni, hogy az én közelségemben élj. Én eleget fizettem azért, hogy mi közel lehessünk egymáshoz. Nehogy azt hidd, hogy meg kell szenvedned neked is a kapcsolatunk árát!
– Akkor mégis miért tűnik ez így? Eléggé úgy látszik, hogy borzalmas nagy árat kell fizetni! Mert én mindent megpróbáltam odaadni, amit össze tudok szedni az életemből, és úgy tűnik, hogy az is kevés! – fakadok ki.
Kicsit rossz érzés, hogy így kicsapom az asztalra, ami bennem van.
– Nyugodtan! Nekem mondhatod. Képtelen vagyok megsértődni – mosolyogsz rezzenéstelen nyugalommal.
– Tudom, hogy ilyenkor nincs igazam. Csak az a bajom, hogy valamit nem látok, amit ha érzékelnék, akkor nem hisztiznék így, csak hogy nem tudok mit tenni ezért sem, hogy tisztábban lássak. Légyszi’ segíts, nem akarok elképzelésekre és feltevésekre alapozva bukdácsolni ide-oda. Akarlak ismerni és veled élni.
– Értelek én, Csacsi! Azt gondolod, hogy amit megélhetsz belőlem, az mutatja be, hogy mennyire szeretlek, de én ennél sokkal vitathatatlanabbat tettem a szeretetem bemutatására. Az egy lezárt kérdés. Úgy véled a kapcsolatunk arról szól, hogy bizonyítékot gyűjthetsz arra, hogy szerethető vagy számomra, azáltal hogy egyre többet mutatok meg magamból? Elmész a lényeg mellett! Legtöbben, akik hozzád hasonlóan odaszántan keresnek, azért teszik, mert megértették, hogy végtelenül szeretem őket. Te pedig azért teszed, hogy végre bizonyítást nyerjen, hogy szeretlek. De az már egy abszolút befejezett ügy, vágod? Meghaltam érted.
– Ez az egész kereszt és megváltás téma nekem annyira homály. Tudom, hogy meg vagyok váltva, de nekem ez nem jelent olyan sokat, mint ahogy kellene – húzom össze a vállaim.
– Nincs olyan, hogy „kellene”! Csacsi! Te küzdesz valamiért, ami neked már meg van! – simogatod meg a fejemet.
– Sajnos nincsen kijelentésem ezekről a dolgokról! Az egyetlen, ami bizonyítja a te szereteted, hogy jössz a jelenléteddel. Ez a kereszt dolog annyira távoli. Légyszi, megtennéd, hogy valahogy közelivé hozod? Nem akarok még egy felesleges kört futni… Akarok egyenesen a célba rohanni, nem bukdácsolni jobbra-balra. Azt mondtad, hogy a közelséged mindenre válasz, s én föladok mindent ezért.
– Úgy érzed, hogy nem teljesítettem az ígéretemet? – kérdezed kedvesen.
– Fogalmam nincs! Csak nem értelek! Nyilván nem szeretnélek számonkérni… – kuncogom el a mondat végét.
– Nem akarsz vádaskodni, én már csak tudom! Szeretnéd kimondani, de visszafojtod! Csak nyugodtan! Látom úgyis, mi van a szívedben – hajolsz felém rezzenéstelen tekintettel.
– Őrültség téged vádolni, de mégis így érzek…
– …hogy nem fair, ami történik? – ülsz eggyel közelebb a süppedős fenyőzöld kanapén és mögém teszed a karod a támlán.
– Hát te akartad… – dőlök hátra felkészülésképpen – Azt mondtad, hogy alig várod, hogy jöjj! Én szeretném, meghívtalak, annyi időt próbálok neked adni, amennyit csak tudok. S még keresni sem tudlak rendesen! Nem tudok semmit! Csak vágyom rád! Aztán amikor ott az idő, hogy rád figyeljek, nem tudok kinyögni egy értelmes szót sem! Amit össze tudok kaparni neked, az egy rakás elvárás, ami ha nem teljesül, még rosszabbul érzem magam. Rég voltam ilyen kilátástalan. Miért van az, hogy minden egyes dicsőséges találkozás után mélyre huppanok? Azt ígérted, ha kérem, akkor megadod: Engedd meg, hogy lássak rendesen és megtanulhassam, hogy mi tetszik neked, és miben lehet közel lenni hozzád! Bocsáss meg, amikor téged is megpróbállak befolyásolni. Nyilván te tudsz mindent… – pillantok rád, majd gyorsan lesütöm a szemem.
Csendben ülsz mellettem. Nem vagy szomorú, sem sértett. Morcos párja kitöréseit türelemmel hallgató férfinek látszol most. Olyan csodálatos vagy! Csak hagyod, hogy jöjjön, aminek jönni kell.
Bocsáss meg! Nem értek semmit, mégis én vagyok, aki számonkérlek. Ha lenne miért! Neked lenne jogod hozzá, mégsem teszed – kezdek teljesen összezavarodni a vádlások kavalkádjában.
– Gyere, kis Mókuskám! – unod meg a végtelen folyamát a mondókámnak és inkább magadhoz húzol, hogy homlokom érje az állad. Valamennyire lenyugszom, de még egy sor kérdés örvénylik bennem.
– Nem akarok úgy beszélni veled, Jézus, mint aki elnézett valamit neked. Bocsáss meg, hogy így gondolkodom. Mintha meg kellene bocsátanom neked, amiért nem azt teszed, amit én akarok?! Egészen abszurd ebbe belegondolni is.
– Szeretném, ha elvárások nélkül lennél velem. Így egy csomó kudarcélményt teremtesz ezzel magadnak.
Én a lehető legönzőbb keresésre is válaszolok, mert alig várom, hogy válaszolhassak. Te azonban azt kérted tőlem, hogy tanítsalak meg az útjaimra; hogy mi az, ami a lelkemnek leginkább kedves. Én elvárások nélkül kereslek! Nem tudod összetörni a szívem, sem csalódást okozni, mert nincsenek elképzeléseim; de amikor a nyomomra bukkansz, hagyom magam megtalálni. Olyankor örülsz, hogy „sikerült” és „megvagyok” megint, én pedig boldog vagyok, hogy „megérkeztél”.
– Hadd legyek szégyentelenül, botrányosan szerelmes beléd! Nem akarok fennakadni minden szöszön. Akarok csak rohanni veled! Bocsáss meg, hogy minden Isten-keresésem rólam szól és az én kis nyűgjeimről. Nem tudom mikor lesz az, amikor a veled töltött idő végre tényleg rólad fog szólni. Ugye elviszel kegyelemből arra az állapotra? Elegem van abból, hogy meg kell játszanom, hogy velem minden rendben van. Elegem van a kínlódásomból! Olyan, mintha az egész kapcsolatunk nem lenne valós. Tudom, hogy ez nem igaz, mégis ezt érzem – nyöszörgök hol agresszívan, hol szomorúan. Valamiért teljesen el is felejtem, hogy épp az öledben vagyok mindezalatt.
– Az elképzeléseid sokat akadályoznak téged abban, hogy könnyen felismerd a közelségem! Vágyom rá, hogy átéld azt a szabadságot, amikor teljesen üres vagy, és azt tölthetek beléd, amit akarok! Eléggé rideg úgy kezelni a kapcsolatunkat, mint valami szolgáltató egységet. Benyomsz egy gombot, – puff – megvan. Isten, aki kiszolgálja az megrendeléseket.
Kis hatásszünet következik. Nincs semmi kárhoztatás, csak kedvesség, felismerés, felszabadulás.
– Meg is adom neked, Csacsi. Kérted, hogy tanítsam meg neked, hogyan kereslek én. Te akartad, hogy az irántam érzett szereteted túllépjen rajtad és megérintsem engem.
Gyönyörű vagy nekem!
Érzem, hogy ezek a szavak – mintha csak gyöngyöket szórnának a testemre – leperegnek rólam. Jól esik, ahogy végiggördülnek, de nem válnak a részemmé, lepattannak rólam.
– Akarom érteni a szívedet, az egészet! Kérlek, érjél utol engem! – nézek fel rád, anélkül hogy felemelném a fejem a válladról.
Aztán hirtelen leesik. Tudom, hogy tudod mire gondolok. Mindketten mosolygunk rajta. Egy ideig szótlanul ülünk a félhomályban. Aztán inkább te töröd meg a csendet:
– Tényleg azon vitatkozunk, miért nem vagyunk közelebb egymáshoz? Itt ücsörgünk egy kanapén és arról győzködsz, hogy nem érzel magadhoz közel? – sorolod teljesen közömbös hangon, de azért egy kis kuncogást fel vélek fedezni benne.
– Tudod, hogy hányan akartak olyan közel lenni hozzám, mint amilyen közel te vagy! De nem lehettek! Az mennyire volt igazságos? Egész életüket odaszánták nekem, és mindemellett soha nem tapasztaltak olyan közelinek, mint te! Mindig csak hatalmas Istennek ismertek, soha nem a barátjuknak. Tudod, hogy hányan voltak?! Kívánták azt a napot látni, amit te, de nem élhették meg – fakadsz ki a hazugság abszurditásán, de ez a kitörés leginkább szeretetben nyilvánul meg nálad.
– Nem változtat azon, hogy milyen szerencsétlenül érzem gyakran magam… – bököm ki a frusztrációm utolsó morzsáját, de már én is nevetek magamon. – Na, jó, abbahagyom! – pislogok rád pajkosan.
– Ha a helyedben lennék, most nagyon fel lennék háborodva, hogy miért koptatom a számat ennyit feleslegesen… – sandítasz rám, miközben a hajammal játszol. – Nagy szerencsénkre, nem Toldi Éva vagyok, hanem az vagyok, aki Vagyok. Így már most örülök annak, hogy – mindegy min kell keresztülvágnunk az elmédben, – te ebben a pillanatban is a trónon ülsz velem és uralkodsz. Mélyen belül nagyon is tudod, hogy kik és mik vagyunk mi együtt, csak még nem fedezted fel. Az idő illúzió! Minden, ami meg fog történni, már megtörtént. Te uralkodsz velem. Időn kívül.
Ahogy megígértem: hagyom neked, hogy megtalálj… minket.
– Jézus, megint felrobban a fejem attól, amiket mondasz! Mint valami kasszasiker sci-fi főszereplője, úgy nyomod nekem ezeket a szürreális dolgokat – emelem fel a fejem az öledből.
Végül is ezt az egyet kipipálhatjuk: nem vagyok távol, ha neked mesélem, hogy mennyire nagyon messze érzem magam – mosolygok magamban ezen még egy darabig a zöld kanapén ücsörögve a kislámpa fényénél.
– Amikor egymásra halmozom a butaságokat az is csak azért fáj neked, mert én így azt az illúziót élem meg, hogy nem vagyunk együtt, ugye?
– Annyira mindent felülmúl az az öröm, amikor újra felfedezel engem… – fordítod egy mozdulatnyit felém a fejedet, hogy megpuszilhass. Érzem, hogy szereteted teljesen eláraszt; mint valami illat körbelengi egész helyet, ahol vagyunk.
Engeded magad megtalálni. Végig együtt voltunk, mégis most kezdek erre ráébredni, és ettől mintha szétfeszítene a boldogság. Minden elúszik. Lényegtelen, hogy mikor, hogy és hányszor éreztem úgy, hogy nem sikerült…
A levegő is veled van tele. Hihetetlenül szerelmesnek érzem ilyenkor magam. Meghallgatunk egy-két régi dalt és jókat nevetünk az akkori emlékeken. Neked több van rólam, mint nekem rólad.
Késő éjjel van, amikor végre lefekszem aludni, de még elalvás előtt is suttogunk egy darabig.
A holnap is pörgősnek ígérkezik…

Egy égbe meredő sziklaszirten ülünk, lógatjuk a lábunkat a sötétlő mélység felett és nézzük az alattunk elterülő völgyet. Kissé borongós az idő. Tavasz van, ezért egészen langyos már a levegő, amikor néha felbukkan a nap, de ahogy újra a felhők mögé rejtőzik, kellemetlenül hűs szellő jön, szinte fázom. Alig várom, hogy ismét kiderüljön az ég és megmelegedhessek.
– Jézus, olyan rég beszéltem veled így. Köszönöm neked, ami tegnap történt. Bocsáss meg, hogy a jelenlétedből mindig úgy kihátrálok. Nem tudom, miért menekülök. Igen. Szinte elbújok előled – ismerem el csendesen.
– Az Éden óta megy ez a rejtőzködés. Már ösztönösen beléd vésődött az, hogy ne merj – ezért ne is tudj – velem élni. Változzatok át az elmétek megújulása által! Na, ezt erre mondtam. Végre a menekülés helyett szaladj hozzám, mint akinek nincs mit rejtegetni. Szégyentelenül rohanj hozzám! A szégyen a bűnnek a következménye, a bűnt pedig eltöröltem. Valójában tehát nem létezik se a bűn, se a következménye, de ha te megpróbálod nagy erőkkel életben tartani, akkor számodra mindkettő lesz. Egészen addig, míg el nem engeded; első sorban azt a tévhitet, hogy rád ezek még mindig érvényesek.
– Kérlek, Szent Szellem keltsd életre az érzékelésemet! Hadd érezzem a mennyet! Minden pillanat, amikor nem vagyok tudatában a mennynek olyan, mintha nem is élnék igazán – sóhajtok fel vágyakozva, de egyáltalán nem kétségbeesve.
– Csacsikám! Elfelejtetetted, hogy ebben élsz, hisz ez a te otthonod. Természetes, hogy nem tudod sehol sem igazán jól érezni magad, csak amikor tudod, hogy hazaértél.
– Miért van az, hogy ez az egyetlen hely, ahol jól vagyok, mégis menekülök innen? Annyira fonák és torz ez a viselkedés, Jézus! Elmagyarázhatnád nekem, hogy miért van ez így, és hogyan lehet ebből az elmebajból kilépni! Mindenki ezt csinálja, csak másképp. Én is – az a durva – annak ellenére, hogy már mindennél jobban vágyok veled lenni.
– Jól látod. Folyamatos menekülésen alapszik Babilon, ami a tőlem való elválasztottság illúziójának építménye. Sokan élnek itt. Nyilván ez nem egy hely, hanem egy létforma. Fő jellemzője a folyamatos bujkálás az arcom elől, nehogy szembesüljenek velem. Pedig ha „véletlen” belém botlanának, csak a szeretettemmel találkoznának, hiszen más oldalam nincs is.
A keresztények éppúgy ebben vannak, mint a „világiak”, csak más dolgokba menekülnek, és ettől még különbnek is tartják magukat, holott még mindig Ádám átka alatt élnek, a rejtőzködés kényszerében. Mindig, amikor túl közel találnák magukat hozzám, megállnak egy ponton és futásnak erednek. Persze roppant jó indokokat találnak ki, hogy miért van erre szükség: Mert nincs több idő, mert ezt és ezt el kell tenni, mert nem akarnak lemaradni valamiről, mert végezni kell Isten munkáját, be kell tölteni az elhívást, stb. De minden ürügy alatt valójában engem kerülnek. A közelségemet. A szelleminek vélt dolgokba lehet a legjobban elbújni előlem. Semmi nem tud olyan hatásosan és hosszan elrejteni a jelenlétem elől, mint a szolgálat vagy Isten akaratának teljesítése. Ha valami rémesen káros dologba menekülsz, az hamar visszaüt, és kénytelen vagy abbahagyni, de ha egy igazán magasztos dolgot használsz álcázásra, akár évtizedeken át nemhogy problémamentesen, hanem egyenesen szent felsőbbrendűséggel bujkálhatsz a bokor mögött. Miközben én csak azért jöttem, hogy együtt járjunk (egyet).
– Jézus, ez nagyon kemény! – dünnyögöm az orrom előtt.
– Jelenleg a dicsőítésben találkozom veled a legtöbbet. Szerinted ez is néha menekülés? Én igazán megtapasztallak benne, szóval csak nem lehet ez olyan távol tőled…
– Van mit énekelni, egy zene, amit lehet élvezni, tehát adott egy biztos pont, ami mögé vissza lehet térni, ha túl közel kerülnél ahhoz, hogy teljesen megnyílj nekem.
– Óh. Ez érdekes. Még ha nem is mindig teljesen őszintén, de mind azért dicsőítünk, hogy veled lehessünk… Én azért szeretek dicsőítésre menni, – és biztosan más is – hogy megtapasztaljalak téged. Nem értelek, egyáltalán nem értelek – próbálom felzárkóztatni az elmémet ahhoz, amit a szívem már érez.
Elnyúlok a kövön, amiről eddig a lábamat lógattam. Nem túl kényelmes, de legalább kellemesen langyos. Te is követsz, hogy láthassuk egymást beszélgetés közben.
– Bármi, amiben megéled, hogy egyek vagyunk, az szent föld, az a találkozás helye, ez vitathatatlan; ha rózsafüzért imádkozva, ha Hillsong koncerten csápolva, ha unalmas vidéki prédikátort hallgatva. Amikor felém fordul a figyelmed, végre megtalálod magad bennem és engem magadban, na az a tökéletes alkalom. Az a szent hely, ahol Isten lángol előtted és leveszed a sarud. Akkor az a Bétel, ahol Isten háza van, de eddig nem is tudtad – igazítod meg a fejed alatt a követ. Értem a célzást.
– A dicsőítés – mint minden más szellemi gyakorlat – tud találkozás és menekülés is lenni. Sokszor a jó érzés, felszabadulás jöhet, csak ne kelljen szemtől-szemben állni velem. Minden pusztán eldobható eszköz, akármennyire hasznosnak is bizonyult eddig a szellemi fejlődésedben. A lényeg én vagyok, nem az, ahogyan sikerült felismerni engem. Bármelyik ilyen gyakorlat válhat egy olyan bokorrá, ami mögé rejtőzködve néha kiszólsz nekem, ahogy Ádám és Éva tette.
A bűn óta az én jelenlétem félelmetessé vált; a velem való járás, Éden! A kereszténység állítja, hogy meg van váltva Ádám átkától, de ugyanúgy menekül, mint bárki más. Annyira jön csak közelebb a világossághoz, hogy ne essen hasra a sötétben, de nem annyira, hogy ez a fény magába olvassza.
– Rá kell jönnöm, Jézus, hogy fogalmam sincs, mit jelent az egység veled.
– Ez egy jó pont, Csacsikám! – cirógatod meg a homlokomat, ahogy felém fordulsz. – Tényleg nem érted, de belül ismered, mert ebben élsz – érinted meg a mellkasom.
– Kicsi szerelmem, tudom, hogy akarsz engem. Éppen ezért elkerülhetetlen, hogy meg is mutassam magam neked – nyugtatsz meg, majd ismét végignyúlsz a sziklán napozni. Egy hang sem hallatszik, csak néha egy-egy völgyben köröző madáré.
Jó ideje nincsenek fellegek, így már eléggé melegem is van. Szinte éget itt a nap, pedig még korántsem nyári a levegő. Igazán jöhetne felénk egy kis felhő, de nem akar.
– Húú. Ez egyre rosszabb! Már nem igazán élvezem a napsütést, szinte perzsel.
– Nem azért könyörögtél, hogy ne fázz ennyire? Most megkaptad! – pillantasz rám nevetve, ahogy szemedet a kezeddel árnyékolva felém fordulsz.
Olyanok vagyunk, mint azok a barátok, akik jóízűen tudnak egymáson kacagni. Nincs benne semmi negatív, csak önfeledt öröm abban, hogy ismerjük egymást és egymás határait.
– Na, nem mintha a tiedet ismerhetném, mert nincsenek. Bár annak vannak határai, amennyire ismerlek…
– Hát az is tud vicces lenni néha… – jegyzed meg huncut mosollyal az arcodon. Feltápászkodunk és keresünk egy magasabb kiemelkedő részt a sziklán, hogy onnan is körülnézhessünk. Találunk is egyet pár méterre a „törzshelyünktől”. Épp elférünk rajta ketten.
Hosszú csend. Csak nézzük, ahogy a természet működik: látszólag mozdulatlan, mégis betölti a célját. Érzem, hogy ezzel is mondasz valamit.
– Én kicsi szerelmem! Látod, amikor sokáig nem süt rád a fényem, mert valami elrejti előled, akkor fázol. Hiányzik, hogy újra átforrósodj a közelemben, de azután valamiért újra beborul, és a folyton ragyogó szeretetem melege nem ér el hozzád. Az egész egy hullámvasút a legtöbb olyan ember számára, akik már ismerik a jelenlét örömét. Néhányan azonban az életük jelentős részét beborult ég alatt töltik, és rendkívüli eseményként ünneplik azt a néhány napsütéses pillanatot, amikor majdnem át is tudnak melegedni. Nagy öröm nekem, hogy te már ismered milyen rendszeresen sütkérezni a fényemnél, de még te is ki-be jársz, szintén hullámvasutazol. Ez nem szükséges, hogy így legyen. Én szüntelen ragyogok rád, és te ezt folyton meg is élheted. Nincs azzal semmi baj, hogy itt tartasz most. Az sem gond, hogy a keresztények többsége nem jutott ennél tovább a felébredésben, hiszen én nem erőltetek semmit, kivárom amíg belém szeretnek. Csupán kérdezted, hogy mi az eredeti tervem, ezért szeretném megmutatni mi van a szívemben, mire vágyok, amikor a kapcsolatunkra gondolok, és miről álmodtam, amikor embert teremtettem. Mivel belőlem vagy, az én részem vagy, az én anyagomból való, mert a lényemből származol, az a legjobb, ha bennem is maradsz. Csak akkor leszel teljes, ha az (az „anyag”) vesz körbe, amiből te is vagy! Érted? Amikor nem ebben a közegben találod magad, akkor valami idegen érzésed van, és nem vagy otthon. Mindez persze egy szubjektív dolog. Valójában mindig pontosan ott vagy, ahol én, mert elválaszthatatlanok vagyunk – ejted ki halkan az utolsó szavakat. Szemben állunk egymással és két tenyeredet vállig emelve az enyémnek szorítod.
– De ha én is ebből való vagyok, akkor miért nem érzem folyton azt, hogy perzsel a közelséged? Miért van az, hogy jólesik néha, amikor beborul egy időre, és egy kicsit hátrálok tőled?
– Ez a világ megtanított téged menekülni. Ádám természetét viseled magadon, holott meg vagy váltva belőle. Nem ismerted fel, hogy a megváltásban az is benne van, hogy a szégyen és rejtőzködés többé nem a természeted része. Mivel azt hiszed, hogy igen, ezért aszerint is élsz. Aztán mikor ismét fázol, újra közelebb jössz egy kicsit a tűzhöz… – lépsz még egyet felém, hogy szinte átmenjek a testeden – Szeretném, ha itt élnél, mert ide tartozol – suttogod, ahogy a tenyereddel magadhoz húzod a nyakam.
– De miért fáj, ha ez a természetes közegem? Miért esik jól elmenekülni, ha egyszer ez az otthonom?
– Nem ismersz engem annyira, hogy igazán bízhass a jóságomban! Félsz, hogy ez a belőlem áradó megemésztő tűz ellened van. Pedig érted van! A bűnbeesést követő szégyen alapján el kell rejtőzni. De te meg vagy váltva! Semmi okod elszaladni! Nincs semmi alapja, mert nincs mire emlékezzek! Nincs mit felhánytorgatni! Nemcsak, hogy nem tenném, hanem nincs is mit felhozzak ellened.
Mindennél jobban vágyom arra, hogy egységben éljünk, és kívül-belül velem szembesülj; én legyek az, amiből vagy, és az is, ami körülvesz! Te is szeretnéd ezt, csak félsz! Tartasz tőle, hogy megégsz. Hátrálsz, mert nem vagy biztos benne, hogy én az vagyok, akinek mondom magam. Hallottad a kígyótól, hogy „valóban azt mondtam-e?” Valóban az vagyok- e, aki vagyok? Valóban Szeretet vagyok–e? Valóban csak azért emészt fel a szeretetem, hogy magába olvasszon és elégesse mindazt, ami nem tartozik igazából hozzád, vagy esetleg meg akar semmisíteni?
Szeretném, ha nemcsak hogy élveznéd a tűz melegét, hanem engednéd, hogy felemésszen és eggyé váljon veled! Arra teremtettelek, hogy a személyem és lényem korlátozása nélkül legyünk együtt. Folyamatosan leredukálom magamat azért, hogy befogadható legyek számodra. Én nem erre teremtettelek! Mindig korlátoztam magam egy prófétára, egy szóra, egy látomásra, egy képre, amit be tudsz fogadni belőlem, de én szemtől-szembe akarok veled állni. Én kicsi szerelmem – ölelsz át még jobban, ahogy a karodban tartasz. Az ilyesmik sokszor többet kommunikálnak, mint a szavaid.
– Kedvesem, hagyd abba a menekülést! Amikor érzed, hogy elbújnál, tudd, hogy ez nem a te természeted. Abból már meg lettél váltva. Annak már nem kell engedelmeskedned. Megtanították neked, hogy elég csak megmelegedni a tűznél. Akarlak magammal ragadni, s olyan közel vonni, hogy eggyé váljunk! Szeretlek Csacsikám! Ne zavarjon, hogy nem értettél meg mindent ebből! Majd egy év múlva is hallgasd meg!
– Oké – dőlök rá a válladra. – Minden annyira jó veled! Legszívesebben mindent hagynék – és hagyok is – elúszni, azért hogy veled lehessek!
Ez az egyetlen dolog, amit kérek: ne engedd, hogy bármi is megakadályozzon engem ebben, hogy tudjak gátlástalanul és szégyentelenül rohanni feléd, egyre beljebb és beljebb! Mindegy, hogy mennyire éget a közelséged, mindegy, hogy mennyire fáj, ahogy elhamvad az a régi én, aki igazából sosem voltam. Ne engedd, hogy újra és újra elmeneküljek!
Akarok nálad lakni! Igen, ez az egyetlen kívánságom, hogy az Örökkévaló házában lakhassam örökké! Ne csak meglátogassalak, hanem veled éljek!
– Én is ezt szeretném! Ha tudnád…! Az egész, ami eddig történt, mind erre ment ki, hogy ezt kérhesd! Szeretem, ha kérsz. Már csak azért is, hogy örülhess a válaszomnak. Folyamatos dialógusra vágyom, hogy minden interakcióban élvezhessük egymás társaságát! Nyilván nem azért akarom, hogy kérj, mert anélkül én aztán oda nem adom! Csak szeretném, ha teljes lenne az örömöd abban, hogy figyelek rád, gondoskodok rólad és érdekelnek a dolgaid. Így ebben is megtapasztalhatod, hogy ki vagyok én! Az Apukád vagyok! – szorítod meg a kezem.
– Csodálatos vagy! Csodálatos vagy! – tör ki belőlem és nem igazán bírom abbahagyni. – Bocs! Beragadt a lemez! – Nevetünk. – Nem tudok mást mondani! Annyira gyönyörű…
– Tudom, kicsim! – nézel rám csillogó szemekkel. Látom rajtad, hogy milyen boldog vagy. Egyszer csak leugrasz mellőlem a sziklatömbről, és elkapsz engem is.
– Gyere velem! Egész nap szeretném azt, ahogyan most vagyunk együtt. Akarok olyan természetesen járni veled, mint amilyenre tervezted ezt az egészet!
– Megadom neked! – dopsz egy puszit a homlokomra.
Egy darabig csendben nézünk még a távolba.
Csodálatos vagy!

– Szia! Köszönöm, hogy ma is velem voltál. Olyan fura, hogy egyszerre érezlek közel és valamiért távol is. Légyszi taníts meg engem úgy élni, hogy semmi nem zökkent ki a jelenlétedből! Ez azért eléggé fájdalmas: Megmutatod a közelségedet, azután mintha hátrább lépnél vagy visszább vonulnál. Megízlelhetem, hogy milyen jó veled lenni, azután mintha hagynál szenvedni attól, hogy nem tudok egyfolytában ebben élni. Tudom, ez nem így van, de nekem így tűnik. Azt írják, hogy Énók veled járt, folyamatosan a közeledben élt. Akarok én is szüntelen veled lenni! Nem tudom, hogy hogyan lehet, az a baj – sóhajtok fel vágyakozva.
– Csacsika! Velem vagy mindig! Nem tudsz közelebb lenni, nem tudsz távolabb lenni, bennem vagy. Egyek vagyunk!
– Akkor miért érezlek messzebb időnként? Annyira nem értem. Akarom, hogy állandóan szorosan együtt legyünk minden szempontból.
– Csacsika, annyira érzel magadhoz közel, amennyire közel gondolod magad. Könnyen lehet nem érzékelni az állandó közelségemet, ha nem tudod, hogy mennyire egyek vagyunk. Az határozza meg a tapasztalatodat, hogy mennyire tudod, hogy ott vagyok. Megszoktad, hogy amikor különösen jó érzésed vagy átélésed van, az bizonyítja a közelségemet. Ugyanakkor sokkal jobb neked, ha semmi külső tényezőhöz nem kötöd a jelenlétem, pusztán az ígéretemhez: nem hagylak el téged soha – szorítod meg kissé az ujjaimat.
– Csacsika! Most még az érzéseid fontosabbak neked, mint amit tőlem hallasz, és olyankor elfelejted az igazságot. Pedig amit szólok, és aki vagyok, az ugyanaz. Tudod, a kimondott szó testté lett. Láthattad az én dicsőségemet. Én és a szavam egyek vagyunk, és én örökre kőbe véstem: veled vagyok. Ameddig bármi más tényező is játszik nálad, addig labilis leszel. Rajtam kívül minden más pára, egyedül csak az marad meg, ami én vagyok. Az érzelemvilágod a lehető leglabilisabb dolog mind közül. Természetesen, amikor az igazságra alapozod, hogy mennyire tudod magad közel hozzám, akkor ezt nyilván az érzéseid is követni fogják, és tapasztalni is fogod a jelenlétemet. Azt szeretném, ha elhinnéd, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, s aztán mindegy lesz, hogy épp hogyan reagál erre a lelked: Épp kitörő extázissal, vagy teljes közönnyel. Biztosíthatlak, ismerem a belső világodat annyira, hogy ezen a skálán mindenféle állapotot be fogsz járni, és én mindeközben pont ugyanannyira vagyok veled egy most, a depresszió mélyén, és a mennyei menyegzőn.
– Sejtem. Csak annyira szeretem, amikor kézzelfoghatóan itt vagy. Nincs semmi kétség, hogy jelen vagy örökké és nem mész sehova. Mégis én abban a folyamatosan a megtapasztalható jelenlétedben akarok élni.
– Éppen ezen dolgozunk, Csacsika! Nem érted? Ha állandóan tennék valami látványos dolgot, hogy meggyőzzelek a közelségemről, akkor azt hinnéd én az a jelenség vagyok: Az a jó érzés, az a tűz, az a bizsergés, az az öröm. De én nem az vagyok! Én mindentől függetlenül létezem! Azt szeretném, ha engem ismernél meg! Vagy nem ez volt a cél? Esetleg az, hogy fantasztikus tapasztalatokat gyűjtögess?
Ennyire eltorzult volna a motivációm? Egy kicsit megijedek. Látod rajtam és megnyugtatóan megsimítod a vállamat:
– Tudom, hogy engem akarsz, milliószor elmondtad. Én is szeretnék bemutatkozni neked. Ha ennyivel megelégednél, szívesen adnék neked újra és újra jó érzéseket, de te a szíved mélyén igazán szeretnél ismerni engem, ezért elkezdtem bemutatni magam neked. Ennek az egyik legfontosabb része, hogy megtanulj hinni abban, hogy veled vagyok csupán mert ez az igazság, és nem azért, mert ennek bármi jelét látod. Ezért teszem néha félre az összes érzést és jelenséget, mert elengedhetetlen, hogy arra alapozd a kapcsolatunkat, amit tőlem hallasz. Én pedig mindig azt fogom mondani, hogy egyek vagyunk, és ez soha nem fog változni.
– Már megint vádlást hallgattam, azért szomorodtam így el biztosan – töprengek félhangosan.
– Elkezdesz kételkedni az egységünkben, amikor a vádlásra figyelsz. Elindul a távolodás. Persze csak a fejedben.
– Valamit egészen biztosan elrontok, ugye? Ha jól csinálnám, akkor szünet nélkül megélném a jelenlétet, nem?
– Ez nem ilyen egyszerű, Csacsika! Megint valamilyen módszert keresel, hogy folyamatosan azt érezd, amit szeretnél. Én nem így működök. Az én megtapasztalható közelségemet nem lehet kiérdemelni semmivel, azt csak ingyen tudom adni. Az ajándékért nem kell nyújtani semmit cserébe, igaz? Engedd meg, hogy megajándékozzalak újra és újra anélkül, hogy bármit tennél érte! Minden egyes időszak, amikor nem nyilvánvaló az én jelenlétem, egy lehetőség arra, hogy kizárólag az Igazságra alapozd mit gondolsz magadról és a velem való kapcsolatodról.
Néha az jár a fejemben, hogy te nem is értheted, mennyire nem könnyű ez. Aztán eszembe jut, hogy dehogynem! Volt rá pár éved itt a Földön…
– Csacsika! Soha nem az történik, mint amit te feltételezel. Te úgy véled nem is zajlik semmi, amikor nem érzékelsz semmit. Fogalmad sincs mennyi mindent teszek olyankor! A legjelentősebb dolgok csendben íródnak át benned… akkor legalább nem akadályozol olyan nagy erővel – mosolyogsz huncutul és megpaskolod a hátam.
– Minden rendben van, Csacsika! A mennyben vagy, hogyan lehetne bármi is nem jól?
Kicsit kihúzod magad, hogy a szemembe nézhess. Megfogod a vállamat és keresed a tekintetemet.
– Csacsika! Tudod, hogy én mindennél jobban szeretlek. Kimondhatatlanul – hajolsz vissza felém, hogy meg megpuszild a homlokomat.
Engeded, hogy az öledbe hajtsam a fejemet. Magadhoz húzol, mintha azt akarnád, hogy aludjak el a válladon, de nem fogok, csak hallgatlak ahogy beszélsz rólam és hozzám. Örülök, hogy egyek vagyunk és együtt vagyunk. Soha nem akarom, hogy véget érjen ez a közelség!
– Nagyon szeretlek.

– Jézus! Fantasztikus korszak ez az életemben! Annyira csodálatos vagy! Annyira szeretem, hogy minden illatban ott vagy, minden rezdülésében a szélnek! Egyszerűen tele van veled ez a világ! Tényleg teljes az egész Föld a dicsőségeddel! Mindent átszősz, újra és újra bemutatkozol: „Itt is itt vagyok és itt is. Ez is én vagyok, és az is! »
Szeretlek téged! Szeretem ezt a mai napot is veled! Jó észrevenni, ahogy benne vagy a levelekben, a virágokban, a napsütéses délutánban. Különösen a bodzavirág illatában. Abban nagyon szeretlek! Csodálatos vagy! A teremtés a tied és érted van! Megérdemled minden szeretetemet, időmet, a teljes teret bennem, az összes gondolatomat. Körbenézek és mindenhol veled találom szemben magam!
Egymásba karolunk és elindulunk egy újabb hosszú sétára. Érzem, hogy ez a beszélgetés jelentősen át fogja alakítani a meglátásomat a világról, rólad, és arról hogy mi a jelentősége annak, amit érzékelek.
– Gyönyörű vagy, Csacsikám! Nagyon tetszel nekem ma is! Annyira aranyos, ahogy keresel engem magadban, ahogy próbálsz visszatekerni hozzám. Olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki elakadt a biciklivel, de azért erősen tekeri, miközben a kerék csak hányja a port hátra és nem megy előre szinte semmit. Ilyen vagy sokszor Csacsikám, mikor futsz vissza hozzám. Annyira igyekszel, – kissé elcsuklik a hangod a kuncogástól – hogy nem jutsz előrébb semennyit, hanem csak kaparod a homokot magad alatt. Semmi baj! Nyugodj meg! A legnagyobb megtévesztés ezen a világon az, hogy valami gond van! Te a mennyben vagy, onnan származol, és ott pedig nincs semmi baj! Az ellenség minden munkája a mennyen kívül van, te pedig belül, érted? Itt minden rendben van, tehát neked sincs problémád! – fogod a két tenyeredbe az arcom, ahogy győzködsz kedvesen.
– De olyan sokszor érzem úgy, hogy nagyon is van! – pillantok rád egy durcás ovis tekintetével. Sokatmondóan a távolba nézel, mintha azon töprengenél, hogyan is értesd ezt most meg velem. Megállsz egy másodpercre, majd felém fordulsz.
– Az a helyzet… – engeded el az arcom. Megragadod a kezemet és lassan előre indulsz. – Az az igazság, hogy szinte minden, amit érzékelsz, az nem a Valóság. Ha úgy kezeled, mintha valós lenne, akkor aszerint fogsz lépéseket tenni, így pedig még inkább kézzelfoghatóvá válik az, ami addig csak az elmédben létezett. Csacsika! Meg kell tanulnod a menny alapján reagálni! Nincs igaza a kárhoztatásnak, hogy eddig is járhattál volna így, és miért nem tetted. Nekem van időm meggyőzni téged a Királyság működéséről, sőt egészen élvezem, ahogy ezt területenként megteszem. Most maradj velem, hadd meséljek még neked erről! A nem-valós kategóriához tartozik minden, ami rajtam kívül van. Bennem nincs fájdalom és kilátástalanság, tehát ezek a dolgok nem lehetnek igaziak.
Érzem a szavaid súlyát, de valahogy mélyebb, mintsem hogy fel tudnám fogni. Csak engedem, hogy a belőled ömlő folyók mossák a gondolataimat és egy-egy hazugságot magukkal sodorjanak. Áradnak ezek a folyamok belőled, belőlem és rajtam keresztül.
– Csacsika! Én vagyok az egyetlen Valóság. Rajtam kívül minden valótlan, bármennyire tényszerű is legyen.
– Akkor miért érzem úgy időnként, hogy valami nincs rendben?
– Nagyon egyszerű, Csacsika! Olyan a lelked, mint egy rémesen bonyolult gépezet, és tegyük fel, bele van építve egy riasztó nevű gomb. Ezt újra és újra benyomja valamivel az ellenség: Egy kudarcélmény, egy rossz reakció másoktól, egy negatív emlék, egy kilátástalan gondolat, és máris sípol a vészjelzés a fejedben, hogy még mindig nem vagy igazán jól, hiszen ha gyógyult lennél, nem érzenéd magad rosszul, stb. Aztán elkezded keresni baj okát, hogy orvosolhasd. Csak az a helyzet, hogy ez szükségtelen, mert én már átvittelek a te életedből az enyémbe. Nem kell a sajátodat javítgatnod. Te az én életemet éled. Benned Isten sétál a Földön emberi testben, csak úgy, ahogy velem is történt.
Ezek a mondatok eléggé megkérdőjelezik az egész eddigi életfelfogásomat, mégis annyira mentesek minden vádlástól és kárhoztatástól.
– Te az én életemet éled! Nem vagy kiszolgáltatva annak, hogy amikor az ellenség nyomogatja a riasztót, akkor te annak megfelelően meg is riadj. Ettől lettél megszabadítva! Csacsika! Meg vagy váltva! – állsz meg egy pillanatra hangsúlyozásképpen, remélve, hogy talán így jobban felfogom.
Te vagy a Mindenség Ura! Mégis valamiért csak egy bizonyos mértékben értem meg, amit mondasz. Ha bármit megtehetsz, miért nem hatol ez át teljesen rajtam és változtat meg a lényem legmélyéig? – töprengek magamban.
Látom a szemeden, hogy veszed az adást.
– Az én Királyságom olyan, mint egy mustármag. Kicsi, de nagy fává lesz. Most vetem a magot – tárod szét a tenyered és kacagsz.
– Te ezt élvezed! – sóhajtok fel, de a belőled áradó könnyedségnek nem lehet ellenállni, így kénytelen vagyok felnevetni. Ennek úgy megörülsz, hogy szökdelve folytatod:
– Kifejezetten! Szeretek parányi magocskát vetni! Azután csak csodálni, hogy ez az apró dolog magában hordozza mindazt, ami szükséges egy hatalmas növény kifejlődéséhez, a reprodukcióhoz, egy majdani hatalmas erdőhöz. Ez mind bele van rejtve a kicsi magba! Ilyen ez az én országom. Egy találkozásba, egy félórába, egy felismerésbe, egy félmondatba belekódolom a Királyságom DNS-ét. Nem is értik sokan, hogy hogyan került oda egy óriási fa, ahol évekkel ezelőtt még üres pázsit volt.
– Szóval, nincs is igazából bajom, amikor azt érzem újra és újra, hogy van? Mivel azt hiszem, hogy van, ezért az egész életemet úgy élem, mintha lenne… Valami mintha átkattant volna most bennem. Igen, talán kezd megduzzadni a magocska a földben.
Mosolyogsz.
– Mi bajod lehetne egyébként is? Amíg azon gondolkodsz, hogy miért is villog megint a riasztás, addig sem élsz. A probléma forrásának keresése és megoldása a nélkülem való élet jellemzője. Én gyökerestől szüntettem meg minden gondodat! Az egészet! Nincs! Érted? Nem azt ígértem a megváltásban, hogy mostantól kezdve egyesével végig kell rágódnunk minden egyes nehézségen, és talán majd egyszer jobban leszel. Ezt is lehet választani, de én tudok ennél jobbat: Nem az vagy, akinek problémája van. Az egy képzelt személy! Az a régi éned fel lett olvasztva az én Életemben, és csak az az igazi te maradt, akinek eredetileg kitaláltalak – ejted ki a legsúlyosabb szavakat olyan könnyedséggel, hogy nem is értem hogyan illik ez a játékosság ide. Még az orromat is megbököd mutatóujjaddal mondat végi pont gyanánt.
– Olyan ellentmondásos vagy! Máskor meg te beszélsz arról, hogy mit gyógyítasz meg épp bennem, akkor az nem a legjobb megoldásod lenne? Elég lenne tudnom, hogy a torzult én nem is én vagyok igazából? – próbálom összerakni a kirakóst.
– Jogos a kérdés! A szavak nem mindig épp a legalkalmasabbak ezeket leírni.
Az egész az igazság felismeréséről szól! Lassan vagy gyorsan, megtapasztalással vagy anélkül, váratlan fordulatként vagy apró lépésekben felfedem neked az eredeti önmagadat. Az igazság természetesen mit sem változik ez alatt, csak az, hogy mennyit ismertél fel belőle. Csupán te ébredsz rá, hogy az igazság még erre az adott dologra is vonatkozik! Néha meghatározó eseménynek éled meg ezt, néha lassú folyamatnak. Ne is bonyolódj bele, hogy mikor, hogyan és miért történik. Mindenesetre az átalakulás egyedül a fejedben zajlik. Minden szükséges változás létrejött a megváltással. Már csak a felfedezés maradt. Miattam elhárult minden akadály, már nincs semmi hátra a felismerésen túl: te az én életemet éled. Én pedig minden élethelyzeten keresztül elvezetlek téged arra az egyszerű igazságra, hogy a megváltás még arra az adott kihívásra is vonatkozik! Még arra is, és még erre is! – számolsz közben az ujjaidon.
– Ezt nevezhetnénk belső gyógyulásnak? – próbálom valahova kötni a hallottakat.
– Ha akarod, hívjuk úgy. Az Igazság az, aki Én Vagyok. Az Életem a tied. Minél jobban tudatában vagy ennek, minél inkább ezt tartod valósnak te is, (mert számomra soha nem is volt ez másképp) annál inkább eszerint fogsz lépéseket tenni, ami miatt elkerülhetetlenül tapasztalhatóvá is válik ez a Valóság.
Egyszer talán majd teljesen felfogom ezt. Minden gondom abból következett eddig, hogy ezt kevésbé tudtam. Tehát minél inkább kinyílik ez az Igazság előttem, annál inkább felszámolódnak a – valójában nem létező – problémáim. Már eddig is annyi mindent megérttettél velem, még akkor is, amikor menekültem előled. Mennyivel inkább kijelented magadat nekem most, hogy már mindennél jobban akarlak?! Ha tehát valós baj nincs, csak a felismerés hiánya, akkor hamarosan sokkal jobb lesz minden, hiszen az Igazság felfedezésének folyamatában jócskán benne vagyunk.
Mennyire nincs igaz annak a hangnak, hogy soha nem leszek igazán jól!
Már ettől a gondolattól is annyival jobban érzem magam. Vajon mi jöhet még?!

Vicces, hogy mindig máshogy jössz. Most a helyreállító oldaladat mutatod nekem. Szereted körbeaknázni a becélzott hazugságot, mielőtt megsemmisíted. Fokozatosan minden szálat elvágsz körülötte, amik a többihez köthetnék, míg végül már nem marad kapcsolódási pontja bennem és a mélybe zuhan. Igazi mestere vagy ennek. Nem is gyakran kaplak rajta, persze ez nem is szükséges, mégis néha jó ráeszmélni, hogy milyen finoman kidolgozod te ezeket a lomtalanításokat a fejemben.
– Miért van bennem ez az izgatottság – szinte félelem – azzal kapcsolatban, hogy mit teszel legközelebb?
– Tartasz tőle, hogy féltve őrzött hazugságaid értelmetlenné válnak talán? Olyan régen tartod fenn a belőlük épült erődítményt, hogy már borzasztóan fájna, ha összetörne, mert annyi egyéb hazugság épül rá. Egész kis város készült belőlük. Te pedig ott laktál a közepében és nagy figyelemmel és erőfeszítéssel fenntartottad ezt az illúziót. Most, hogy kiköltöztél onnan, kezd egy kicsit omladozni. Magára hagytad ezt a hazugságvilágot és alkotóelemei hiányolják az odafigyelésedet és kiszolgálásodat. Kissé fel is vannak háborodva, bár még őszintén hiszik, hogy hamar megunod ezt a kis kiruccanásodat az én házamban és visszatérsz megszokott, kényelmes hazugságbirodalmad szívébe.
Én nagyon szívesen megkérdőjelezem neked ezeket az építőelemeket. Ahogy egyesével kihúzogatjuk a hazugságokat, hamarosan beomlik az egész rendszer. Egyébként ez történik minden egyes beszélgetésünknél és valahányszor csak mered élvezni az életet.
– Valóban így van! – csúszik ki a számon.
– Köszi a megerősítést! Már aggódtam, hogy nincs igazam… – somolyogsz magadban, de én tudomást sem veszek róla, mert éppen kezd összeállni számomra valami.
– Néha amikor ok nélkül csak örülök valaminek, utána valahogy nem találok bizonyos kötelékeket a lelkemben. Várnám, hogy beleütközzek a megszokott falba és valamiért már nincsen sehol. Azt sem tudom megmondani mikor, miért és hogyan tűnt el, csak azt, hogy a helye sincs meg. Hogy egy pillanatnyi önfeledtségnek milyen visszafordíthatatlan mellékhatásai vannak?! Már nem is az vagyok, aki egy gondolattal azelőtt voltam.
– Tudnod kell, hogy ki nem vagy! Nem vagy az én szolgám, nem kell teljesítened, nem kell betölteni az elhívásodat. Nem kell tenned semmit, ami nem úgy történik, hogy annyira tele vagy velem, hogy az magától ömlik és sugárzik belőled. Nekem semmi nem kell, ami nem a belőled kirobbanó szeretetemnek a megnyilvánulása. A Királyság nem arról szól, hogy adok neked egy feladatot, és egy szerető kapcsolaton belül együtt kivitelezzük ezt az isteni projektet. Nem! Nem! Még csak ez sem!
Én vagyok az Alfa és az Omega, én vagyok a kezdet és a vég, én vagyok ok és az okozat, én vagyok az út és én a cél. Hozzám csak rajtam keresztül lehet odatalálni. Csak ezért meséltem neked arról, hogy milyen formákban fog kibuggyanni belőled az a szeretet, amit megismertél, hogy nem ijedj meg tőle, amikor történik, vagy alázatoskodásból ne fogd vissza. A túlfolyás a legtermészetesebb dolog. Sem erőltetni, sem visszafogni nem érdemes. Ez az egyetlen oka, hogy beszélek elhívásról, hogy lásd, mennyi féle módon tervezek benned megnyilvánulni. Nem kell várnod arra, hogy mikor leszel képes megvalósítani ezeket. Ígérem, hogy soha. S minél többször rájössz, hogy nem vagy rá képes, annál jobb. Annál kevesebb kudarcot élsz meg és okolod magad azért, hogy miért nem tartasz ott, ahol tartanod kellene. Igazság az, hogy sehol nem kell tartanod, mert nem arra lettél megalkotva, hogy egyszer azért majd valamit produkálj nekem. Arra lettél teremtve, hogy végre engedd, hogy szeresselek! Érted? Nincs más oka a te létezésednek. Akartam valakit, akit szerethetek. Valakit, akiért és akire kiönthetem az összes szenvedélyemet. Akit magamhoz húzhatok, megölelgethetek és meggyőzhetem a szabadságáról.
Az anyag, amiből formáltalak, az én vagyok. Érted? Belőlem vagy kiszakítva, csak „elfelejtetted, hogy ki vagy így elfeledtél engem is.” Bármit is rontasz el, utánad fogok menni és üldözni foglak a kegyelmemmel. Utol fog érni az én jóságom. Nem kell különbnek vagy jobbnak lenned másoknál, semmilyen téren! Pont elég vagy ahhoz, hogy szeresselek. Én abban egész ügyes vagyok, hogy a célnak megfelelő dolgot alkossak. Elterveztem, hogy valami szerethető lényt formálok, és elhiheted, hogy sikerült is. Az egész teremtett világ azért van, hogy valami módon kifejezze a kapcsolatunkat. Minden csak díszlet ahhoz, hogy benne megéljük szerelemünket. Érted? Olyan mintha az egész világon csak te és én léteznénk. Nem csak úgy mellékesen szeretlek, még csak nem arról van szó, hogy ez nekem a legfontosabb, hanem az egyetlen oka a létezésednek, illetve kizárólagos célja. Ez a kezdete és ez a vége. Ezért alkottalak, és a halálnak is az az értelme, hogy végleg beteljesüljön az egységünk. Csacsika! Az én végtelen szerelmemnek az egyik kifejeződése vagy.
Te belőlem vagy, te értem vagy, te nekem vagy. Te én vagyok.
– Egy kérésem van, hadd lakjak örökké a házadban. Hadd költözzek be ide, maradjak örökké itt és ne menjek sehova!
– Eléggé felesleges bárhova továbbállni, ha már megtaláltad magad nálam. Nem is fogsz. Nem mintha nem engednélek, de nem lesz hozzá kedved, és még ha akarnál is menekülni, már a vonzásomban vagy. Mindig is itt voltál, és örökké itt leszel, de a te szempontodból néha ez olyan mintha most térnél haza először. Én bármikor várlak. Végtelen felfedezhető mélységei vannak a hazatérésnek.
Annyi mindent mondanék, én kicsi Babám – cirógatod meg az arcom.
– Akkor most folytassam azt, amit elkezdtem, aztán majd alakulok menet közben? Vagy az jobban segítene a helyreállásomban, ha mindent félretennék, és az összes mennyaföldönös tevékenység megszűnne?
– Azt csinálsz, amit akarsz. Még mindig nem érted? Megpróbálod azt csinálni, amit akkor tennél, ha a szeretet túlcsordulna belőled, anélkül hogy te magad megtelnél vele. Őrültség a beteljesedettség gyümölcseit kipasszírozni magadból, anélkül hogy megtelnél a Szeretettel. Számomra a beteljesedés a lényeg, nem a gyümölcse. Az úgyis kirobban belőled, amivel tele vagy. Csacsika! Szeretném, ha mindenekelőtt megtapasztalnád milyen betelni velem!
– Na jó, hát ezt nem feltétlenül értem, de jól hangzik.
Engedem, hogy magadhoz ölelj. Megsimogatod a hajamat, egy kicsit talán össze is borzolsz. Tenyereddel lágyan a mellkasodra hajtod a fejem. Minden tök mindegy ilyenkor, csak hadd legyek itt mindig!
– Valóban mindegy.
Még nem mersz akármikor ilyen természetességgel idebújni. Olyankor fontos, hogy visszaemlékezz ezekre, amiket ilyenkor hallasz tőlem az ölemben fekve: Hogy tökéletes vagy, nem vagy a szolgám, sem az eszközöm, sem a projektem, és semmi ilyesmi.
Nem érted, hogy nincs más célom veled, csak annyi, hogy szeretlek?! Ha lenne, akkor önző lennék, és akkor én nem én lennék, mert én a Szeretet vagyok, az pedig nem önző.
– És neked nem lealacsonyító, hogy ennyire egyoldalú és egyenlőtlen a kapcsolatunk? Mindig te adsz, te szeretsz jobban, te kezdeményezel, te gondoskodsz mindenről…
– Botrányos lenne a szerelmem irántad? Ezt akarod mondani? – teszed nevetve a két vállamra a kezeid és kissé kintebb tolsz, hogy a szemembe mondhasd:
– Az! Határozottan botrányos, és nagyon élvezem – hajolsz egy pillanatra egészen közel.
– Egyébként sok mindent adhatsz nekem. Egyáltalán nem kiegyensúlyozatlan a kapcsolatunk, csak most még így éled meg. Igazság szerint hozzám illő társ vagy. Nagyon is tudsz örömet okozni nekem – suttogod felettem, a homlokod a hajamat érinti.
– Én még azt is élvezem, amikor még reagálni sem tudsz a megjegyzéseimre, ezért csinálsz valami apróságot, hogy eltereld a figyelmet. Észreveszem én az ilyesmit! – keresed meg a szememet egy huncut mosollyal. – De ez is tetszik. Nem tudsz nekem nem tetszeni, bármit is csinálsz. Eldöntöttem, hogy szeretlek, úgyhogy szabad vagy. Akár arra is, hogy megpróbálj meggyőzni arról, hogy ne szeresselek, mert úgysem fog menni.
– Akkor akár folytathatnék normális életet is, nem? Semmi szükség, hogy az összes időmet a te dolgaiddal töltsem? Szolgálnom nem is érdemes, amíg nem a szeretet kirobbanása a tevékenykedésem. Ugye? Akkor most térjek vissza? Rakjam szünetre az egész őrült szolgálós életemet, mert jelenleg még nem arról szól, hogy túlcsordulsz belőlem, igaz? Tényleg, mit csináljak? Ez most teljesen felülírja a dolgokat – nyöszörgök zavarodottan.
– Csacsika! Egészen addig, amíg nem az én szeretetemnek a kirobbanása az, amit másokért teszel, addig az inkább egy elképzelés megvalósítása képességeidhez mérten, az én segítségemet bevonva. Körülbelül ennyi. Figyelj! Ha ifipásztor lennél és párkapcsolati képzést tartanál, én abban is benne lennék. Részt veszek akármilyen tevékenységben, mert meghívsz. Sőt, megáldom azokat az embereket is, akik felé szolgálsz, hiszen őket is mindennél jobban szeretem. Ha erre vágynál, én ebben is partner lennék! Ugyanakkor mi értelme annak, hogy végrehajtom az egész elhívásodat rajtad keresztül anélkül, hogy az benned elérné célját? Mégpedig azt, hogy te teljes legyél az én szeretetemmel.
„Csordultig van poharam. Az Úr házában lakom hosszú ideig”- ahogy Dávid írta. Eléggé számít, hogy már nem csak tele van, hanem túlcsordul. Több, mint elég a szerelmemből. Annyira túlárad, hogy már kifolyik. Le az asztalra, aztán a padlóra. Már áll a földön az olaj, majd onnan kiszivárog az utcára, a mezőre, elárasztja völgyeket. Aztán tovább emelkedik a háztetőkig, végül befedi a hegyeket is, de akkor sem áll meg. Átmos minden akadályt, mígnem egy hatalmas sárga gömbbé változik a bolygó és láthatóan betölti a földet az én dicsőségem.
– De vicces! – hümmögök, ahogy megmutatod ezt egy kis videón a képzeletemben.
– Ami nem csordul túl, az nem csordul túl. Ez ennyire egyszerű – húzod félre a szádat megjátszott közömbösséggel.
– Jézus, úgy bírom az ilyen bölcsességeidet! Néha olyan szarkasztikusan beszélsz, mint én.
– Azt hiszed utánozlak? – csípsz játékosan belém. – Szeretek olyan lenni, mint te.
Ezt kénytelen vagyok a fricskával viszonozni.
– Nana! – fordulsz meg és úgy kapsz fel, hogy a karjaimat ne tudjam mozgatni.
– Jaj, de kis aranyos vagy – puszilod meg a fülemet. – Szeretek veled lenni!
– Szeretek veled lenni! – fúrom a válladba az arcom.
– Fura. Néha úgy érzem, mintha nem tudnám megfogalmazni, amiket mondasz. Valahova belém kerül, de magamnak sem tudnám szavakba foglalni.
– Emlékszel? Téged teszlek üzenetté, te vagy az én levelem! Írok beléd, neked, illetve benned másoknak. Annyi minden kerül erre a lapra, szinte rá sem fér. Jól olvasható lesz, mert sokaknak küldöm. Te vagy az én kis szerelmes levelem – forogsz velem egy kört, ahogy egyik karoddal a fejemet másikkal a lábaimat tartod és közel emelsz arcodhoz.
– Szeretlek! Kicsi Csacsi! – állsz meg egy pillanatra, hogy végigpuszilgass. Teleírt lapokat repít a körülöttem kavargó szél. Hamarosan újra pörgünk együtt a végtelenségig, mígnem már minden állni látszik a sebességtől, és te meg én már nem vagyunk két különálló személy.

Németországba utaztunk két barátommal egy egyhetes konferenciára. Gyönyörű természetközeli környéken tartják a rendezvényt, így szünetekben egy kicsit barangolok pihenésképp veled. Annyi minden történik itt, jól esik egy kis magány és „unatkozás”.
– Szeretek veled lenni. Csak adj nekem kegyelmet őrülten beléd feledkezni! Ugrálni és szökdelni! Ne legyen más programom ebben az életben, minthogy egyre jobban rajongok érted! Nem számít senki és semmi, kizárólag az, hogy te vagy. Azt akarom csak, és csak úgy, ahogy te akarod!
Érdekes, hogy mennyire hasonlókat mesél Kevin, mint amikre az utóbbi időkben elvezettél. Néha kicsit ijesztő is az egybeesés. Régebben miért nem mondtál nekem ilyesmit vajon?
– Csacsika, te általában azt tudod meghallani tőlem, amit már meg mersz hallani. Azért van az is, hogy sokszor azt kapod tőlem, amit már mások kijelentéséből is ismersz, mert arra már van füled. Illetve ezért tűnik ki mások megértéseiből az, amit már mi is beszéltünk. Most végre képes vagy hallani, hogy mennyire szeretlek, mert már megtanultad kivenni a szavaimból. Azelőtt hiába próbáltam ezt mindenhogyan kommunikálni feléd, érzéketlen voltál rá.
Csacsika, gyönyörű vagy ma! – nézel rám kedvesen.
– Bocsáss meg, hogy egy csomó területen még nem vagyok valami szabad vagy felébredt. Csak lelkesedek érted. Egyelőre nem sok megnyilvánulása van annak – főleg a viselkedésem terén – hogy szeretlek téged. De attól még nagyon szeretlek. Nem tudom, hogy tudnék megváltozni. Tegyél még őrültebbé érted, és akkor átfolyik ez a szerelem mindenre, cselekedeteimre és minden másra is! Egyszer majd annyira átjársz, annyira kitöltesz, hogy elkerülhetetlenül kirobbansz belőlem. Én erre vágyom igazából, hogy így legyünk együtt. El akarok oda jutni, amikor nem csak, hogy el merem fogadni a szereteted, hanem tudom úgy visszatükrözni, ami már nemcsak puszta lelkesedés, hanem valami, ami megérinti a te szívedet. Amire azt mondod: azért éltem és haltam meg, hogy ez legyen.
– Csacsika! Azt hiszed, hogy jelenleg még nem ez van? Miért gondolod, hogy most nem így örülök neked? Még mindig azt hiszed, hogy a kapcsolatunk egy kicsit is függ tőled – jelented ki nyugodt közömbösséggel. Téged nem nagyon lehet kimozdítani.
– Akkor nem értem, hogy tőlem mi függ? Én akarok neked örömet okozni. Szeretném, hogy egyre inkább olyan legyen a kapcsolatunk, amiben olyan vagyok, hogy ez neked is jól esik. Ha jól értem, ez az engedelmességen keresztül lehetséges leginkább. Akarlak téged úgy szeretni, hogy az érzékelhető legyen neked. Tudom, hogy csak szavakkal szeretni az nem valami sok, és ez az, ami most nálam van, legalábbis többségében. Légyszi’, adj nekem kegyelmet, hogy áttörjön ez is, aztán pedig elárasszon mindent: a szavaimat, viselkedésemet, azt hogy kinek tartom magam. Vágyom, hogy átmosd a gondolataimat, eláraszd az egész kicsi világomat. Annyira méltó vagy rá! Annyira kívánom ezt! Bocsáss meg, hogy sokszor menekülök a jelenléted elől! Végtelenül szükségem van a kegyelmedre, még csak akarni sem tudom, amit te akarsz. Persze, ahogy mondtad ma, már most ott vagyunk elvileg… De érzem, amikor elérkezem a határaimhoz, és nem tudok úgy viszonyulni hozzád, ahogy szeretnék… És ez fáj! Olyan jó lenne téged igazán szeretni!
– Gyere kicsi Csacsika, ugorj ide az ölembe! – tárod ki a karod, jelezve, hogy a probléma megoldása aligha rejlik a szavainkban.
Ott állok egy fatörzsön, mindössze fél méterre a földtől. Izgatott vagyok, hogy legalább egy picit rád merek hagyatkozni. Bár le tudnék jutni egyedül is, legalábbis innen, te mégis örülsz, hogy engedem elkapni magam, mert ez azt jelenti, hogy ennyire már bízom benned. Alig várom, amikor már akkora lesz a bizalmam, hogy egészen elképesztő magasságokból is karodba merem magam vetni.
– Most te beszélsz belőlem?! – böksz oldalba. Ezen kuncogunk egy darabig, mint két bolondos tini! Nagyon tetszik neked, hogy belőlem is és hozzám is te szólsz!
– Mert egyek vagyunk, Csacsika! Minél inkább ráébredsz, hogy egyek vagyunk, annál inkább olyanná válsz, mint én. Mert olyan vagy, csak még nem igazán tudod. Mihelyst ráébredsz, nem esik nehezedre úgy is élni – veted oda könnyedén, majd egy kissé komolyabbra fordul a tekinteted.
– Köszönöm ezt az időt, amit nekem szántál és eljöttél ide. Úgy örülök, hogy végre kiszakadtál az életritmusnak nevezett kis világodból, hogy velem legyél. Tudod, sok mindenkit hívok, csak nem jönnek el gyakran. Régen vágytam már egy ilyen szép helyen együtt sétálni veled.
– Az én szeretetemre vágytál? Azért az elég sekélyes még, mindketten tudjuk! – sóhajtok fel. – Elképesztő! Te feláldozol mindent értem, én meg itt szerencsétlenkedek. Nem túl kiegyensúlyozott ez a kapcsolat, az biztos!
– Csacsika! Abszolút nem baj. Köszönöm, hogy engeded, hogy szeresselek. Nekem ezzel okozod a legnagyobb örömöt – nézel vissza újra rám, ahogy előreszökdécselek az óriási tölgyek között. Hogy mekkora fák vannak errefelé, lehet több száz évesek! Olyan ez az erdő, mint egy mesefilm.
Már kicsit fáradt vagyok a beszélgetéshez az egész napos konferencia után. Csak bóklászunk a kis ösvények között, szerencsére csak ritkán botlunk bele valami túrázóba. Néha meg-megállunk mohát simogatni, mert annyira aranyosak. Közben olykor dúdolgatsz egy kis spontán dalocskát nekem, aminek a szövege aligha különbözik a beszélgetéseink tartalmától, csak én nem fűzök hozzá semmit.
Hamarosan vissza kell majd menjek a hotelhoz, mert már nem tudják a haverok, hogy hová tűntem. Azért még azt a hátsó virágos tisztást megnézzük előtte…

– Azért őszintén várom, hogy véget érjen ez a küzdős időszak. Úgy belelépnék már abba, amikor csak úgy létezem benned, minden erőfeszítés nélkül. Remélem már nem vagyok tőle nagyon távol.
– Ma megint feleslegesen futottál egy kört, de semmi gond. Teljesen szabad vagy felesleges lépéseket tenni, én soha nem foglak elítélni semmiért. Nem tartok vissza tőled semmit azért, hogy így motiváljalak: Sem az én szeretetem, sem az én elfogadásom, örömöm vagy ajándékaim. Egyébként egyik sem a te döntésed függvénye, hanem az enyémé. Én pedig már leszögeztem neked: elég jó vagy nekem. Több mint jó. Tökéletes. Te vagy apucinak kicsi lánya, akiért Ő odáig van – masszírozod meg játékból az arcom.
– Csacsikám, én szeretem azt, ahogy szeretsz engem. Nem igaz, hogy még mindig nem elég jó az, ahogyan viszonyulsz hozzám. Én már elhatároztam, hogy gyönyörködöm benned. Eldőlt rég, soha nem vonom vissza. Egész életedben üldözni fog a szeretetem – oldalba böksz és huncutul kacsintasz. Olyan vagy, mint egy bolondos középiskolás srác. Most mondanék neked valami csattanósat, hogy „visszavágjak”, de semmi nem jut eszembe. Újra megfogod a kezem ahogy mellém lépsz.
– Én odaadtam mindent, hogy veled lehessek. Tudod, nekem milyen sokat ér a társaságod? Akármit megtennék érte és meg is teszek. Miért hinnéd azt, hogy még nem elég jó az, ahogyan velem vagy? Már akkor egyek voltunk, amikor nem is akarhattál engem! Mindemellett te folyamatosan próbálod kiérdemelni ezt a bensőségességet. Mást sem teszel. Pedig már a teremtésed előtt tudtam, hogy odáig leszek érted és örökké velem leszel – lelkesedsz tovább. Fürtjeid előreomlanak, ragyogás árad az arcodról.
– Nekem nincs más célom az életeddel, minthogy megismertessem magam veled. Azt hiszed, hogy van valami egyéb, amit teljesítened kell? Mondjuk elhívás? Csacsika, te még mindig nem értesz engem. Azért vagy, hogy szerethesselek. Azért létezel. Egyetlen oka, hogy beleleheltem a semmibe és létrejöttél, hogy legyen kit szeretnem. Érted? – szorítod meg a tenyerem.
Kellemes illatok áradnak felénk a közeli gyümölcsösből, bár a legtöbb fán még csak bimbók vannak. Mindenképp vissza kell jönnünk, amikor teljesen virágba borulnak.
– Zseniális művész vagyok – nézel gyümölcsfákra, majd rám. – Egy roppant jól megszerkesztett kompozícióm a világ és benne te is külön. Akárcsak a virágzásban, a természetben mindennek megvan az ideje. Ne próbáld meg erőszakkal kifejteni a szirmokat, hogy végre nyíljon már! Ráérsz megvárni, míg magától történik. Engem nem zavar az, ahol jelenleg tartasz.
Láttál már játszótéren apukát kisgyerekkel játszani? Odáig van a kis botladozó, ügyetlen lényért. Pedig minden téren jelentősen magasabban áll a tudatlan, kiszolgáltatott csöppséghez képest. Nem érted? Az apa azért szereti a gyermekét, mert az övé. Az enyém vagy, ez teljesen elég ok arra, hogy örökké szeresselek. Nem kell több. Nem kell ezt azzal kiegészítened, hogy rendesen viselkedő vagy okos gyerek vagy. Nincs szükségem arra, hogy valamilyen legyél ahhoz, hogy szeresselek. Az, aki vagy önmagában megérdemli az összes törődésemet és figyelmemet, függetlenül attól, hogy mit teszel. Erről fogok veled beszélni újra és újra. Lehet egy kicsit unni is fogod néha, de nem bánom. Amikor ezt végre megérted, akkor feje tetejére áll minden benned és körülötted. Attól függ, hogy mennyit tudsz átadni az én szeretetemből, hogy mennyit engedtél saját magadnak megtapasztalni belőle. Ezt sem igyekezettel, sem jó időbeosztással, sem odaadó szolgálattal nem tudod helyettesíteni.
– Akarok csak rohanni feléd, felugrani a nyakadba és hagyni, hogy megpörgess. Nem szeretnék sehol máshol lenni, csupán itt veled. Nem mennék innen sehova. Teljes erőből futok-futok, s egyszer csak ott találom magam a karjaidban. Rájövök, hogy otthon vagyok. Soha nem is voltam máshol.
Magadhoz szorítasz, egyre szorosabban. Az arcom belefúródik a mellkasodba. Érzem az illatodat. Teljesen magadba csomagolsz. Csak annyit veszek ki a motyogásodból, hogy „Csacsikám!„

– Azon gondolkodom, hogy vajon mi viszi előbbre az embereket a veled való életben, hogyha nincs miért rohanni? Kicsit össze vagyok zavarodva. Tudom, hogy a kegyelem megismerése kulcsfontosságú ahhoz, hogy vádlás és megfelelés nélkül járhassunk veled, de ha mindenki olyan nagyon megnyugszik, hogy mindent elvégeztél és nekünk semmi dolgunk nem maradt, akkor elveszítjük a motivációjukat még a te megismerésedre is talán, nem? Ha nincs egy elérendő cél, akkor miért is haladnánk bármilyen téren is? – teszem fel a kérdést, amivel már én sem igazán értek egyet, annyiszor megéltem a kegyelem erejét, de akarom érteni a tapasztalaton túl, hogy hogyan gondolkodsz erről.
– Nem érted, mi? A világ törvényeihez képest mindig fordítva működök. Engedem, hogy feladd, hogy aztán visszaadhassam. Hagyom, hogy feláldozd, hogy azután megmutassam, hogy nincs szükség az áldozatodra. Elveszem minden okodat az igyekezetre, hogy aztán önszántadból tedd, amire vonzást érzel.
– Bocsáss meg, hogy megkérdőjeleztem mindent, ami mostanában tanítottál, de valahol mélyen még nincsenek ezek a feltételezések végleg lezárva bennem. Sajnálom, hogy néha azt gondolom, hogy azért alakulnak jobban a dolgok, mert most valamit helyesen csináltam. Te ennél jóval gondoskodóbb vagy, mintsem hogy csak akkor vidd előrébb az éltem, ha megfelelő döntéseket hozom. Köszönöm, hogy elkap a kegyelmed újra meg újra és összerak.
– Nincs semmi gond. Kicsi Csacsi – simítod el a hajam az arcomból. – Azt hiszed, nem tudom, hogy neked ezen át kell menned? Az égvilágon semmi baj nincsen azokkal a kételyekkel, amik feljönnek benned. Teljesen rendben vagy. Abszolút normális, hogy a sötétség ezeket az ötleteket nem hagyja ki és bepróbálkozik velük. Az is része a folyamatnak, hogy jó néhányszor beengeded ezeket a hazugságokat, átfúrják a szívedet, mígnem rájössz, hogy bizony nem tőlem voltak. Majd beletanulsz hogyan működnek ezek a dolgok. Van időnk. Ne rohanj! Én azt szeretem leginkább, ami most van köztünk. Azt hiszed, hogy én annak fogok örülni, amikor majd végre megérted az egészet, de nem! Én abban is gyönyörködöm, ahogy egyre inkább kibonthatom a titkaimat.. Egyre többet és egyre mélyebbet, mígnem teljesen világítani és kiáltani fognak belőled.
Egészen komoly most a hangod. Szeretnéd, ha el merném hinni, amit hallok. Tudom, hogy nincs másra szükségem, mint ismerni a szeretetedet. Bárcsak teljesen elmerülhetnék benne! – sóhajtok magamban. Az biztosan mindent helyére tenne.
– Be akarom mutatni neked a szerelmemet. A szavamat adtam rá, hogy megteszem. Ez a leglehengerlőbb erő, mint amit valaha is tapasztaltál, felülírja minden elképzelésedet. Több, mint amiről valaha is álmodtál. Azért szeretlek, hogy szerethesselek. A célja te vagy. Azon dolgozom, hogy te is tudatába kerülj ennek a szeretetnek, mert a sajátod folyton csalódást okoz az ingadozásával. Az enyémnek viszont nincs kezdete és nincs vége. Ez végtelen. Örökkévaló. Folyamatos. Ez már nem törekszik semmire. Mindent elért, amit csak elérhetett, mert önmagában teljes. Ez Én Vagyok. Egyetlen motivációja ennek a szeretetnek, hogy elérjen téged, hatalmába kerítsen és magával ragadjon.
– Nem értem, hogy akkor miért van vágy ebben a szeretetben? Ha önmagában teljes és változhatatlan, mégis mit akarhat még?
– Téged. Rád vágyik.
– Miért vágysz te rám? Nincs rám szükséged. Nincs benned semmilyen hiány, amire válasz lehetnék… Nincs olyan öröm, amit nélkülem ne élhetnél meg.
– De én szeretném veled és benned is megélni az Életet. Azt hiszed az a szeretet teljessége, amikor betöltésre kerül valami hiány? Nekem nincs szükségem semmire, mégis mindennél jobban akarlak téged. Miattad kellesz nekem. Arra vágyom, hogy vágyhass rám, hogy a benned lévő én vágyjon saját magára. Hogy annyira kiteljesedjek benned, hogy aztán te is így érezz irántam. Én vagyok a kezdet és a vég. Én vagyok az ok és én vagyok a cél. Magamat keresem benned. Te vagy az edény, és én kitöltelek teljesen. Nem vagy más, mint por és az én leheletem, a semmi plusz én. A Menyasszony és Szent Szellem azt mondják, hogy „Jöjj!”. Ugyanazt óhajtják. Vagyis azonosak. Egyek. Így vagyok egy veled. Amikor sóvárgok mindennél jobban utánad, akkor a benned lévő önmagamra vágyom. Mert te én vagyok.
– Jézus, na most aztán kiverted a biztosítékot egy kicsit – nevetek fel. Gondolom majd összeáll egyszer, ha egyáltalán kell az ilyesmit megérteni.
– Az én szerelmem azért égő tűz, amely megemészt, azért szenvedélyes, arra sóvárog, hogy adhasson. Azt óhajtja, hogy felismerd és akard ezt a szeretetet, megtapasztald mértéktelenségét. Én nem ismerem a hiányt. Teljes vagyok, mégis vágyom a benned lévő részemre.
– Ajjaj, elvesztettem a fonalat.
– Semmi baj, Csacsika. Ezt majd még bővebben is ki fogom fejteni, de már most szeretnélek bevezetni ennek a megértésébe. Az egész házasság dolgot azért teremtettem, hogy bemutathassam az én vonzódásomat feléd. Különválasztottam a férfit és a nőt, hogy aztán egymásnak adhassák magukat és megélhessék az egység örömét. Pont ezért választottam az emberiséget is külön magamból, hogy szabadságból újra egymásba szeressünk és összeolvadjunk. Arra teremtettem az egész egyesülés dolgot, hogy megértsd, hogy milyen kimondhatatlanul kívánom, hogy te az én szeretetem megtapasztalásában élj. Ez abszolút önzetlen. Ennek a bemutatására alkottam a szerelmet. Igen, van sóvárgás, ami nem a hiányérzeten alapul. Abból indul ki, hogy mindennél jobban vágyom arra, hogy átélhesd és tudhasd, hogy szeretlek. Amikor ez nem történik meg, mert méltatlannak tartod magad, vagy menekülsz, az fáj nekem. Nem azért, mert kell nekem valami, ami nálad van, amit nem kapnék meg nélküled, hanem mert végtelenül vágyom arra, hogy a tied legyen mindenem, amim van, és te azt át is tudd venni. Hiába ajánlok fel mindent, ha te nem akarod elfogadni. Az én vágyam az ajándékozás vágya! Ahogy W. P. Young fogalmazott: a másikat középpontba helyező, önmagát odaadó áldozatkész szeretet. Vágyom látni, hogy te teljes legyél azzal a teljességgel, amivel én teljes vagyok – sorolod lelkesen, miközben sugárirányba árad szerte valami fényszerű anyag a lényedből. Valószínűleg, amit mondasz, azt ki is bocsátod magadból valahogy.
– Gyönyörű vagy! – fűzöd hozzá halkan.
– Szeretném mindezt megélni veled, ha belevezetsz. Bocsáss meg! Gyakran elfeledkezek rólad, és valami más kerül a középpontba, mint a te szereteted. Mindennél jobban akarlak. Köszönöm, hogy kijelented nekem, hogyan működsz. A szerelem lángjai az Örökkévaló lángjai – suttogom magamban.
Kicsit sejtem miért nem érdekel téged az a motiválás dolog. Te csak újra szerelembe szeretnéd ejteni a Menyasszonyt. Ebben a kontextusban nincs is értelme lustaságról, teljesítményről és bűnről beszélni. Aki szerelmes, örömmel adja mindenét. És téged semmilyen más eszköz nem érdekel, amivel ezt el lehetne érni. Neked én kellek.

Véletlen úgy alakul, hogy Lengyelországban töltünk egy hetet a barátokkal. A szünet nélküli társaság kezd sok lenni egy idő után, úgyhogy sétára indulok a birtokon, ahol a szállásunk van, remélve, hogy kissé le tudok csendesedni. Még jó, hogy ez senki másnak nem jut eszébe, így egyedül bóklászhatok egy kicsit. Persze annyira ködös szutyok idő van, hogy nekem sincs sok kedvem kint lenni, de ha választani kell a folyamatos zsongás és eközött…
Zúzmarás szántók és befagyott pocsolyák mindenhol. Van egy kisebb erdős rész a tanya szélén, azt mindenképp meg akarom nézni.
– Ma is itt vagy! Köszönöm. Annyira elképesztő vagy! Milyen helyekre hozol el? Micsoda emberekkel? Szürreális ez az egész!
Bocsi, amikor nyűgös vagyok, mert nem épp az elképzeléseim szerint haladnak a dolgok. Ez annyira nem illik ahhoz, akik mi vagyunk együtt.
Jézus, köszönöm, hogy magadhoz vonzol, nem is bírnám erővel sem visszatartani magam. Érzem, ahogy nyúlok és szakadok, az összes sejtem egyenként száguld feléd, minden ellenállással szemben. Annyira dicsőséges vagy! Olyan jólesik szabadnak lenni, még az érzéseimtől is. Nem értek semmit, csak tudom, hogy jó vagy. Te mindig az vagy, aki vagy, soha nem kerülsz ellentmondásba magaddal: amilyen vagy és amit teszel kivétel nélkül azonosak a lényed lényegével – cikáznak a fejemben a gondolatok útközben.
– Csacsikám, én mindazt megélem és élvezem, amit te is. Sőt! – mosolyogsz sokatmondóan, bár nem látlak.
– Gyönyörű ez a mai nap! Annyira örülök én is, hogy veled lehetek! Érzem, hogy legszívesebben nem mondanék semmit, mert minden szó hihetetlenül felesleges. Te itt vagy és ez mindent megmagyaráz. Mindenre elég vagy. Elképesztő! Minden vagy, amire csak szükség van, és annál bőven több, minden mindenben. Ezért Vagyok a neved. Nekem adtad magadat, minden az enyém benned. Úgy szeretnék menthetetlenül szerelembe esni veled, hogy semmi más ne számítson, csak te! Ne legyen az egyenletben semmi ingatag tényező: Se én, se a környezetem, se az érzéseim. Minden hadd ússzon el rajtad kívül!
Tudom, hogy most örülsz. Kinyújtod a kezedet, én belehelyezem az enyémet és viszel magaddal.
– Soha többet nem fogom ugyanazt tenni, amit már egyszer tettem. Annyira kreatív és változatos vagyok, hogy nincs szükségem arra, hogy megismételjem magam. Igazán gyönyörködtet, hogy újra és újra egy másik oldalamat mutatom meg, mert végtelen sok van, hisz határtalan vagyok. Soha nem fogod kétszer egymás után pont ugyanazt a részemet látni. Mondtam, hogy én újat cselekszem, most készül, sőt már elkezdődött. Ha meg akarod ismerni azt az arcomat, amit most akarok neked felfedni, ahhoz el kell felejtsd, amit eddig láttál. Azért égett beléd olyan mélyen az, amit a kapcsolatunk elején tapasztaltál meg, mert akkor még nem volt előző átélésed, amiből kiindulhattál volna. Akkor üres volt ez a részed, most már ott vannak az eddigi istenélmények, így nem teljesen szabad a hely nekem. Ahogy beszéltük, ami nem üres, azt nem tudom betölteni.
– Úgy szeretném, Jézus, ezeket átadni másoknak! Annyira jó lenne megértetni! – sóhajtok fel kissé gondterhelten, mert olyan elmagyarázhatatlannak tűnnek ezek a dolgok, hiszen én magam sem értem még igazán.
– A maga idejében ki fog belőled robbanni. Neked nem kell igyekezned semmin. Az a hang, hogy ezt meg azt már rég csinálnod kellene, az nem én vagyok. Igen, bármelyik megnyilvánulását szabadjára engedheted a belőled továbbfolyó Istennek, semmit nem kell visszafogj. Már most minden a birtokodban van. Amikor ez igazán tudatosul benned, akkor a túlfolyás megtörténik magától, de nem azért, mert már ott tartasz. Egy dolgot tehetsz, hogy tudatosan elfelejtesz mindent rajtam kívül és foglyul ejted az összes gondolatot, ami nem én vagyok. Semmi más útja nincs annak, hogy helyet készíts nekem. A korábbi arcaimról szóló emlékeket is el kell engedd, mert újat akarok mutatni neked. Lehetsz egy folyamatosan üres pohár és akkor tele tudlak tölteni. Kis dicsőséges babám! – szorítasz meg egy pillanatra.
– Annyira jó, hogy amikor eszedbe jut egy vádlással fűszerezett kérdés, fel sem teszed most már, mert tudod, hogy nálam az ilyesmi értelmezhetetlen. Látod mennyit változtat benned, hogy őszintén mersz velem beszélni? Annyira szép volt az is, amikor még a kárhoztatással teli felvetésekkel hozakodtál elő, és azokra reagálhattam. Ilyenekről már nem is tudunk többé beszélni, mert törlődtek benned. Azért örülök, hogy már akkor is rögzítetted a párbeszédeinket, amikor még nem ismertél ennyire, mert így válaszolsz azoknak a kérdéseire, akik még nem tanulták meg a vádlást kiszűrni. Hát érted? Akárhol tartasz, az az én dicsőségem. Az útnak bármelyik szakaszán az úton vagy, csak más részén. Mindegy, hogy hol, mert rajta vagy! Érted? Nem kell se sietned, se menekülnöd, csak maradj az úton, és én majd viszlek, ahova viszlek, akkor, amikor én akarom. Az ölemben hozlak a lakodalmas házba, nem kell nyomulnod, erőlködnöd, vagy alkalmassá tenni magad, hogy bemehess.
Ott vagy, ahol vagy, én pedig megragadlak és ott találod magad, ahol én vagyok – fordulsz ismét szembe velem.
– Olyan jó volt átélni tegnap, ahogy utolérsz! Üldözöl engem, elkapsz, magaddal ragadsz és nem engedsz el, hiába minduntalan kicsúszok a kezedből. Nem azért, mintha nem lennél elég ügyes, hogy magadnál tarts, hanem azért, mert nem fogsz vissza erőszakkal: hagyod, hogy kiszökjek a karjaidból, mert szabad vagyok. Aztán újra és újra előkerítesz, nem unod meg, és nem vádolsz, hogy megint eltűntem. Örülsz, hogy ismét engedtem magam megtalálni. Most már szeretném én is, hogy megkeress. Akarom a Királynak adni a szívem összes szeretetét, rajongását, gondolatát, mindent, ami vagyok, ha már a palotájában élek. Hátrahagyom mindazt, ahonnan jövök, amit láttam, mert vonzol magadhoz. Vonj magaddal, hadd fussunk, repüljünk együtt! Én csak botorkálok, ahogy tőlem telik, te pedig váratlanul beviszel oda, ahol lennem kell. Nem azért, mert igyekeztem odajutni, mert jól csináltam, vagy mert sikeresen kizártam mindent, ami betölthetné a helyedet! Hanem mert csak! Mert olyan vagy, amilyen! Annyira jó vagy! Köszönöm, amit most teszel velem. Ez az egész megmagyarázhatatlanul történik, teljesen logikátlan. Kint kell hagyni az ajtón kívül az agyamat. Nem is akarok mást, csak azt az Életet, ami és aki te vagy. Kérlek, vezess el engem oda! Engedem, hogy folytasd ezt az átalakítást bennem. Törj össze, ahányszor és ahogy csak kell! Bocsáss meg, amikor megkérdőjelezlek mindaz után, hogy annyiszor meggyőződhettem róla, hogy te csak jó tudsz lenni. Akarok mindent elengedni és tudni, hogy itt vagyok a király házában, ezért semmire nincs szükségem a múltamból és mindenről gondoskodsz a jövőmmel kapcsolatban.
Annyira lenyűgöző vagy! Kész vagyok! – szökkenek egyet a fagyott göröngyökön, de hamar fel is hagyok vele, mert csak úgy koppanok rajtuk.
Belül mekkora a forróság, miközben a jéghideg időben sétálunk egy erdőben! Lépkedünk zuzmón és mohán. Halkan reccsen a lábunk alatt a fagyott talaj. Habár tavasz van, az idő inkább télies, a szél pedig egyszerűen dermesztő. Még ott hevernek a földön a száraz levelek és ágak, a halálos tél lenyomatai. Én is didergek. A fák többsége még csupasz, ennek ellenére visszavonhatatlanul eljött a tavasz: már sarjad az új fű. Csak az időjárás valamiért még csökönyösen ragaszkodik az előző évszakhoz. Hozhattam volna a vastagabb kabátomat, de ki gondolta volna, hogy áprilisba így el tud romlani az idő?!
– Kérlek Csacsika, ne vond kétségbe, hogy eljött a tavasz, csak mert még egy kicsit hideg van. Nem mindig úgy történik ez, hogy napról-napra melegebb van és egyre jobban kinyílik a természet, ezt te is tapasztaltad már! Van amikor olyan, mintha visszájára fordulna néhány folyamat. Ez nem azt jelenti, hogy újra visszajön, ami véget ért, és hogy tél lesz a tél után. Nem! Szükségszerűen nem ez van a természet rendjébe írva. Bárki is megkérdőjelezné a tavaszt, csak mert öt napra újra hidegebb lett és jeges szél fúj? Hiszen ismered a természetet… Ilyen vagyok én is. Én alkottam. Belőlem származik. Elkerülhetetlen, hogy a telet a tavasz kövesse. Látod, már kinyíltak itt-ott a levelek, és áttört a száraz levelek között a friss fű? Hiába fagyos a levegő, egyértelmű, hogy vége az előző évszaknak. Néha lehet, hogy ugyanúgy fázol, de tudd: már egy új korszakban vagy! Ez megállíthatatlan. Emlékszel? Véget ért a tél. Eljött a tavasz, az éneklés ideje. Gerlék búgása hallatszik. Jöjj velem!
– Most még az eső is el kezdett esni! – húzom össze magam még kisebbre – Olyan hideg van. Bemegyek.
Ha akarod, beszélhetünk úgy, hogy mások is hallják. Szívesen mondanék építő dolgokat másoknak, ha van kedved hozzá. Persze az is jó, ha veled vagyok csak. Akarom megadni magam neked! Megengedem, hogy teljes megadásra kényszeríts. Bocs, hogy mindig ugyanazt hajtogatom, de tényleg ez minden vágyam veled.
– Kicsi Csacsi – állítasz meg egy pillanatra és derekam köré fonod a kezed. Még egy keveset szeretnél kint maradni velem. Egyre kevésbé érzem a hideget, ahogy magadhoz ölelsz. Ilyenkor semmi nem számít.
– Csak te vagy. Minden azért jó, azért működik, mert te vagy. Ez az egyetlen dolog, ami számít. Abszolút konstans, x=x. Jézus, nem akarok semmi más változót bevonni az egyenletbe!
Köszönöm, hogy nyitogatod a szárnyam. Kérlek, szakíts le minden leplet, ami a szemeim előtt van! Jézus, ha nem láthatok úgy, ahogy te látsz, akkor nem élhetek úgy, ahogy te élsz – sóhajtok fel vágyakozva.
– Ezt jól sejted – pillantasz rám elismerően. – Gyönyörűségem! Kelj fel kedvesem, jöjj velem! – nyújtod ki ismét a kezed. Lassan bandukolunk vissza a ház felé.
– Örülök, hogy együtt járhatunk. Élvezem minden percét a botorkálásunknak. Még azt is, amikor teljesen ki vagy bukva és megkérdőjelezed az egészet, azt is, hogy vagyok-e. Mindent birok benned. Úgy, ahogy vagy, gyönyörű vagy nekem! Nincs benned semmi hiba. Nincs veled semmi baj. Nincs benned olyan, amit ne szeretnék. Te vagy az én tökéletes társam. Ez már visszavonhatatlan.
Beszélhetek neked még egy kicsit a szerelmemről? – mered felvetni a kérdést, mikor már szinte otthon vagyunk. A sétánk vége felé általában jobban elengedem magam és megnyílok neked és ezt te is tudod. Maradok egy kicsit és hagyom, hogy szeress. Na, nem teljesen, de valamennyire.
Még szürkület előtt visszatérek a pajtához. Odahallik a kacarászás bentről. Gyula épp valami vicces sztorit mesélhet vagy épp Kareszért imádkoznak. Akarok is meg nem is visszatérni a barátok közé. Legfeljebb majd bevonulok a szobámba vacsi után… Benyitok. Meleg, fény és zsongás. Azt hiszem, csinálok egy teát…

– Szeretnék közel lenni hozzád! Akarok őrülten beléd szeretni! Annyira kevés az, amit eddig megismertem belőled. Lennie kell többnek! Én akarom a végételen kiismerhetetlen mélységedet. Remélem, be fogsz ebbe vezetni, mert magamtól nem tudok mélyebbre menni.
– Nem mered hallani a hangomat, mivel azt hiszed, hogy nem megy ez neked, vagy valami akadályoz ebben. Azt gondolod most messze vagy ahhoz, hogy érzékeld! Én mondtam már neked, hogy mindig pont ott vagyok, ahol te vagy! Ha távolabb mész, akkor megyek veled oda is. Miközben te azt hiszed, hogy elkóboroltál tőlem, én pont ugyanott vagyok: benned. Azt érzed, hogy eltávolodtál, így nem tudunk kommunikálni, de én ugyanúgy beszélek. Beletörődtél, hogy ebben az állapotban nem érinthetlek meg, de én ugyanúgy az ölemben tartalak. Én kicsi Csacsikám! – vonod magadhoz az arcom vigasztalóan, hogy aztán belefúrhassam a válladba – Bevetted, mi? Hogy nem vagy már olyan közel, már nincs a fejed a vállamon? Kérlek, ne hidd el többé! Ahogy a múltkor mutattam neked, míg felfelé futsz a végtelen lépcsősoron a trónhoz, hogy találkozz velem, bármelyik lépcsőn megpihenhetsz, én lejövök hozzád, hogy melléd üljek. Bármelyikre! A legalsóra is akár. Emlékszel, Dávid szerint, ha a seolba költöznél, akkor is az én jelenlétemben találnád magad. Óriási hazugság, hogy oda süllyedhetsz, ahol már én nem vagyok. Lehetetlenség. Megvan a hatalmad, hogy kizárd az én jelenlétemet azzal, hogy nem hiszed el, hogy veled vagyok, de ez a maximum, amit tehetsz. Én soha nem megyek sehova, mert mindenhol jelen vagyok. Legfeljebb teremthetsz az elmédben egy zugot, ahol nem vagyok, és beköltözhetsz az elhagyatottság illúziójának magányába, de ténylegesen mindig a jelenlétem közepében létezel és ezen semmi nem változtathat soha.
Ahol most vagy, az nem egy kitérő, nem egy vargabetű, vagy zsákutca, hanem az utazásod egyik igen fontos szakasza. Talán a legmeghatározóbb abból a szempontból, hogy milyen mélyre fogsz majd menni a megismerésemben – hallom a hangodat rezegni belülről, mert még mindig itt vagyok, a mellkasodra szorítva a fülem.
– Miért van az, hogy a megváltás alapvető következményeit is ilyen lassan fogom fel? Olyan dolgokat, amelyek mindenkinek természetesek? – emelem fel a fejem.
– Nekem ez tetszik, hogy néha a legegyszerűbb felismeréseket is csak lassan értetem meg veled, és mindeközben már ismersz legbelsőbb titkaim közül is párat. Gondolod, hogy te túlságosan máshogy ismersz meg, mint a barátaid? Engem ez kifejezetten gyönyörködtet. Miért ne vezethetnék valakit ilyen kifacsart módon? A megigazultságot még nem feltétlenül érted, de tudod, hogy milyen közel lenni a szívemhez. Engem ez nem zavar. Nekem ez kifejezetten tetszik, hogy ilyen vagy. Furának érzed, hogy bizonyos szempontból rohansz előre, de van még egy sor alapvető dolog, amit még nem raktunk benned helyre. Nincs ezzel semmi baj, nehogy azt hidd, hogy nem szabad szárnyalni ezek nélkül az alapok nélkül. Önmagában a kegyelem szépsége, hogy egy kevés belőlem ilyen sokra elég! Milyen kevés megértéssel milyen messzire jutottál! – emelsz ki az öledből és magad elé tartasz, hogy büszkén végignézhess rajtam – Most viszont az ellenség megkeresi az elméden az összes rést és belépési pontot a hazugságok számára, ezért lehetőségünk lesz mindet betömni. Ez a fő oka a rázós szakaszoknak az utadban. Elvehetném a hiányosságok felismerésével járó kellemetlenséget, de megkerülhetetlen, hogy a hazugságoknak ezek az erődítményei felszámolódjanak benned, ha a teljességben szeretnél járni. Ígérem, hogy amikor felsóhajtasz, hogy nem tudod tovább kezelni a nyomást, akkor fel fogom rólad emelni ezt az intenzitást, mert nekem nem az a célom, hogy szenvedj. Nem én okozom ezt a kényelmetlenséget, olykor gyötrődést, ugyanakkor ez része a folyamatnak sokszor, mert annyira ragaszkodsz a torz énedhez, hogy fáj, amikor meg kell válnod egyes részeitől. Én csupán eleget teszek annak a kívánságodnak, hogy ne maradjon az ellenségnek semmije benned és olyan bensőségesen tapasztalhass meg engem, ahogyan csak lehet. Ezt a kérést komolyan veszem én ám! – húzod össze a szemöldököd tettetett szigorral.
– Te mindig kételkedsz az összes ajándékban és kijelentésben, amit kaptál. Azt hiszed ez biztonságossá teszi a hallásodat, ezért mindent megkérdőjelezel. Kérlek, ne akadályozd magad! Majd én megvizsgálom, hogy igaz-e, én értek az ilyesmihez. Miért nem hagyod rám, ha nem vagy biztos valamiben? Miért kezded el kielemezgetni mit hogyan érzékelsz, kritikával utat nyitva a hitetlenségnek, bizonytalanságnak és kárhoztatásnak? Ha éppen szakadék szélére kószálnál valami megtévesztéssel, én vállalom, hogy elkaplak – neveted el a mondat végét miközben hátraborzolod a hajam.
– Jézus, annyira köszönöm, ami most történik! Mennyi menő dolog van a Királyságban: erő, csodák, megtapasztalások! Az egészet fel akarom fedezni. Leginkább a közepére, az esszenciájára vagyok kíváncsi az Életnek benned, nem akarom elvesztegetni az éveimet valami felszínes részében. Néha azt látom, hogy a legszellemibb emberek is csak körberágják a kakaós csiga száraz ízetlen szélét, és valamiért a legfincsibb közepét otthagyják. Mindent fogadok, amit csak akarsz adni, de mindenek előtt szeretnélek a legbensőségesebb módon ismerni!
– Olyan közel vagy hozzám, amilyen közel engeded magad. Ez pedig attól függ, hogy mennyire tudod, hogy meg vagy váltva és nincs köztünk távolság. Most szeretném tágítani az ismeretedet, hogy a megtapasztalásokat ne arra használd, hogy eljuttasd magad arra az állapotra, amikor végre méltónak tartod magad bármire is. Nem arra vagy teremtve, hogy csak valami nagy élmény miatt érezd magad közel. Én azt akarom, hogy egyszerűen azért éld meg, hogy méltó vagy és szeretett vagy, mert ez az igazság. Gyönyörű volt ez a korszak, amikor mindenféle megnyilvánulás során arra jutottál, hogy közel vagy és szeretlek. Élveztem, hogy újra és újra meggyőzhettelek erről. Nekem tetszett, hogy mindegy volt hogy mit és hogyan teszek, csak akartál valamit belőlem. Fantasztikus volt. Ugyanakkor én igazából nem a végtelen mínuszból akarlak végre nullára zárkóztatni. A közösségünk lényege nem egy hiány pótlása, nem a fájdalom kiegyenlítése, hanem a teljesség. Az összes szellemi megtapasztalás a mindenen felül van, hab a tortán. Atyám neked adott engem és velem együtt mindent. A jelenlétem érzékelését, kedves élményeit nem fájdalomcsillapítóként szeretném adni, hanem ajándékba a teljességen felül, nem úgy, hogy csak ezek miatt látod magad kevésbé szerencsétlennek. Érted? Nem azért akarom dicsőségemet újból mutatni, hogy végre tűrhetően legyél és embernek hihesd magad. Nyilván amikor megtapasztalsz engem, jobban is érzed magad, hiszen a jelenlétem hordozza azt a kijelentést is, hogy ki vagy. De én azt szeretném, ha megértenéd, hogy nem kell minden nap előröl bizonyítanod, hogy te elég közel vagy. Az is méltatlan hozzád, hogy csak ezután érezd magadat alkalmasnak arra, hogy hallj és láss. Megengedheted magadnak, hogy értékes és boldog legyél minden feltétel teljesítése nélkül! Nem azért váltottalak meg, hogy azután te kitalálj egy újabb feltételes rendszert, ahol a velem töltött idő lesz a fizetőeszköz. Én csak veled akarok lenni! Nem azért, mert anélkül vége mindennek, hanem mert ez a valóság, ha megéled, ha nem: egyek vagyunk. Örülök, hogy hozzám menekülsz az elmédben kavargó káosz elől, és hogy jól érzed magad velem! Jólesik, amikor akarsz velem lenni. Azonban meg szeretném veled értetni: nem azért van minden rendben, mert újra és újra meglátogatlak különböző módon. Még csak nem is azért, mert látsz vagy hallasz szellemben. Azért van minden rendben, mert meg vagy váltva! Mert közel vagy végleg és örökké! Olyannyira, hogy elválaszthatatlanul egyek vagyunk, ha hiszed, ha nem. Nem jó neked, hogy az határozza meg mennyire vagy a jelenlét tudatában, hogy valamilyen módon megtapasztaltad-e. Én is akarom, hogy olyan mélyre menj az egységünk megélésében, ahol még nem járt senki, de ez erősen akadályozva van, amíg a találkozgatásainknak kell kirángatniuk téged a méltatlanság és elhagyatottság gödréből. Érted? Azt akarom, hogy velem legyél tele. Ne a velem való találkozás élményével! A kapcsolatunk örökre tökéletes, hiszen egymásban élünk, és nem azért, mert most éppen átéltél valamit belőlem, vagy akkora tűz öntött el a szobádban, hogy véged volt. Nem! Nem! Arra vágyom, hogy azért legyél jól, érezd magad méltónak, szabadnak és közel hozzám, mert tudod, hogy ilyen vagy igazából és nincs szükséged arra, hogy bármi külső tényező – akár szellemi élmény – elvezessen ide. Amikor egy különleges megtapasztalását mutatom meg az egységünknek az a mindenen felül van, hiszen a Minden már a tied. A többi csak hab a tortán. Az én jelenlétem megnyilvánulásai, mindenféle szellemi jelenségek nem többek ennél: Ajándékok. Nem az identitásod kialakítására szolgálnak és nem is túlélési eszközök.
Szeretném, hogy tele legyél velem, még pedig úgy, hogy ráébredsz, hogy itt és most tele vagy velem! Állj meg újra és újra, és keresd meg ezt a pontot magadban: Nincs szükségem semmi többre. Meg vagyok váltva, minden rendben van, mert én és Te egyek vagyunk! – veszel egy mély levegőt és bemutatod, hogyan lehet ezt a legegyszerűbben megtenni: Megállsz egy pillanatra csendben. Figyelem a tekinteted. Egy ideig mintha kutatnál valamit belül magadban, aztán teljes nyugalommal elhelyezkedsz abban, amit megtaláltál.
– Ennyi – húzod össze a válladat pajkos mosollyal. – Hidd el nekem, ez nagyon megéri! És rettentően vicces is, mert az egész világ máshogy néz ki erről a helyről, beleértve saját magadat is. Akár ébredhetsz is ebből a pozícióból.
Nem arra teremtettem a különböző kapcsolódási pontokat velem, hogy aztán azon keresztül zárkóztasd fel magad. Ettől függetlenül én nagyon élvezem bárhogyan is legyünk együtt! Nehogy engedj a kárhoztatásnak, hogy akkor még nem is igazi a kapcsolatunk emiatt. Odáig vagyok azért, hogy jössz, és mindegy hogy és miért, de akarsz engem – fordulsz felém teljes rajongással a szemeidben. – Felejtsd el Atyád házát! A szépségedet a király kívánja! – súgod a fülembe.
Egy darabig megáll az idő. Engedek ennek a vonzásnak. Hagyom, hogy szeress egy röpke pillanatig.
– Jelenleg még van egy listád arról, hogy mi kell ahhoz, hogy közel legyél hozzám. Jól vagyok, mert ma volt x megtapasztalás, pipa. Láttam egy látomást, pipa. Végre éreztem ezt és ezt, pipa. Amikor sikerül teljesítened a listán felsoroltakat, akkor azt mondod, hogy elég közel vagyok Istenhez, jó úton vagyok. Érted? Ez egészen sok teret hagy az ellenségnek a manipulálásra, és ezt ki is fogja játszani minél inkább elhagysz minden más módot a beteljesedésre az egységünkön kívül. Egyrészt ez egyáltalán nem a te hibád, másrészt pedig te is ellenállhatsz annak, hogy felismerést hozzak és megváltoztassalak. Szeretném, ha tőlem kérdeznéd meg, hogy elrontottál-e valamit, és nem magadat vizsgálgatnád. Írtó jó tanár vagyok! Nyilvánvalóan rengeteg dolgot csinálsz „nem jól”, de mi a jó? Senki sem jó rajtam kívül. Ezt felejtsd el! Az egész arról szól, hogy felismertetem veled, hogy mi nem vagy, ki nem vagy, és ebből kifolyólag mi az, amit már nem muszáj tenned. Rádöbbenni a hamis identitásra nem szükségszerűen fájdalmas és a legkevésbé sem megszégyenítő. Amikor ráébresztelek valamire, abban nincs vádlás, nem érzed szerencsétlennek magad, vagy úgy, hogy csalódást okoztál magadnak és nekem, mert megint nem haladsz olyan sebességgel, ahogy kellene, hanem örülsz, hogy rájöttél mitől vagy szabad. Csacsikám! – igazítod meg a széltől, vagy az öleléstől elhajlott galléromat. Nem mintha az ilyesmi zavarna téged, inkább egy újabb okot találtál magadnak, hogy gyengéd lehess hozzám.
– Mivel a rossz érzések ilyen mértékben képesek akadályozni téged, óriási szükséged van arra, hogy meggyőzzelek, hogy ki is vagy igazából.
Elkezdtél rám vágyni, aztán rohanni és görcsölni, hogy minél többet megkapj belőlem. A velem való egység az nem erről szól! Inkább arról, hogy ajándékba megkaptál mindent. „Más nem fut és nem is jut sehová. Majd én futok és elérem.” – gondoltad. Aki nem tapasztalja meg, hogy ki ő valójában, a teljességét annak, akinek teremtve lett, az azért van, mert nem is tud róla, nem azért mert nem erőlködik eleget, hogy eljusson oda. Azt szeretném, hogy te se igyekezz, csak úgy fogadj el mindent ajándékként. Amikor kérdezik, hogy mi a titkod, akkor nem egy 13ooo oldalas listát rántasz majd elő, hogy miket csináltál egy áttörésért, hanem csak annyit mondasz majd: meg vagyok váltva. Tudom, nem teljesen érted még, Csacsika – simogatsz meg. – Majd meg fogod, nyugi. Most pont ezen dolgozom, hogy minden élethelyzeten keresztül kijelentsem ezt neked.
– Hát elég kemény zsákutca volt ez, amit bejártam, Jézus. Azért nem ez volt életem legszebb szakasza… – sóhajtok fel, ahogy az utóbbi hónapok küzdelmeire gondolok.
– A legtöbb problémát csak úgy lehet megoldani, ha engeded, hogy felismerést hozzak, mert önmagában a gond vagy nem létezik, vagy jelentéktelen részét képezi annak a nehézségnek, ami benned van. Legtöbbször csupán arra van szükséged, hogy láss, és nem arra, hogy valami külső dolog megváltozzon. Felismerés Én Vagyok, az én részem. A bűntudat nem én vagyok, hiszen azt a bűn szülte, ahhoz nekem semmi közöm. Én mindig csak arról fogok beszélni, hogy mi nem vagy többé. Sosem arról szól a felismerés, hogy: „Na, figyelj, itt rontottad el! Látod?” Én sosem fogok felhozni dolgokat azért, hogy neked kelljen rendbe raknod, és majd te kínlódj vele. Ez a Vádló módszere! „Ez még rossz, itt még össze kell kapnod magad!” Aztán kudarcot kudarcra halmozol, ahogy megpróbálsz olyan szentül cselekedni, amilyennek nem hiszed magad. Ez nem én vagyok! – jelented ki megkérdőjelezhetetlen keménységgel a hangodban. Esélyt se akarsz hagyni, hogy összekeverjelek a Vádlóval.
– Ha tudnád, hogy én milyen vagyok! – bámulsz sokatmondóan a távolba – Nyugi! Nem vagy lekésve semmiről. Nehéz valamiről lemaradni, ha örökké élsz! – rám mosolyogsz.
– Ezt olyan jó volt hallani. De tényleg, annyira szükségem volt erre! Úgy szeretem, ahogy beszélsz – dünnyögök elégedetten és kissé álmosan.
– Mi az, hogy ez jó volt? – sandítasz felém huncutul. – Örülök, hogy sikerült a Mindenhatót elismerni – kacsintasz.
– Nagyon szeretlek! Annyira király, hogy még rajtam keresztül is hajlandó vagy beszélni. Nem érzem valami jogosnak, hogy sehol nem tartok a legtöbb dologban, és mégis így beszélsz hozzám.
– Persze, hogy nem jogos! Hanem kegyelmes.
Összenézünk és ezen elnevetgélünk egy darabig. A bordádhoz kapsz, mintha már fájna a kacagástól.
– Vicces vagy ma nagyon!
– Nekem külön öröm, hogy emberként viselkedek veled – fújod ki magad, kezed még mindig az oldaladon. – Nekem jólesik ez az emberi lét. Annyira szeretek olyan lenni, mint te. Habár mindent megtehetnénk, mégis megszabunk bizonyos határokat magunknak és azokon belül működünk. Így jól látszódik, hogy a dicsőségünknek mennyire jelentéktelenül kevés része is mennyire végtelen.
Olyan boldog vagyok, hogy emberi szintre leredukálva magamat megmutathattam a világnak, hogy ez is több, mint elég. Erről szólt, mikor itt voltam a földön. Szinte nevetségesen lekorlátoztam magam és rendkívül élveztem.
– Azért elég menő vagy! – pillantok rád csillogó szemekkel, gyerekes rajongással.
– Ez elegendő volt, hogy megváltsam a világot! Érted, Csacsim? – tolod az orrom elé a tenyered. Dülöngélsz kicsit, mert annyit kacarásztunk már. – Ennyi elég volt, hogy a sötétség teljes erejét megsemmisítsem, miközben az összes hatalmamat, dicsőségemet, mindent, aki Vagyok, otthon hagytam. Mit szólsz hozzá? Belőlem a kevés is elég sok. Gondold el, hogy egy szavam elég volt a világ teremtéséhez…
– Szóval… – próbálok egy kicsit megkomolyodni a témánkhoz. Mondanom sem kell, sikertelenül.
– Még egy dolog: Azokat a gondolatokat, hogy mit kellene még csinálnod, hogy jobban benne legyél az akaratomban, mind nyugodtan törölheted. „Hát nem vágysz ennél többre?” – baráti sürgetésnek hangzik, közben a Vádló nagyon jól átfogalmazott megtévesztése is megbújhat benne, amikor úgy érzed, hogy neked még valamit ki kellene taposnod magadból. Amikor ezt elhiszed, akkor kizárod magad abból a kegyelemből, ami folyton a rendelkezésedre áll. Az ellenségnek egy célja van, hogy valamiért ne éld meg azt, aki eredetileg vagy. Azon van, hogy add fel az igazi önmagad, aki számára nincsenek korlátok, mert az egész világ az övé. Gondolkozz és cselekedj úgy, mintha nem lennél megváltva. Nyeld be azt az ötletét, hogy már nem vagy olyan közel velem, mint régen. Ennyi. Ha erre rávesz, akkor még évekig, vagy akár egy életen át, nem mersz az lenni, akinek teremtettelek.
– Olyan fura ez a lassú megváltás… Mármint hogy én megtérés környékén nem tapasztaltam semmit ezekből. Most pedig fokozatosan kóstolgatok bele, minthogyha éveken át születnék újjá.
– Én szeretem ezt, hogy az újjászületésnek minden mozzanatát egyenként megélhetem veled. Lenyűgöz, hogy a legapróbb kis lépése, felismerése a megváltásnak átír téged teljesen, és én ezt belőled nézhetem. Naponta gyönyörködök ebben.
Van egy titkom. Amikor ezt befogadod, egyszerűen szétáradok és kirobbanok belőled! Ideje megtapasztalni a szabadságot velem! – suttogod a fülembe játékosan, bár aligha sejtem mire céloztál.
– Én vagyok a hangod. Mármint fura, hogy helyetted is én mondom ki a mondatokat.
– Fordítva van ez: én szólok helyetted. Ideje hozzászoknod, mert sokat fogunk beszélni – böksz oldalba bolondosan. – Szóval nem biztos, hogy te vagy a legmegfelelőbb csatorna? – húzod fel a szemöldököd. – Én ezt eldöntöttem. Nekem tetszik, ahogy rajtad keresztül mutathatom be magamat. Elhiheted, előre tudom, hogy mi az, amit ki fogsz szűrni és nem tudsz átadni, mert nem mersz vagy nem vagy képes rá. Ez engem annyira hidegen hagy. Egy szavam elég volt a teremtéshez, ezúttal is elég, ha annyi átjön sértetlenül. Most pedig rád korlátozom magam. Nekem ez egyáltalán nem lealacsonyító, még ha emiatt elveszne vagy torzulna is bármi az üzenetemből. Persze, hogy megjelenhetnék és mindenkinek a fülébe üvölthetnék én magam. Az egész teremtett világ nem tehetne semmi mást, csak meghajolna. Hm? – tárod szét kérdőn a karod. – Nekem ez örömöt okoz, hogy annyira kevés belőlem, amennyi rajtad keresztül átszivárog, alkalmas arra, hogy megváltoztassa a világot. Ez nekem nagyon tetszik. Annyira jó! – szorítod meg a karomat izgatottan.
– Általában addig szoktál elmenni, amíg a Vádlás el nem bátortalanít. Ideje annak, hogy a korlátlanságba lépj! Sokszor, amikor eltántorít a Vádló, azt te úgy nevezed, hogy a Szent Szellem vezetése. Pedig az nem az. Az én iránymutatásom mindig a szabadságomban történik. Azt szeretném, ha szabad lennél bármit, bárhogy, bármikor csinálni. Ki és belépni. Elkezdeni és befejezni bármelyik részét az elhívásodnak – szúrod közbe valami későbbi eseményre vonatkozóan, ezért nem is próbálom megfejteni.
– Nagyon szeretlek. Nem, nem! – rántasz vissza, ahogy elfordítanám a tekintetem. – Nem úszod meg azt a részt, amikor csak arról beszélek, hogy mennyire szeretlek. Szóval… – fordítod az arcod felé az arcomat, hogy ne kerülhessem el a szemeid. – Mindenestől gyönyörű vagy, Kicsi Hercegnő. Ma is tökéletes vagy nekem.
Nem igazán tudom befogadni ezt. Ég az arcom. Ahogy lehetséges, lesütöm a szemem. Nem merek rád nézni, valamiért fáj ez a szeretet és menekülnék előle. Eszembe jut egy sor gondolat, hogy miért nem élvezhetem az egységünket szabadon, mi minden akadálya van még ennek.
– Nem tudlak közelebb engedni… Túlságosan azon kattog az agyam, hogy mit kellene jobban csinálnom.
– Nem kell csinálni semmit. Engedd már el magad! – szólsz határozottan és végtelen megértéssel – A legjobb helyen vagy. Itt vagy velem. Ennél nem lehetsz közelebb hozzám, beszélgetünk és magamhoz ölellek. Mit akarsz még elérni? – nézel rám várakozva.
Nem igazán nyílok meg és ezt te is látod, bár egyáltalán nem zavartatod magad.
– Érzem, hogy nem tudsz most többet fogadni – engedsz el gyengéden. – Azért azt ígérhetem, hogy ez lesz a téma egy darabig. Arról fogok beszélni, hogy mennyire minden szempontból nekem való társ vagy. Egy tökéletes menyasszony méltó a vőlegény szerelmére, ugye? – folytatod, mintha nem is fájna neked, hogy nem nyitom meg magam teljesen előtted. Mindenesetre csalódott sem vagy. Tudod, hogy eljön a mi időnk.
Ahogy kellő távolságba helyeztem magam a Végtelen Szeretettől, még hozzáfűzöd:
– Itt lehetsz bármikor. Ez az ölelés kívül áll az időn, soha nem ér véget. A király szerelmese akkor megy be az uralkodóhoz, amikor csak akar, ez az ő privilégiuma. Ha nem lenne a felesége, nem járhatna be csak úgy. Érted? Mint Eszter. Pontosan ezekért az időkért kerültél a Király palotájába, mit több, a szívéhez közel.
Összenézünk. Tudom, hogy ebben egy egész kijelentés-csomag rejlik. Mára azonban nem tudok többet felfogni. Kicsit bánom, hogy nem engedtelek még közelebb magamhoz. Vajon miért van az, hogy mindennél jobban vágyom erre, és mégis ellenállok neki? – süvít át az agyamon, de a válaszra már nincs erőm.
– Most megyek, de maradj velem! Jó lenne minden közben érezni téged. Tudni téged. Nem akarok ki-be járkálni a jelenlétbe. Kérlek, ha egy dolgot megteszel velem kegyelemből, akkor legyen az, hogy megtanuljam, hogy ebből az ölelésből ne lépjek ki, hanem örökké maradjak itt. Vonzzál magadhoz, kérlek, mint egy mágnest, hogy ne is legyen más választásom, mint hozzád ragadni. Minden ellenállásom oldódjon fel a te végtelen vonzásodban!
– Ámen! – nézel rám búcsúzóul rajongó szemekkel.

Óriási hazugság, hogy oda süllyedhetsz, ahol már én nem vagyok. Lehetetlenség. Megvan a hatalmad, hogy kizárd az én jelenlétemet azzal, hogy nem hiszed el, hogy ott vagyok, de ez a maximum, amit tehetsz. Én soha nem megyek sehova, mert mindenhol jelen vagyok. Legfeljebb teremthetsz az elmédben egy zugot, ahol nem vagyok, és beköltözhetsz az elhagyatottság illúziójának magányába, de ténylegesen mindig a jelenlétem közepében létezel és ezen semmi nem változtathat soha.

The greatest lie is that you can fall into a place where I am not. Impossible. You have the power to exclude my presence by believing I’m not there, but this is the most you can do to it. I never go anywhere because I’m everywhere. At best you can create a slot in your mind where I am not present, and you can move in the loneliness of abandonment’s illusion, but factually, you always exist at the very center of my presence and nothing ever can change that,

Isten még közelebbről meg fogja mutatni magát neked, azért van benned a vágy erre. Ő teremtette azt a vágyat a többre, hogy aztán megválaszolhassa. Könnyen lehet, hogy kevésnek és üresnek érzel dolgokat, amik eddig nagyon jó kapcsolódási pontok voltak Istennel. Ez azért történik, mert Isten helyet készít benned a többre. Ő vágyik benned magára, az ő megismerésének teljességére. Szóval ez a sóvárgás annak az első, előkészítő szakasza, hogy el szeretne vezetni téged kimondhatatlanul többre, mint amit eddig láttál belőle. Jó ez az utazás, csak néha egy kicsit döcögős, mert nem szívesen engedjük el az ismertet az ismeretlenért. Ez okozza a bizonytalanságot. De ahogy ezzel nem törődünk, rájövünk hogy Ő az út is, nem csak a cél, és elengedhetjük magunkat, mert Ő magához fog sodorni minket. Mert vágyunk rá. Mert maga vágyunk is már ennek a végtelen vonzásnak az első jele. 🙂

Írogattunk egy tesóval arról, hogy Isten szuverén módon egyeseknek kijelenti magát, de akkor másokkal mi van… Gondoltam veletek is megosztom 🙂
„…hát nem tudom, ki mit ért Isten szuverenitásán… Még azt se, hogy én mit értek alatta. Azt csinál, amit akar nyilván, de mivel jó, ezért folyamatosan erőltetés nélkül szeret. Hagyja, hogy épp ellenálljunk az szeretetének, vagy élvezzük azt, de nem benne lenni nem tudunk. Az biztos, hogy egy véget nem érő folyam Isten jelenléte, amiben lehet árral szemben úszni, és az fárasztó, természetellenes és fájdalmas. Szóval nem lehet nem benne lenni, csak nem együtt úszni vele. Persze néha annyira részünkké válik az ellenállás Isten jelenlétének, hogy beletelik egy idő míg megtanulunk ráhagyatkozni és együtt folyni a folyóval, engedni magunkat vinni az árral. De amíg ezt tanuljuk, addig is jó tudni, hogy nem kint vagyunk és bele kell másznunk, hanem benne vagyunk a közepében a szeretetének. Ezért elég, ha abbahagyjuk az ellenállást és élvezzük azt, ami mindig is volt, van és lesz: Isten mindent átható jelenlétét.”

Buja bozóttal szegélyezett ösvényen bóklászunk ezen a délutánon. Szeretem ezt a mély zöldet így késő tavasszal. Olyan megnyugtató. Ennél már csak az a jobb, hogy veled lehetek.
– Jézus! Szép volt ez a mai nap veled! Annyira jó vagy! Köszönöm, hogy minden rendben van miattad. Nagyon szeretlek! Köszönöm, hogy az összes bajom tökéletesen meg van oldva benned! Gyönyörű vagy! Hadd feledkezzek el mindenről! Engedni szeretném, hogy az elkövetkezendő időszakban alakíts belőlem, amit és akit csak szeretnél! Nem baj, ha nem ismerek magamra. Bocsi, hogy nem vagyok túl stabil még, és könnyen ki lehet billenteni. Akarok mindent, ami és aki te vagy! Annyira jó volt ma is veled élni!
Kár, hogy nem megy ez még nekem folyamatosan. Azért elég fura volt a legutóbb szembesülni azzal, hogy hol tartok. Akkorát csalódtam magamban. Olyan jó tudni, hogy neked nem tudok csalódást okozni.
– Minden rendben, Csacsikám. Rohanj hozzám! – tárod ki a karodat, hogy belecsomagolhass. Hagyom, hogy elvesszek az ölelésedben.
– A probléma, mint olyan, önmagában nem létezik. A probléma illúziója van, amit te valósnak gondolsz, s ezáltal olyan hatással van rád, mintha valós lenne.
– Köszi Jézus, ez a nap beoltása volt – nevetek fel.
– Lehet, hogy vicces, de tényleg így van, Kicsi Csacsim! Minden arra megy ki, hogy csak egy pillanatra vedd le a szemed rólam! Mindegy miért, csak most ne nézz rám. Aztán jön még valami, meg még valami, és egy másik. Egy kis szolgálat, egy kis ez, egy kis az: Csak ne maradjon az elméd a jelenlétben! Aki szemlél engem, az elváltozik dicsőségről dicsőségre. Egyszerűen csak átalakul olyanná, mint én. Veszélyes rajtam tartani a szemed, mert az leszel, aki Én Vagyok. Úgy értem tapasztalhatóan is, mert igazából mindig is az voltál, aki én Vagyok. Meg kell értened, miért olyan fontos az ellenségnek, hogy elterelje a figyelmed. Amikor eléri, hogy levedd a tekinteted rólam, akkor örül, hogy egy picivel később jön el az az állapot, amikor minden szempontból olyan vagy, mint én. Nyugodj meg! Megállíthatatlan ez a folyamat, ugyanakkor figyelemelterelésekkel lassítható és kerülőútra terelhető. Kicsi Hercegnőm! Az zajlik most, hogy átalakulsz dicsőségről dicsőségre, mígnem te magad teljesen azzá válsz. Annyira izgatott vagyok. Te leszel az én dicsőségem! – kiáltod bele az erdőbe, majd szökkensz egy párat, annyira örülsz ennek már előre.
– Hmm. Krisztus bennünk, a dicsőség reménysége. Valami ilyesmit jelenthet ez – elmélkedek hangosan.
– Igen, de nem olyan értelemben, ahogy a legtöbben gondolják. Ez nem úgy történik, hogy reménykedsz abban, hogy egyszer te is dicsőséges leszel, ezért próbálsz abba az irányba lépéseket tenni. Inkább legyél velem és ne haladj sehova! Én vagyok a dicsőség reménysége. Én vagyok az út magamhoz. Nem lehet máshogy eljutni hozzám csak rajtam keresztül. Ha engem figyelsz, akkor leszel olyan mint én, nem amikor azt keresed mit tehetnél még meg azért, hogy jó irányba változz.
– Itt vagy pont velem szemben és nem is lehetnél közelebb. Ugyanakkor az előttem álló ösvény végén is mintha téged látnálak.
– Ott várok az út túlvégén és mikor észreveszel, végtelenül vonzódsz hozzám, s mint egy mágnes szívlak magamhoz. Fénysebességgel elkezdesz száguldani felém. Majd egyszer csak nekicsapódsz valami akadálynak és összezuhansz. Nagy nehezen összeszeded magad a földről, de ahogy újra elindulsz, minden pillanatban szembesülsz valami ellenállással: hol eléd ugrik, hol hátulról húz vissza valami: Ilyen gát, olyan beton fal, amolyan törmelékkupac, minden az égvilágon összedolgozik, csak ne tudj rohanni felém!
Megismertetem veled azt a könnyedséget, amivel átszaladhatsz felettük vagy közöttük. Ugyanakkor ez is csak egy időszakos megoldás, mert hamarosan megtanulsz átszállni minden hátráltatás felett. Én arra hívlak, hogy fuss, azután pedig, hogy repülj velem! Semmilyen erőfeszítésbe nem kerül majd átjutni a buktatókon. Egyszer csak felismered, hogy nem kell átmászni, kikerülni, egyszerűen csak átsuhanhatsz az akadályok felett. A legnagyobb becsapás a sok nehézséget látva arra jutni, hogy reménytelen olyan közelségben élni velem, amiről mélyen belül tudod, hogy lehetséges, csak még nem nagyon láttál rá példát. Az eddigi tapasztalataid azt mutatják, hogy képtelen vagy repülni, ezért neki sem futsz! Ez hazugság! Szárnyalásra lettél teremtve! Persze, hogy menni fog, mert meg foglak rá tanítani! Nem baj, hogy ezerszer mással szembesültél – szikráznak a szavak a szádból. Annyira meg vagy győződve arról, hogy ez így lesz, hogy majdcsak kezdem elhinni.
– Gyönyörű vagy! Ki olyan, mint te? Csodálatos vagy. Ragadj teljesen magaddal! Vonj magaddal, hadd fussunk, repüljünk együtt! Fenségednél nincs vonzóbb, nincs vonzóbb… Annyira méltó vagy az összes szeretetemre és rajongásomra – tör ki belőlem, ahogy ugrándozok melletted az ösvényen. Nevezhetnénk akár imának is.
Most felkapsz, magadhoz szorítasz és forgunk, forgunk együtt a végtelenségig, míg össze nem olvadunk.
Nem akarok mást ezen kívül az életben!

Egy kivetítőkkel körülzárt szűk helyen találom magam, mintha egy ledfalakból épített szobában lennék. Minden fala ugyanazt a világot tárja elém, esélyem sincs rálátni, van-e mögöttük bármi más. Mintha egy filmet néznék, ami 360 fokban körülvesz. Azt az érzést keltik a falak, hogy mögöttük szintén a rajtuk lejátszott világ terül el, belül pedig meglehetősen kicsi mozgásteret hagynak. Sőt! Mintha kissé közelednének is ahogy nézem őket, ezzel még inkább sarokba szorítanak és még hatásosabban tolják az arcomba az általuk bemutatott valóságot. Minél tovább vagyok itt, annál inkább tényként fogadom el ezt az illúziót, és annál hihetetlenebbnek tűnik, hogy létezik bármi más is ezen kívül. Ez a film jelenleg tökéletesen valódi számomra, habár belül valami nem ért egyet azzal, hogy ebben kell leélnem az életem.
– Engedd meg, hogy kihúzzalak a mocsárból! Hadd vigyelek olyan helyre, ahol pihenhetsz velem. Ahol újra megláthatod, hogy semmi nem változott, sem veled, sem köztünk. Most köréd rendeződött egy illúzió, miszerint távol vagy tőlem, de fölötted mindig a megnyílt menny látható. Bármi is lesz körülötted kivetítve hazugságból, mindig megtalálsz engem mögötte. Körülveszlek, elől-hátul körbeburkollak, bennem létezel. Bármilyen valóságban is találd magad, én mindig egy magasabb rendű Valóság vagyok – suttogod szavak nélkül.
Csak azért is behunyom a szemem, hogy ne sulykolódjon belém még inkább ez a világ. Látni akarom magam előtt azt a tágas teret, ami a kis vetített falú börtönömön túl terül el. Nem könnyű most hinni a létezésében. A cellám tűnik minden szempontból igazinak, és a szabadságot kell erőszakkal megfestenem a képzeletemben: a végtelent, ami a szűkös falakon túl vár rám. Akarok hinni benne, mert tudom, hogy van a valóságomnál nagyobb tényező is: az Igazság.
Magam elé képzelem, ahogy ugrálok, szaladok határok nélkül, különben sosem merem elhagyni ezt az illúzió-börtönt. Minél inkább látom, annál valósabb, és minél valósabb, annál inkább látom: a szabadságot épp úgy, mint azelőtt a rabságot. Hogy mekkora átverés ez! Bármi, amit létezőnek tartok, az azzá is válik számomra, függetlenül attól, hogy igaz-e! Ha ez így van, akkor szeretnék a lehető legnagyobb szabadságban hinni, hogy aztán az váljon valóssággá számomra és élhessek is benne.
– Kicsi Csacsikám! Gyönyörű, ahogy elutasítod ezeket a figyelemeltereléseket és nem veszed komolyan azokat a képeket, amiket az ellenség láttat veled. A hazugságnak csak annyi ereje van, amit a te egyetértésedből nyer. Amikor nem adsz neki figyelmet, az egyetlen felhatalmazási lehetőségétől fosztod meg. Ez a legerősebb fegyvered; az ignorálás. Én is így élek: csak azt nézem, ami valós, a többit pedig észre sem veszem, vagy csak olyan mértékben, hogy azon keresztül szeretni tudjam az embereket az aktuális állapotukban. Például ha valaki ragaszkodik egy bizonyos nem-létező dologhoz, akkor én is figyelembe veszem azt, azért hogy ott tudjak vele találkozni, ahol éppen van. Neked sem azt mondtam, hogy „Hé, nem is léteznek ezek a fájdalmak, ne nyavalyogj akkor!”, hanem komolyan vettem a torz érzékelésedet, kizárólag azért, hogy ezen keresztül lehajolhassak hozzád és felemelhesselek. Erre te is képes vagy, mert pont olyan vagy, mint én. Természetesen én mindvégig tudom, hogy egy alacsonyabb szintű valóságról van szó, ezért egy csepp egyetértést vagy hatalmat nem adok neki. Sőt, azáltal válik igazán nevetségessé a hazugság, hogy annak ellenére, hogy nem létezik, bekalkulálom a kapcsolatunkba azt is, hogy számodra még igen, hogy ez se állhasson közénk. Én vagyok olyan alázatos, hogy kerülgessek egy illúziót, ami számodra még fontos, csak hogy addig is együtt lehessünk, míg elengeded azt. Természetesen ezt te is meg tudod tenni másokkal. Számomra kimondhatatlanul értékesebb a kapcsolatunk, mint hogy minél hamarabb kirángassalak a börtönből. Ha nagyon szeretnéd, hát őrizgesd még egy darabig a kedvenc kötelékeidet! Csak legyünk addig is együtt! – szorítod meg mindkét tenyerem, ahogy ragyogó szemekkel belehajolsz az arcomba. Jó közel bújni hozzád.
– Köszönöm Jézus, hogy nekem is elég a kegyelem! Köszönöm, hogy nem engedsz széthullani. Akarok veled lenni, csak érted élni! Annyira méltó vagy az összes, összes szerelmemre! Ki olyan, mint te? Ki olyan, mint az Örökkévaló? Hegyek megrendülnek, a földrészek eléd kúsznak egy szavadra. Egy hang és jössz! Szelek szárnyán suhansz! Rohansz hozzám, át a hegyeken, szekereid zörgését hallom, ahogy közeledsz mint király, teljes díszben és kísérettel – jut eszembe egy pár igerész arról, ahogyan most mutatod magad.
– Kik ezek a fehér ruhásak? – nézek körbe a körülöttünk elősejlő fényes társaságon. Az előbb még egyet sem láttam belőlük, most pedig egy egész tömeg áll itt ragyogó és igencsak változatos alakokból.
– Rendkívül sokféle szellemi lény létezik, könyvek sorát lehetne belőlük írnod, de nem ezzel szeretnélek lefoglalni. Jóval mélyebb valóságai vannak az Életnek bennem, minthogy a királyi udvar sokszínűségénél fennakadj és végtelen kutatásokba kezdj. Az a lényeg, hogy elmerülj bennem, nem az, hogy milyen lényeken keresztül segíthetek neked ebben. Függetlenül attól, hogy mikor mennyire látod vagy tapasztalod őket, ők mint sejtalkotóim végzik a feladatukat, nem kell feltétlen személyesen kapcsolódnod velük vagy irányítanod őket. Ha van kedved, természetesen megismerkedhetsz, akár barátságba is léphetsz velük, ugyanakkor eléggé sokan vannak és bonyolultan működnek ahhoz, hogy kiismerd őket. Láthatóan és láthatatlanul egyaránt az Élet árasztásán dolgoznak, nem kell átlátnod, hogy hogyan.
Hozzájuk hasonlóan fognak az utad során jönni-menni az emberek is. Előtűnnek, majd eltűnnek, de ne zavartasd magad, mert mindez bennem történik! Én maradok, én Vagyok. Nem lesz semmi gond! – simogatsz megnyugtatóan.
– Nem meglepő, hogy egy páran ellened lesznek. Sokakat fog zavarni többféle szempontból, hogy csak úgy hivatásszerűen velem vagy. Szívesebben vennék, ha valami más – akár szellemi – tevékenységgel foglalnád le magad helyette. Ez nem beképzeltség, hogy nem adod lejjebb annál a mélységnél, amit már ismersz. Ennek így kell lennie! Nincs dicsőségesebb annál, mint amikor senki nem ért meg, csak én. Ne félj ettől az állapottól, hogy csak én vagyok a társaságod. Te kérted, hogy ne maradjon más…
– Jézus, én csak azt szeretném, hogy megtanuljak örökké a forrásra csatlakozva élni. Tudom, hogy azután minden más előbb-utóbb helyrerázódik magától… – sóhajtok fel.
– Nem tudsz teljesen rám kapcsolódni, amíg van más célod is. Minél inkább csak én vagyok minden vágyad, annál könnyebben fog menni. Nyugi! Minden rendben van! Nem kell megharcolnod ezt, próbálkoznod, megvédened magad, vagy egyedül kiállni magadért! Sem a szolgálatodért! Semmit nem kell magadra vállalnod! Még a köztünk lévő kapcsolatért sem kell megküzdened! Aki nem hiszi, hogy a rátámadóknak van ereje, az nem is áll ellen. Miért is félnél attól, ami nem árthat neked?! Az olyan, mintha egy színházban a csatajelenetet nézve rémüldöznél, hogy azok a színészek meg fognak halni, vagy aggódnál, hogy lejönnek a katonák és téged is megölnek. De ez csak egy műsor! Na, ilyen az, ami most kétségbe ejt: Egy vetített illúzió körülötted, amit nem muszáj komolyan venned – támaszkodsz kissé a vállamra, ahogy magyarázol. A fülemhez hajolsz.
– Hagyj úszni mindent! Felejtsd el atyád házát! Szépségedet a király kívánja!
Gyönyörű vagy! Táncoljak veled? – fordulsz hirtelen szembe velem, de annyira meglepődök, hogy hátralépek.
– Na, jó. Még nem mersz… hát akkor majd én! – ugrándozol körbe, ahogy ismételgeted: Hadd táncoljalak körül, kicsi, kicsi Hercegnőm!
Annyira gyerekesen tele vagy örömmel, nem tudok nem nevetni rajtad.
– Megtanítalak figyelni rám. Csak rám! Hamarosan rá sem fogsz hederíteni a vetítésre. Gyönyörű kicsi lány… – nézel rám gyönyörködve, de van valami nagytesós, vagy apukás gondoskodás is ebben a tekintetben. Tudod, hogy mennyire nehéz néha még élveznem az életet ennyi hazugsággal a fejemben.
– Kemény ellenállással szembesülsz, mi? Ezért van megírva, hogy harcold meg a hit szép harcát. Magaddal kell ilyenkor megküzdened, hogy valósnak tartod-e a köréd vetített képet. Belül kell felismerned, hogy mit tartasz valósnak… Mikor látod a nézőtérről, hogy az egyik hadsereg összecsap a másikkal, emlékezz, hogy ez csak egy előadás! Hamarosan lehúzzák a függönyt és vége, te pedig sértetlenül hazamész oda ahonnan jöttél. A katonák nem fognak kijönni a jelenetből és rád támadni. Habár olykor valóban úgy tűnik… És ezt én is tudom, hidd el! Teljesen együtt érzek veled! Sőt! Megélem benned mindazt, amin te átmész.
A ledfalakból álló szobácskám falai minden irányban szétnyílnak, mint egy virág, és sugárirányba kidőlnek. Órási huppanással csapódnak a porba, ki sem látok a kavarodásból. Üresség tátong mögöttük, mintha a világűrnél is tágabb térbe találnám magam. Nem vagyok hozzászokva ehhez, valahogy hiányzik valami. Keresem a falakat, az újabbakat, tágasabb börtönnel, de nincsenek.
Hogy milyen ijesztő is szabadnak lenni?! Milyen kényelmes is volt a kedvenc hazugságaimban kapaszkodni?! Mennyire bizonytalannak is hat az, hogy bármit megtehetek, bármerre mehetek, az egész világ az enyém, sőt bennem van!
Nem tudom, hogy ezt csak képzelem, vagy valós. Egyébként is nehéz az ilyesmit megállapítanom, mert a valóság szó jelentése elég gyakran újraértelmeződik mostanság.
– Sokszor valósabb az a világ, amit a képzeletedben látsz, mint ami körülvesz. Egy nap minden fal leomlik és rájössz, hogy az egyetlen dolog, ami minden korszakban valós volt az te meg én együtt – cirógatod meg az arcom.
Valahol mélyen hiszek neked.

– Ha tudnád, hogy mennyire minden rendben van, az összes erőlködéssel felhagynál! Mivel velem minden rendben van, és te bennem vagy, veled is szükségszerűen minden rendben van. Amikor úgy érzed, hogy ez nem így van, akkor úgy nézed magadat, mintha nem lennél bennem. Pedig soha nem is lehetsz máshol! Tekints magadra úgy, mint aki belém van rekesztve, mint aki elől-hátul körül van zárva. Előtted járok, mögötted és fölötted is én vagyok. El vagy rejtve bennem. Aki a Felséges rejtekében lakik, az a Mindenható árnyékában nyugszik. Itt nem érhet semmi rossz, mivel az Örökkévaló a nyugvóhelyed. Mint pajzs és páncél veszlek körül – ahogy Dávid mondja. Gondolj így magadra! Kis Gyönyörűm! – simítod el a hajam a szememből. Két ujjaddal megcsíped az arcomat, pont úgy mint a bosszantó öreg nénik a gyüliben, amikor kisgyerek voltam. Mégis ez most annyira jólesett!
– Annyira kedves vagy! Fura ez a szó egyébként, soha nem értettem, mert semmitmondónak tűnt. Mióta kezdelek megismerni, azóta fedezem fel a jelentését. Gyönyörű vagy és kedves. Olyan jó beléd feledkezni! Nem is tudom, hogy mi okozhatná, hogy ne legyek rendben. Ha nem lennék benned, a tökéletességben? De itt vagyok. Egyszerűen akkora nyugalomban lehetek bármikor, mint aki aludni készül, megpaskolja még egyszer a vánkosát, és hanyatt dől. Folyamatosan ebben az állapotban élhetek. Amikor elfelejteném, mindig eszembe juttatod, hogy ez is egy olyan pillanat, amikor minden rendben van miattad, benned. Benned pedig nincs a változásnak még csak az árnyéka sem. Hogy lenne, ha egyszer Te tökéletes vagy és én pedig beléd vagyok rekesztve? A te részed vagyok – simulok hozzá a válladhoz és egyben el is tűnök benne.
– Annyira gyönyörű vagy! Akarom érinteni az arcodat, nézni, hogy milyen szép vagy! – pillantok fel rád. Minden keserűség és fájdalom kiszáll ahogy most erre gondolok. Annyira igaz: A Te dicsőséged betölti ezt a földet, és nincs más. Trónolsz mindenek felett. Abszolút nyugalomban vagy. Semmi nem változtathat a dicsőségeden, és én ott vagyok benne veled. Körülvesz a felhője, mert itt ülök az öledben és szinte nem is látok a lényedből kiáradó fény miatt. Egybe vagyunk szerkesztve, elválaszthatatlanok vagyunk. Mivel te teljesen jól vagy, nekem nincs miért máshogy látni magam, minthogy nincs velem semmi gond. Annyira csodálatos vagy! Nem úgy vezetsz, hogy elmondod, mit akarsz, hanem magaddal rántasz, magaddal vonsz! Annyira gyönyörű vagy! Annyira kimondhatatlanul vonzol engem! Nem akarok semmi mással foglalkozni egész életemben, csak azzal, hogy mennyire fantasztikus vagy! Akarok meghalni magamnak és köszönöm, hogy ez már zajlik. Minden olyan tökéletes veled!
– Gyönyörű vagy ma, Csacsika! – mosolyogsz rám. Olyan szeretet árad a szavaidból! Érzem, hogy az arcodról most rajongás árad!
– Csacsikám! Kicsi bogaram – nyomsz egy puszit a homlokomra. – Ne felejtsd el, hogy nekem Te és Én fontosabb, mint bármi! Annyira jólesik, amikor kettőnkre fektetsz inkább hangsúlyt, és emiatt más háttérbe szorul vagy kukába kerül. Erre bármikor szabad vagy! Nem kell lelkiismeret-furdalást érezned miatta! Igen, az én ajándékaim is közénk állhatnak. Igazából most már nem sok olyanhoz ragaszkodsz, ami az ellenségtől van, ezért megpróbálja felhasználni az ajándékaimat arra, hogy elválasszon minket. Nem áll össze, hogy hogyan állhat egy a tőlem való dolog közénk? Megérted majd, Kicsi Hercegnő!
– Olyan kedves vagy, Jézus! Köszönöm neked a gyönyörű a nyarat, ami csak most kezdődik! Az egész rólad fog szólni – lelkesülök fel, ahogy eszembe jut, hogy mennyi jó dolog áll előttünk.
– Gyönyörű vagy, Csacsika! Annyira örülök, hogy a szeretetem már ennyire többet jelent neked mint bármi más. Köszönöm, hogy annyi mindent már félredobtál emiatt. Hidd el, csak olyan dolgokat szorítok ki az életedből, amik kevesebbé tennének téged, mint amilyenre terveztelek.
Két karodat a hátam köré fonod, magadhoz szorítasz és egyenesen a szemembe nézel.
– Tetszik az én kis menyasszonyom! Egyre jobban, ahogy telik az idő. Kicsi hercegnőm! Jobban vonzódok hozzád, mint ahogy te vágysz rám! Felejtsd el honnan jöttél! Rohanj felém! Akarlak megpörgetni és elkapni. Én kicsi hercegnőm! Odáig vagyok érted!
Belefúrom a nyakadba az arcom és örökre ottmaradok.

– Jézus, én akarok veled élni! Nem akarok ilyen távol lenni! Taníts, hogy kell veled lenni, mert fogalmam nincs, hogy kell téged szeretni! Akarlak téged úgy szeretni, ahogy az neked kedves! Akarok veled örökké elválaszthatatlanul egy lenni! Annyira megérdemled, hogy szeresselek!
– Kicsi Csacsikám! Ne legyél türelmetlen magaddal! Mindennél fontosabb az a folyamat, ami most történik, hogy megtanulsz minden mellett -vagy helyett- engem megélni. Nem csak egy szakasza ez a földi utadnak, hanem ez a felismerés az életed: lassanként rádöbbensz, hogy rajtam kívül nem számít semmi. Én elterveztem, hogy rávezetlek erre, amikor nem marad semmi más számodra csak én. Persze minden más közben eltűnik vagy háttérbe szorul, ez azt is jelenti. Kérted, hogy én legyek az egyetlen neked. Tudom, hogy úgy érzed, mintha egy részed elpusztulna. Azért tapasztalod így, mert tényleg ez történik: Minden, ami nem én vagyok benned, az elsorvad. Kérted, hogy hagy halj meg magadnak. Erre az életszakaszra gyönyörködve fogsz visszagondolni: Az idő, amikor a szerelmesed menthetetlenül magával ragadott.
– Eddig nem voltam elragadva? Eddig is akartalak! Vagy mégsem? Én nem is értem – nézek rád egy kissé zavarodottan.
– Minden oldalról zárt voltál, ezért az érzelmeiden keresztül tudtam bejutni. Igen, így férhettem csak hozzád: Elárasztottam a lelkedet. Milyen jó volt meghódítani szíved összes részét! – sóhajtasz fel elégedetten. Távolba nézel, rajongó mosoly az arcodon, ahogy visszaemlékezel.
– De most az egész lényedet akarom megszerezni. Nagyszerű volt azt megélnünk együtt, hogy az érzelmeidet lassan-lassan átadtad nekem. Ugyanakkor te több vagy, mint amit érzel, és én az egész személyeddel akarlak. Én is sokkal több vagyok, mint amennyit éreztél belőlem. Én is egy személy vagyok, és az egész magamat akarom neked adni. Elég tágas tér kell ahhoz, hogy az egész önmagam be tudd fogadni. Igazából az összes helyre szükség lesz, ezért alapos kitakarítás zajlik benned.
Látom a testemet, mint valami vázát, amiből ki van öntve mindaz, ami eddig benne volt. Nevezhetnénk szobrocskának is akár, mert olyan alakú az edény, mint én, csak üveg a fala van.
– Teljesen üresnek kell lenned, hogy aztán hiánytalanul tele lehess velem. Ez nem egy esemény az életedben, nem egy nehéz korszak, nem egy megpróbáltatás, nem is támadás, hanem annak a végtelen folyamatnak az első –jelenleg még rázós- része, hogy magammal ragadlak. Ezután nem lesz kérdés benned, hogy mi valódi és mi nem, annyira valóságos leszek neked.
– Egész végig erre a szakaszra vártam szerintem – nézek izgatottan a távolba. Annyira vigasztaló, hogy nem véletlen tapasztalok fura jelenségeket magamban. Dolgok, amik ezelőtt működtek, valamiért nem mennek tovább.
– Tőlem volt az is, hogy elérd annak a határát, amit érzékelésen keresztül be tudsz fogadni, mert ebben már egyelőre nem tudsz többet megélni belőlem. Én vezettelek el annak a széléig, amennyi érzelmeken keresztül megismerhető, mert van ennél több is belőlem benned. Nem csak ezt a részed akarom átitatni, hanem minden mást is a lényedben. Erre készített téged az összes ezelőtti történés. Ezért vontalak magamhoz egyre közelebb és közelebb, hogy azután majd megszülethessen benned a vágy erre. Amilyen mélyen hagyod most nekem, hogy a bensődben rendet rakjak, olyan mélységben tudsz megtapasztalni engem, és olyan mértékben lehetsz az, aki vagy. Újat cselekszem, és most készül. Ez az a korszak, amit ígértem: magammal foglak ragadni. Erre vártam! Ezért történt folyton az, hogy ahogy megfogtad a kezem, én egyre csak hátráltam. Ahogy lassan húzódtam befelé, kénytelen voltál követni engem, mert már megszeretted, hogy össze vagyunk kötve és nem akartad elengedni a kezem. Igazán csőbe húztalak. Mindig bentebb jöttél, ahogy visszalépdeltem, és nézd hová csaltalak el! – szorítod meg a tenyerem, és lassan araszolsz hátra, hogy bemutasd, hogyan is zajlott ez.
– A szellemi világot nem tudnád semmi mással jobban megmozgatni, minthogy beleegyezel, hogy megüresítselek, hogy kipucoljak belőled mindent rajtam kívül. Nincsen ennél erőteljesebb dolog, amit a Királyságért tehetnél. Nem tudsz annyi démont kiűzni, amely felérhet annak a jelentőségével, ami most történik benned. Nem lehet akkora kárt tenni a sötétségben, ami megközelíthetné azt, ami most zajlik köztünk. Nekem mindennél értékesebb az, ami most végbemegy a lelkedben. Nem baj, hogy nem látod! Azért mondom pont, mert aligha tapasztalod ezt. Azt hiszed, hogy épp összeomlik az életed, pedig nem így van egyáltalán! Aki elveszti az életét énértem, megnyeri azt. Épp belépsz az elengedés egy újabb valóságába, ezért látszik minden a feje tetejére állni. Hogy miért teszem ezt ilyen intenzíven? Te kérted a radikális beavatkozást. Én lassan, nagy szünetekkel is tudom ezt a folyamatot végezni, de te kérted, hogy minél hamarabb legyél ott, ahol már nem számít semmi rajtam kívül. Te mondtál igent erre újra meg újra. Amikor eleinte hasonlókat kértél, azért nem volt rá ennyire vehemens a válasz, mert azt akartam, hogy tudd mit vállalsz. Én szívesen felforgatom az életedet, de az erőltetés és a manipulálás távol állnak tőlem.
Nem lehet meghalni magadnak úgy, hogy bármi is megmaradna az énedből. Ez nem egy jelképes dolog! Meghalni magadnak azt jelenti, hogy megsemmisül minden, akinek gondoltad magad – fűzöd hozzá nyugodt mosollyal, mintha valami vidám dologról mesélnél. Valószínűleg tényleg az is, legalábbis hosszútávon biztosan. Amikor már a hamis énemhez való görcsös ragaszkodás kienged, ennek a szenvedése is elmúlik és maradsz te minden mindenben. Én benned, te bennem.
– Egyelőre olyan, mintha centrifugában csavarnának, Jézus. Mintha csapódnék a dobjának egyik sarkából a másikba. Szinte szünet nélkül pörög, de néha mikor egy kicsit irányt vált, akkor egy pillanatra megállok és veszek egy mély levegőt remélve, hogy ez már tényleg a vége, és az utolsó kemény meneten vagyunk túl. Aztán mintha előröl kezdődne minden, néha még az előzőnél is intenzívebben… Mindemellett nem akarok kiszállni, míg kész nem vagyok. Ezért újra és újra forogni kezd körülöttem a világ.
Kemény dolog ez a meghalás. Nem akarok kételkedni a munkádban, de azért ez most eléggé húzós – pillantok rád kissé szomorúan, de valahol mélyen van valami nyugalom bennem, hogy ebből is jó fog kisülni. Sőt! Valószínűleg nem is megkerülhető, hogy elhagyjak minden olyat, ami nem is az igazi énemhez tartozik. Szóval biztosan megéri.
Látom rajtad, hogy egyetértesz a gondolataimmal. Megnyugtatóan bólintasz.
– Nem leszel egyedül egy percig sem. Ha teljesen elsötétül a kép, és csak a hazugságok töltik be a látótered, akkor is pont ennyire leszek veled, mint most. Majd emlékezz rá! A fájdalomnak van egy olyan természete, hogy elhiteti veled, hogy rajta kívül nincs semmi, sem utána, és hogy ő a legnagyobb dolog a világon, én pedig már csak a régi emlék vagyok. Pedig szegény nem több egy múló képnél, miközben én mindig jelen vagyok. Nézheted velem együtt azokat a sötét dolgokat, amiket kitakarítunk a szívedből. Nem kell velük azonosulnod és együtt szenvedned velük. Figyelheted őket velem és örülhetsz a felbolydulás közepette, hogy mindez azért történik, mert el lesznek tüntetve. Ők vergődnek, mert elvesztik a bázisukat benned. Te nem szenvedsz, csak ők. De ha azt hiszed, hogy te egyenlő vagy a fájdalommal, akkor vele együtt kínlódsz, ahogy felszínre hozom, leleplezem és kitépem.
Lehetsz a szemlélője ezeknek a folyamatoknak, anélkül hogy túlságosan beleélnéd magad. Ezek „csak” gondolatok, érzések, hazugságok, az igazság ismerete ellen kiépített erődítmények. Semmi örökkévaló, értékes, vagy valódi létezéssel bíró. Ezek bármilyen valós hatással is vannak rád, egy nap rájössz, hogy csak illúziók, habár az általuk okozott gyötrelem egészen valós tud lenni, és én ebben teljesen együttérzek veled.
A lényeg az, hogy a hamisság leleplezése elkerülhetetlen, és mivel vágysz is rá, így egészen gyors. Ez azonban nem szükségszerűen fájdalmas, csupán a te ragaszkodásod hozzá és azonosulásod vele teszik azzá. Mihelyst rájössz, hogy te nem az érzések, emlékek, kötelékek szövevénye vagy, szabaddá válsz arra, hogy csendes megfigyelője legyél ennek a felszámolási folyamatnak, annak minden bonyodalmát kívülállóként szemlélve velem.
Igen, van egy erőegyensúly abban, amikor az ember megtanul együtt élni egy hazugságcsomaggal. Amikor ez elkezd megbomlani, ahogy egyenként kihúzogatom a hazugság-kártyavár lapjait, meginog minden. Úgy is érezheted, hogy semmit nem értesz, vagy hogy minden fáj és értelmetlen, és bárcsak az egykori egyensúly visszaállna, azokkal a jól bevált régi kötelékekkel. Más is hasonlókkal szembesül, nem annyira változatos a hamisság működése. Éppen ezért sokan követelik vissza megszokott hazugságaikat, hogy visszanyerjék volt stabilitásukat. Attól érzik magukat biztonságban, amit ismernek, még ha az rettenetesen rossz is: mint egy ócska, szakadt, balesetveszélyes, levált talpú papucs, amitől nem akarnak semmilyen újért cserébe megválni. Ezt magadon is megfigyelheted néha. Ugyanakkor nem kell neked a folyamatot levezényelned, ezt én csinálom. Nem kell benne segítened nekem: elég ha nézed. Mégpedig velem. Nem kell az összeomlást a saját összeomlásodként megélned. A torz, fájdalomból épült éned szenved, mert kezd lelepleződni, hogy sosem volt valós, és pánikol, mert kezdi elveszteni az erejét. Ez határozottan jó dolog. Az ő reakciója nem a tiéid, ahogy te nem ő vagy. Te az vagy, akinek mondalak, a kötelékkupac pedig egy felszámolásra ítélt illúzió, így jobban teszed, ha nem azonosulsz vele egyáltalán.
Nézheted az egészet kívülről velem: „Nicsak, mik jöttek fel bennem! Azta, de fura! Hogy milyen baromságokban is hittem! De jó, hogy ez nem én vagyok igazából és nem kell így élnem tovább!”
Még hangszínemet imitálod közben, egészen hitelesen. A szemedet is olyan tágra nyitod, ahogy én szoktam, amikor nem értek valamit. Kacagunk.
– A pokol mindenek előtt az ember lelkében épül ki, ahogy a menny is. Most épp meghódítja az igazság a hazugság által bitorolt részeit a lényednek. Ennek összezörrenései nem feltétlen a te ügyed. A világosság szükségszerűen kiűzi a sötétséget. Csak ne ülj a pokol közepén siránkozva, hogy vége mindennek, mert csak neki van vége. Te most fogsz csak igazán élni. Az ő vesztesége az nem a tied. Nem azért van harc és feszültség benned, mert rosszul csinálod a dolgokat. Egész egyszerűen a hazugságok ordítanak, ahogy megvakítja őket a menny fénye. Eddig olyan jól érezték magukat a benned felépített kis bázisukon. Azért van a felkavarodás, mert vége számukra a jó világnak, neked viszont ez az élet kezdete. Annyira jelentős helyet kezd elfoglalni benned a menny, hogy a pokolnak egyre kényelmetlenebben kell összehúznia magát és ezen fel van háborodva. De ennek így kell lennie – simogatod meg bátorítóan a vállamat.
– A sebességgel se foglalkozz! Az én uralmam növekedésének nem lesz vége, ahogy ígértem, minden megfelelő menedzseléstől függetlenül a részedről. Nem vagy köteles részt venni ebben az összefeszülésben: nézheted az egészet egy másik dimenzióból, ha úgy tetszik a lelked azon részéből, ahol már megteremtődött a menny, és alhatsz jókat a csónakban, miközben a dúl a vihar. Lehet egy-egy dörgésre megriadsz, de eszedbe jut, hogy ez csak egy kis zuhé, és pihensz tovább, ahogy én is tettem. Egyesek, akik már türelmetlenül szeretnék az én országomat teljesen megvalósítani magukban, rengeteg energiát veszítenek ahogy aktívan küzdenek a bennük lévő sötétséggel, mégis félnek abbahagyni, nehogy akkor ne – vagy lassabban – történjen a Királyság terjeszkedése bennük. De ez nem ettől függ. Amikor a világot, beleértve magadat is, a pokolból nézed, messze hatalmasabbnak kezded el látni, mint amilyen, így jóval többet szenvedsz is tőle. Minél inkább ki se dugod az orrod a benned lévő országomból, annál inkább az lesz számodra a valóságos, annál jelentéktelenebb lesz a pokol és mellékesebb lesz a lelked még nem „mennyesített” részéből néha beszűrődő csatazaj. Akkor teszed a legtöbbet a „győzelemért” (ami elkerülhetetlen), ha már most élvezed a mennyet, ott tartózkodsz és onnan szemlélsz minden mást. Ez összességében is igaz, de csak a lelkedre vonatkozóan is. Akármilyen kicsi is legyen benned az én országom, költözz be oda és éld onnan az életed addig is, míg a többi részeidet szintén meg nem hódítja a világosság. Ugyanis az az egyetlen valós része a lelkednek, a többi csak a torz éned hazugságépítménye, ami az igazság felvillanásakor szertefoszlik. Egy olyan kártyavár, ami minden hazugságlap kihúzásakor egyre ingatagabbá válik és végül elkerülhetetlenül összedől. Előbb vagy utóbb. Ezt már ne figyeld, inkább élvezd az életed abban a paradicsomban, ami már megteremtődött benned. Ezért mondtam ezt az evangéliumot: Isten országa bennetek van. Ne higgyétek, ha bárki azt mondja itt vagy ott van! Csak költözz be a már meglévő menny részébe a lelkednek, tartsd azt az igazi önmagadnak, ami jó benned, és ami nem, azt pedig mind tedd a felszámolás alatt álló hamis-én számlájára! Akármennyire is valósnak mutatkozik az illúzió-éned, nem az. Akármilyen régen azonosulsz vele, akármennyire hiszel benne, hogy az vagy te, attól még az csak egy sötét sarok, amin át fog sütni a menny fénye, és lelepleződik, hogy soha nem volt létjogosultsága. A hazugságnak nincs önálló létezése, csupán valaminek a hiánya, ezért mihelyst rávilágít az igazság, nyomtalanul felszámolódik és bebizonyosodik, hogy sosem volt valós. Minden ember lelkében van legalább egy pici rész, amit a menny ural. Csak általában nem onnan élnek az emberek. Nem ott laknak. Ezalatt azt értem, hogy nem tudják, hogy csak az a rész az igazi önmaguk és minden más szemfényvesztés. Ezért a torz önazonosságuk cselekedeteit termik meg, azzal még inkább kézzelfoghatóvá téve az anyagi világban is azt a poklot, ami lényüknek egy parányi és valótlan zuga. A sötétség teremtőjévé válnak, belülről kifelé.
Pedig bármilyen kevés talajt is kapjon az én országom, elültetve nagy fává lesz. Ez a mustármag hordozza magában a teljes növény esszenciáját. Bármilyen pici helyet kapjon is benned Királyságom, ha azzal azonosulsz, elkezd kiteljesedni és elborítja az egész lényedet. Amikor a menny meghódítja a földet… na ez nem csak társadalmilag, vagy időlegesen igaz. Ez igaz minden egyes gondolatodra. Veszélyes a poklot és a mennyet csak helynek tartani vagy csak a halál utánra tolni. Ezek itt és most vannak benned. Sokszor azt gondolják keresztények, hogy mivel hozzám kerülnek kegyelemből a túlvilágon, ezért a földi lét nem annyira számít. Részben igazuk is van. Ugyanakkor mi értelme annak, hogy halálukig pedig a pokol tivornyázik a lelkükben? Mi több: elkezd megvalósulni rajtuk keresztül a fizikailag: egy előítélettel, egy fájdalmas szóval, elutasítással. A megváltás most van, nem a halálod után. A menny az örök jelen. Most van az üdvösség napja, ma ha hallasz engem, ne zárd el a szívedet! A halálig küzdés, majd hirtelen csillagközi utazás a paradicsomba egy nagyon torz kép a valóságról. A mennyország első sorba benned van, amit „viszel magaddal” akár a túlvilágra is. A szavak kevesek ennek a megmagyarázásához, de nem mindegy, hogy mennyire teljesedik ki az Éden benned már az életedben. Nem mintha nem lenne végtelen esélyed nálam… De minél hamarabb hagyod, hogy meghódítsa Királyságom a lényedet, annál jobban jársz. Ennek örökkévaló jelentősége van, amit most nem tudok elmondani neked, mert csak kárhoztatást szűrnél le belőle, arra pedig semmi szükség. Teljesen szabadon engedlek. Nem fogod elrontani. Olyannyira szabad vagy, hogy nem muszáj a lelked poklában sanyarognod végig a földi életedet sem, hanem már azt is töltheted egy magasabb létben velem. Ez a benned létrejött menny az egyetlen részed, ami elég valós ahhoz, hogy örökre megmaradjon. A többi pozdorja, amit meg fog emészteni a tüzem. Minél hamarabb döbbensz rá, hogy mi az igazi éned, annál jobb! Minél korábban költözöl be a lelked menny-részébe, annál gyorsabban hódíthatlak meg magamnak teljesen! Annál előbb lehetsz az, aki igazából vagy, minden téren.
És ez az egyetlen, ami számít: hogy az legyél akinek teremtettelek.

Tanulgatok vágni. Ez volt az egyik első bonyolultabb gyakorlatom: A látomás borító grafikájának fázisaiból egy ilyen hangulatvideót készíteni.

„…Igyekezett visszaemlékezni, hogy hogyan került ide, de semmi sem jutott az eszébe.
Tiszta és kellemes levegő lengte körül. Olyan valóságos volt az egész, mintha az élete egy távoli álom lett volna.
A felhők szokatlanul élénken ragyogtak, ezért automatikusan lentebb csúsztatta a kézfejét.
Ekkor hirtelen elkapta az arcától. Ha az irányát nem is, azt tudta, hogy a fénynek valahonnan jönnie kellett, de… Nem volt árnyéka…”

A látomás című regény megrendelhető a következő linken:
https://forms.gle/uYDjAcx7gfo994ReA

A Menny a Földön egyéb alkotásait itt érheted el: https://www.mennyafoldon.hu/
Határfeszegető történet egy család hétköznapjairól, amelynek az élete rendesen felbolydul a kis nyolcéves Rózi látomásai miatt.
A szellemi dimenziók és a családi konfliktusok világai egy gyerek szemszögéből, mély megértésekkel fűszerezve Isten valódi természetéről. Nagy valószínűséggel borítja az eddigi istenképet, bármilyen közegből is jön az ember.

„…Igyekezett visszaemlékezni, hogy hogyan került ide, de semmi sem jutott az eszébe.
Tiszta és kellemes levegő lengte körül. Olyan valóságos volt az egész, mintha az élete egy távoli álom lett volna.
A felhők szokatlanul élénken ragyogtak, ezért automatikusan lentebb csúsztatta a kézfejét.
Ekkor hirtelen elkapta az arcától. Ha az irányát nem is, azt tudta, hogy a fénynek valahonnan jönnie kellett, de… Nem volt árnyéka…”
A látomás című regény megrendelhető a következő linken:
https://forms.gle/uYDjAcx7gfo994ReA
A Menny a Földön egyéb alkotásait itt érheted el: https://www.mennyafoldon.hu/
Határfeszegető történet egy család hétköznapjairól, amelynek az élete rendesen felbolydul a kis nyolcéves Rózi látomásai miatt.
A szellemi dimenziók és a családi konfliktusok világai egy gyerek szemszögéből, mély megértésekkel fűszerezve Isten valódi természetéről. Nagy valószínűséggel borítja az eddigi istenképet, bármilyen közegből is jön az ember.

Szokásos délutáni sétánkra indulok. Kicsit bogarászok a mezőn, mielőtt folytatnám az alkotást. Figyelem a bokrokat, ahogy növekednek, az előbújó vadvirágokat. A hasonló kószálások során mindig felfedezek belőled is valamit. Ilyenkor átrágunk egy-két aktuális kérdést is néha, de sokszor csak bennem beszélsz, mindenféle különállóság nélkül.
– Szeretnék közelebb lenni hozzád. Annyira, amennyire csak lehet, hogy válladra hajthassam a fejem, és csak örüljünk egymásnak, hogy örökké össze leszünk kötve. Szeretek tőled függeni. Olyan jó ez a véget nem érő szerelem veled. Nincs semmi változó az egyenletben: minden csak a tőled függ, és te állandó vagy! Remélem hamarosan véget ér az az instabil korszak, hogy egyszer a tudatában vagyok ennek, máskor meg kikerülök belőle és alig találok vissza.
Annyira jó, hogy mindezt megadtad nekem: hogy tökéletes és visszavonhatatlan szerelemben lehetek veled. Akarok hozzád bújni és elmondani, hogy végtelenül szeretlek. Szeretnék egyre tisztább szeretetet adni neked. Egyre őszintébbet, saját megtapasztalásaimtól független, egyre inkább a terólad szóló szerelmet. Akarlak úgy szeretni, ahogy te szeretnéd, hogy szeresselek. Nem is tudom, hogyan lehet. Sajnálom, hogy sokszor mindenféle kósza lelkesedést ennek könyvelek el… De valamennyire azért csak szeretlek már most is, nem? Vagyis hát akarlak… Bármit megtehetsz annak érdekében, hogy eljussak oda, amikor már teljesen tiszta a szeretetem feléd. Nyugodtan összetörhet ez a cserépedény. Szabadon összerakhatsz újra. Azt teszel, amit akarsz. Bocsáss meg, amikor akadékoskodom… Amikor elkezdesz valamit csinálni bennem, és gyorsan behúzom a kéziféket. Legközelebb is emlékeztess, amikor ezt tenném! Annyira szeretném, ha még kézzelfoghatóbb lennél. Kérlek, legyél valóságosabb nekem! Tehetsz még drasztikusabb lépéseket. Akarom látni azt, hogy megkérdőjelezhetetlenül átalakulok.
A kedvenc ösvényemre térek Édenben. Leszakítok egy-egy levélkét vagy bimbót útközben és közelről is megvizsgálom. Olykor darabokra szedem, mert kíváncsi vagyok a szerkezetükre. Ezek mind rólad beszélnek, beleírtad a saját természeted a teremtésbe. Mai felfedezésem, hogy mennyire puhák, rugalmasak és ártalmatlanok a frissen nőtt tövisek, egészen addig míg ki nem száradnak és meg nem keményednek! Milyen fájdalmas és rugalmatlan az, ami nem friss és zöld, ami elzáródik az élő víz körforgásától!
Annyira gyönyörűek a teremtményeid. Szeretem nézni az arcaidat, képmásaidat bennük. Olyan jó megfogni dolgokat, és tudni, hogy ez is te vagy. Hol bolyhos és puha, hol kemény és ragyogó, hol érdes és barázdált. Megérinteni a változatos felületüket, és érezni benne téged. Futni, érezni a szellőt, és tudni, hogy az is te vagy. Te mindenben benne vagy. Látlak mindenhol. Akarok jobban rajongani érted!
Nem jelensz meg semmilyen formában, de tudom, hogy fogadod a szeretetem minden kitörését és örülsz neki. Hiszen belőled származik az én szeretetem is.
– Átadnál egy üzenetet helyettem? – töröd meg a hallgatásod, bár nem igazán teszed magad láthatóvá továbbra sem.
– Mi lenne az?
– Ez az üzenetet azoknak szól kizárólag, akik már elhatározták, hogy mindent akarnak belőlem. Az egész engem!
– És mi ez az üzenet? – türelmetlenkedek egy kicsit. Megállok a nagy vadkörtefa alatt.
– Várj egy kicsit, és fel fog belőled törni!
Biztos most is egyszerűen elkezdem mondani és majd közben rájövök, hogy ami kijön a számon, azt te szólod bennem, anélkül hogy hallanék bármit, akár a gondolataimban is.
– Örülök az elhatározásodnak, hogy mindent feladsz az én királyságomért. Gyönyörködöm benned. Az is teljesen lenyűgöz, hogy megértetted annyira a szeretetemet, hogy az mindent megér neked. Látom rajtad, hogy tökéletesen szeretnél járni velem. Szeretném megmutatni neked, hogy hogyan is működik az én vezetésem. Az én akaratom nem egy ilyen fekete-fehér dolog, hanem inkább úgy működik, mint egy hősugárzó. Minél közelebb állsz hozzá, annál inkább elér a melege, de nyilván akkor érzed legjobban, amikor rátapadsz. Persze valamennyire elhat két méterre is, sőt még lehet ötre is, mégis igazán akkor csap meg, amikor közel állsz. Te döntöd el, hogy milyen távolságban helyezkedsz el az én Valóságomtól. Mindent én tartok egyben, lehetetlen nem bennem lenned. Érted? Lehetséges az is, hogy megélsz engem, de nem a legközelebbi módon. Itt csupán arról van szó, hogy a meglévő, felbonthatatlanan egységünkből te mennyit engedsz megtapasztalni magadnak. Lehet, hogy érzed a meleget, mégsem akarsz a legközelebb lenni a tűzhöz. Annak megfelelően fogsz kapni vezetést, amilyen közelség mellett döntöttél. Ha távolabbról akarod élvezni a megemésztő tűz következményeit, akkor aszerint fogok útmutatást adni az életedre, az elhívásodra, és az is az én akaratom lesz. De választhatsz egy hozzám egészen közeli életet is, és akkor aszerint rendezem a dolgokat. Tiszteletben tartom azt a távolságot, amit meg szeretnél őrizni, de szeretlek annyira, hogy mindemellett vezesselek ott, ahol vagy.
Közben már egészen félúton járok a dombtető felé. Milyen hamar elburjánzanak a növények itt egy eső után, hogy senki nem gondozza őket! Alig tudok keresztülvágni rajtuk. Kissé össze is karmolják a lábamat, de nekem ez megéri. Szeretek köztük lenni, annyira élnek, és én is érzem, hogy tele vagyok élettel, ahogy itt mászkálok.
– Egyesek nem értik egymást, hogy miért kapnak különböző vezetéseket, ezért gyakran egymásét ördögtől valónak tartják, pedig sokszor mindegyiket én adom. Én aszerint tanácsollak, amilyen távolságot választottál a tűztől. Érted? Ha úgy döntöttél, hogy az egy méteres körben akarsz maradni, akkor annak megfelelően fogok veled beszélni. Ha hozzátapadsz a tűzhöz, akkor egész mást kell mondjak. Ha úgy vagy vele, hogy tíz méterre is elér annak a hőnek az ereje, és az ott jó neked, akkor én nem rángatlak át egy magasabb valóságba. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehetsz olyan közel, mint bárki más. Pont az ellentéte az igaz. Én nem vagyok személyválogató. Kizárólag azért kapod azt a bizonyos iránymutatást, mert én komolyan veszem azt a közelséget, amely szerint vezetve szeretnél lenni. Te már felállítottál egy feltételt nekem, és én ez alapján foglak akkor támogatni. Ez nem azt jelenti, hogy ez az én „legjobb” megoldásom, ami lehetséges számodra, hanem hogy ez az én akaratom akkor, hogyha te az eddigi berendezkedésedben szeretnél maradni. Sokan, akik meghatároznak egy bizonyos távolságot és hallanak ez alapján dolgokat, elkezdik kritizálni és bántani azokat, akik viszont „egy méter” mellett döntöttek. Más iránymutatást kapnak, igen, mert személyre szabottan érkezik ez mindenkinek. Néha akik már egészen szorosan állnak a tűzhöz szintén leszólják a távolabbiakat: „Az biztos, hogy te nem az Úrtól hallottad ezt vagy azt, hiszen én már csak biztosan Tőle kapom a vezetést. Meg vagyok győződve, hiszen én közelebb vagyok, még jó, hogy meg tudom az ilyet különböztetni! Mivel én nagyon nem azt hallottam, amit te, ezért te az ördögtől kaptad.” Nem! A velem való közösség nem egy lineáris dolog. Az én akaratom úgy működik, hogy te döntöd el, hogy milyen viszonyban akarsz lenni, és én annak megfelelően osztom ki a szavamat és a támogatásomat, azért hogy minden tényező mellett és ellenére a lehető legtöbbet hozzam ki az életedből, elhívásodból, ajándékokból, stb. Én nyilván beléd kódoltam az összes verziót, mindegyik közelséghez tartozó szeletét az én akaratomnak. Ez meg van előre írva attól függetlenül, hogy én tudom, melyik(ek) mellett fogsz dönteni. Abszolút rendben van, hogy különböző emberek más és más kereteket szabnak a velem való kapcsolatuknak, és azért eltérő iránymutatást fognak kapni, akár ugyanarra a helyzetre is. Természetes és szükséges a Királyságban, hogy legyen egy ilyen sokféleség, az érettségnek és a megélésnek változatos valóságai egymás mellett. Ebben is megnyilvánul a dicsőségem. Mindezen túl az én vágyam az, hogy a távolvalók közelválókká legyenek.
– Köszönöm Jézus! Nem tudtam teljesen szavakba önteni, amit adtál, de érzem a sorok közt, hogy mi van a szívedben ezzel kapcsolatban. Nagyon király! Én szeretném a legbelső körhöz szabva hallani a hangodat, ha egy mód van rá – lelkendezek felfelé szökdécselés közben.
– Tudom, hogy te ezt szeretnéd, már sokszor mondtad. Ezért ne is csodálkozz, hogy aszerint kapod a vezetést! Ezért nem hasonlít senki máséhoz, mert a számodra érzékelhető legközelebbi „körnek” megfelelő akaratomat szeretnéd megélni. Ezért kapsz olyan üzeneteket, hogy ne tegyél meg bizonyos dolgokat, amire viszont mások kapnak indíttatást, mert az ő helyzetük szerint is ki fogom hozni a legjobbat. Ezért teljesen lehetséges, hogy ők is pontosan hallottak -teljesen mást- tőlem. Kérlek, ne kezdd el méregetni magad ebben sem! Kérlek, engedd meg magadnak, hogy ne értsd mi történik benned, és hogy úgy vezesselek, ahogy mást nem. Nyugodtan lógj ki durván a sorból!
Érzem, hogy mennyire szeretnél látni engem szabadon szállni: Hogy inkább zuhanjak le, mintsem, hogy ne repüljek, úgyis elkapsz. Merhetek élni.
Akkora teher esik le rólam, hogy rohannom kell, át a térdig érő gazon.
– Én kicsi hercegnőm! Nagyon szeretlek! Hamarosan igazán csodálatos lesz! Minden álmot felülmúlóan dicsőséges! – kiáltod utánam, mert rég lehagytalak még az eperfánál. Egy pillanat alatt mellettem termesz.
– Amiket teszel rajtam keresztül, vagy mire gondolsz?
– Nem! – fogod a tenyeredbe az arcom – Te és én együtt: elképesztő dicsőséges lesz! – érződik a hangodból, hogy te már teljesen beleélted magad és meg vagy róla győződve, hogy ez megtörténik. Elborítja az izgatottság az tekinteted. Végtelen szerelem sugárzik a szemeidből, az egész testedet áthatja. Előre hajolsz és a homlokomhoz érinted az ajkad. Talán így szeretnéd belémplántálni mindazt, amit már tudsz előre, én pedig még nem is sejtek.
– Sokszor halottad már… de a tied akarok lenni teljesen. Ha bármit nem engedtem volna még át neked, fogadd el most! Írjál át! Akarok a leveled lenni. A legbensőségesebb leveled – dőlök bele az öledbe, te pedig szilárdan állsz, így elkapsz.
A karjaidban tartasz.
– Csodás idők ezek együtt – cirógatod a hajam, ahogy itt vagyok az ölelésedben. – Sokat fogjuk még ezt emlegetni, amikor abban a szabadságban jársz, amiről most csak álmodsz. Akkor szembesülsz majd igazán azzal, mennyire közel is voltunk mindvégig.
Egészen valóságosan érezlek. Erős túlzás lenne azt mondani, hogy látlak, inkább tudlak. Elképzelem, hogy egymást húzzuk felfelé, ahogy vágunk át a mezőn a kiserdő felé. Kíváncsi vagyok, hogyan zöldült ki a szemközti lanka, mióta legutóbb néztem. Kézen fogva haladunk a legmagasabb pont felé, hogy körülnézzünk ezen a jól ismert vácegresi tájon mielőtt visszamennék a diófa alá festeni.

Félhomály van, apró fények futnak a repedezett fagerendák alatt, a múlt századi berendezés pedig aligha lehetett használatban az elmúlt évek során. Egy elhagyott kávézó egyetlen megvilágított asztalánál ülünk. Kedves tőled, hogy most egy ilyen tipikus randihelyszínre hoztál. Rendkívül hangulatos itt, főleg az, hogy csak ketten vagyunk. Összekulcsolt kézzel ülsz velem szemben, mint akinek rég visszatartott mondanivalója van.
– Szétszedsz és összeraksz. Elképesztő, amit teszel! Nem akarom átugrani egyik részét sem. Segíts nekem elfelejteni mindent és kiengedni a kezemből. Csak örülni annak, hogy te vagy.
– Jobban akarlak, mint gondolnád. – sóhajtasz fel – Kérlek, ne állj meg minden egyes alkalommal, amikor valami hibát követsz el. Nem arra hívtalak, hogy bukdácsolj, majd újra és újra felállj. Persze jobb, hogyha felállsz, mintha a földön maradnál, de arra hívtalak, hogy repülj! Örülök, hogy szereted összeszedni a morzsákat, de én az asztalomhoz ültetlek. Királyi gyermek vagy, neked készült a vacsora, nem a maradékból kell enned! Miattad van a felhajtás! Kérlek, tisztelj meg azzal, hogy nem a földről csipegetsz, hanem leülsz a lakomához, amit neked terítettem.
Egy pillanatra elakadsz a mondandódban, ahogy a szemembe nézel.
Gyönyörűségem vagy, kimondhatatlanul szeretlek! Én már teljesen beléd feledkeztem, szeretném, ha te is belém tudnál feledkezni. Csak helyezd magad kényelembe itt szembe velem! Add ide a kezed! – nézel át az asztal felett és felém nyúlsz – Nem akarok semmit rád erőltetni, ne aggódj! – szorítod meg gyengéden a kezem – Örülök, hogy itt vagy. Nyugodtan felejts el minden mást, nem számít semmi azon kívül, hogy most mi itt vagyunk. Mindig az a kedvenc pillanatom veled, amit most élünk. – gördülnek ki a szavak abból a ragyogásból, ami a mosolyodból árad. Talán először történik, hogy nem fordulok el a tekintetedtől, még ha egy kicsit szokatlan jelenség is ez.
– Na, azért teremtettelek! Az az életed célja, hogy most megéld annak a teljes valóságát, hogy egyek vagyunk.
Átengedem magam neked és hanyatt dőlök. Most nem vagyok hajlandó végiggondolni semmit. Annyira jó vagy! Engedem, hogy elárassz és átmoss. Csinálj, amit akarsz! Annyira méltó vagy arra, hogy beléd feledkezzem. Érzem, hogy valamit átadsz magadból, ami szavakban nem kifejezhető.
– Majd lesz megfogalmazható is. Ne siettesd, készülnek azok a szavak! Néha lefordítom az én üzenetemet – ami Én Vagyok benned – mondatokra. A beszédeden keresztül kinyúl a kezem, vállukon ragadja az embereket és felrázza őket – neveted el a végét. Neked is eszedbe jut az, amikor a találkozásunk után először mentem egy keresztény táborba és mindenkit szó szerint meg akartam rázni, hogy mi a fenét ülnek ott sorban.
– Azt hiszed, hogy már kifordítottam az életed a négy sarkából? Az még semmi, amit eddig láttál! Most úgy gondolsz vissza az elmúlt néhány hónapra, hogy ez az az időszak, amikor drasztikusan beléptem az életedbe. Úgy fogsz erre majd emlékezni az év végén, hogy ez volt az a korszak, amikor kóstolót adtam neked az Életből. Még épp csak megcsapott a szele. Olyan helyekre foglak elvinni, ahol nem fognak tudni rólad semmit, de elismernek engem, és látni fogják, hogy én küldtelek. Nagy becsben fogják tartani a kijelentéseidet, és rendkívüli tiszteletben fognak részesíteni. Emlékezz majd, hogy a tisztelet nekünk szól, együtt létezünk, azért vagy olyan dicsőséges te is.
Jönnek olyan helyzetek, amikor nem terül magától rád az alázatosság köpenye, hanem te húzhatod magadra. Felismerik benned a szavamat, teret adnak neki, és tisztelik, ami belőled árad. Azonban ugyanezt a tiszteletet fogod megkapni te is, mint az én szavam. Azért olyan fontos ez a szétszedése és átírása a lelkednek, hogy ne számítson más emberek tisztelete vagy elismerése mire olyan helyzetbe hozlak, ahol óriási tisztelet övez. Értsd meg, nem helyezhetlek abba a pozícióba, amire egyébként szántalak, amíg nem szoksz hozzá az alázatosság köpenyéhez. Most az elismerés hiánya tartja rajtad, ahelyett hogy tudnád, hogy ki vagy igazából, és emiatt nem lenne szükséged visszaigazolásra másoktól. Nem ez az én tökéletes akaratom. Ez egy szükségmegoldás, mindemellett védi a benned lévő ajándékot és téged, de ez nem marad így. Azt akarom, hogy elismerésben és tiszteletben legyen tartva az a kincs, ami én vagyok benned.
Hátra csúszol a kissé nyikorgó faragott széken, hogy időt hagyj nekem. Habár nem olyan sokat…
– Le foglak még sokkolni ebben az évben, hogy mire elég az én kegyelmem. Ott állsz majd remegő lábakkal és kezedbe adják a mikrofont. Tudd, hogy én vagyok az Úr, és légy csendben! Várj, és át fogom venni az irányítást, és felülmúlok minden elképzelést! Igen, akikkel érintkezel valamilyen módon, azokban felébred valami, ami neked fel lett fedve. Sőt, sokszor olyan dolgokban is aktiválsz embereket, amelyekben te csak reménykedsz. Ha úgy tetszik: meg fogod előzni saját magadat. Néha olyan dolgokat végzek el rajtad keresztül, amit még benned csak később fogok. Ellentmondásos, de meg fog történni csak úgy kegyelemből.
Lesznek közösségek, ahol lehetőséget kapsz, hogy bárhogyan bemutass engem. Ne felejtsd el majd átadni a teret nekem! Keresek olyan embereket, akik hajlandók a nekik szánt alkalmat átengedni nekem. Az engedelmességed próbája sokszor a csend lesz. Meddig mersz szótlan lenni, meddig mersz elmenni a „történésmentességben” miattam? Amikor nincs semmi kézzelfogható, mikor elkezded irányítani a dolgokat, mert „nem cselekedtem időben”? Ha átveszed az irányítást, akkor is meg foglak áldani, és a Szellemem működni fog. Néhányszor bele fogsz sétálni ebbe, kisebb-nagyobb mértékben. Ne aggódj, a tanulási folyamat bele van kalkulálva az én tervembe.
Kinézek az ablakon. Az a tompa sötétség segít összerendezni ezt a sok kijelentést a fejemben. Néha mintha cipők kopogását hallanám az utcáról, de azonnal el is némul. Kissé megijedek, hogy valaki megzavarhat minket, aztán eszembe jut, hogy ez a mi kis randihelyünk valószínűleg kívül esik téren és időn.
– Az elvonulás és a nyilvánosság ideje lesz a következő. Egyszerre fogsz elrejtőzni bennem úgy, hogy szinte megszakad a külvilággal a kapcsolatod, és foglak olyan szinten előtérbe hozni, hogy az felülmúlja a legvadabb álmaidat is. Roppantul kontrasztos lesz, két teljesen ellentétesnek tűnő folyamatot egyszerre valósítok meg az életedben, ugyanis nincs már idő arra, hogy egymás után történjenek meg. Alkalmanként kihívlak majd az elvonulásból egy-egy pillanatra, hogy világíthass, azután pedig visszaküldelek a burokba velem. Majd ne felejts el visszamenni miután az emberek felismerik rajtad a dicsőségemet! Sokan akarják azt, amit látnak benned belőlem, és nem fogják megérteni, hogy miért akarsz visszavonulni. Ha ilyenkor nem térsz vissza, én maradok veled, és lesz kegyelem arra, hogy megőrizd azt a jelenlétet, amit már hordozol. Te viszont azt kérted tőlem, hogy a lehető legmélyebbre hadd mehess a megismerésembe már itt a Földön. Ez viszont néha azt jelenti, hogy a tömegen áttörve fogsz hazafutni a titkos helyünkre. Mikor már egy jó páran odagyűlnek a fényedhez, mikor már elég fojtó a sok ember elvárása, akkor van itt az ideje, hogy visszavonulj!
Felsóhajtok. Azt a részét már értem, hogy ellentmondásos, azt már tapasztalom a bőrömön. Valamiért mindig ellentétes irányba haladok, mint a más szolgálók. Amikor elegük van mindenből, akkor én mennék előre ezerrel, amikor meg mindenki meg akarja váltani a világot, akkor elvesztek minden érdeklődést és örökre remete akarok lenni veled egy elhagyott kis faházban.
– Igen, relatíve kevés embert fogok így elérni közvetlenül rajtad keresztül. Sokkal kisebb kört, mintha a pezsgésben maradnál, és nem vonulnál újra-és újra vissza. Ne frusztráljon! Ez is segít majd magadon tartani az alázatosság köpenyét. Ne felejtsd el, én nem a szolgálatra terveztelek: magamnak teremtettelek! Nem azért vagy, mert hiányzott egy láncszem az én végtelen futószalagomnál! Csakis miattam vagy, értem vagy, nekem vagy. Az én örömömre alkottalak, hogy gyönyörködhessek benned. Nekem létezel. Hinned kell, hogy az a kevés ember, akire hatással vagy az elvonulás szüneteiben, elég hullámot gerjeszt, hogy betöltődjön minden, amit rajtad keresztül szeretnék adni a világnak.
Van ebben valami roppant felszabadító. Fel sem tűnt eddig, hogy valahol rajtam volt a súlya annak, hogy hogyan fogom mindazt elvégezni, amire elhívtál. Olyan ellentmondásosnak hat nekem az, hogy egyszerre hívsz az elzárkózásra és a nyilvánosságra.
– Amikor arra jutottál, hogy a lehető legközelebb akarsz hozzám lenni, amilyen szorosan csak lehet, akkor lemondtál a látványos számokról. Persze ezt bármikor visszavonhatod, de akkor a velem való egység megtapasztalásának egy részéről is lemondasz. Amikor a megszokottnál nagyobb tömeg előtt találod magad, az egy figyelmeztető jel lesz arra, hogy épp ideje ismét elrejtőzni bennem. Olykor lesz kísértés, hogy többet láttasd magad, mert sokan lesznek kíváncsiak arra, ami benned van. Sokszor a barátaid sem fogják megérteni. Közülük sokakra hatalmas erőt fogok bízni, embertömegeket, hatalmas kenetet és szoros közösséget velem. Veled azért nem ez fog történni, mert te nem ezt kérted tőlem, hanem azt hogy olyan közel lehess velem, amennyire lehetséges ezen a Földön. Csak megjegyzem, hogy ennek a megvalósulása nem fér össze a teli csarnokról teli csarnokra életstílussal. Szívesen adok neked óriási szolgálatot, ami ezrekre van hatással, csakhogy te -az én kegyelmemből- másra vágysz. A benned lévő Szellem kutatja az én mélységeimet. Ő azt kívánja, hogy olyan közel éljük meg egymást, és én kész vagyok erre berendezni az életedet.
– Jézus, én már pont megszerettem, hogy végre vannak barátaim. El kell ezt is engednem? – ráncolom össze a szemem egy kissé zavartan.
– Nem. Nem mindet, legalábbis. Amúgy fogalmad sincs, hogy hova emészti fel a napjaid… Majd én megsokszorozom az idődet, az egyébként a jelenlétemben egészen könnyen meghajlítható. Szellemben nincs idő, minél többet töltesz belőle a mennyben velem, annál több lesz a földi dolgaidhoz. Meg fog lepni. Persze a megsokszorozott idővel is majd szabadon gazdálkodhatsz, bízom benned. Ez egy végtelen folyamat: minél többet adok, annál többet fogok megsokszorozni, amikor visszaadod nekem.
Megpróbálod megkeresni az újból elkalandozó tekintetemet. Sokszor elkezdem vádolni magam, amikor ilyen nagyokat mondasz, mert annyira távol érzem magam tőle. Elkezdek magamra nézni és elbátortalanodni. Ilyenkor mindig valami csellel visszatereled a gondolataim.
– Minden a legnagyobb rendben van. Nem lehetnél megfelelőbb helyen, nem tehetnél jobbat, nem lehetnél tökéletesebb állapotban. Meg vagy váltva. Dicsőségem nem úgy fog megnyilvánulni rajtad, hogy érzed majd és követheted a növekedését. Az én királyságomban nem is lehetséges, hogy figyelemmel kísérd a fejlődésedet. Ez is az egyik módja annak, hogy rajtad maradjon az alázatosság köpenye.
Nem fogod látni a rajtad lévő dicsőséget. Néha olyannyira nem, hogy el is bátortalanodsz miatta. De majd megszokod ezt is. Nem is akarom, hogy érzékeld, mert akkor azt néznéd. Ehelyett egy egyszerűbb megoldást kínálok neked: feledkezz szüntelenül belém!
Én Vagyok a minden. Nehogy azt hidd, lemaradsz valamiről, amikor csak rajtam jár az eszed! Amikor velem vagy elfoglalva, nem tudsz lekésni semmit, mert én vagyok a minden.
Csillognak a szemeid, ahogy látod rajtam, hogy egy kissé értem. Egy pillanatra kinyújtózol megünnepelve ezt a sikerélményt. Én pedig élvezem, hogy csak zúdítod rám. Mivel már nem próbálom egy egységes üzenetté formálni, kifejezetten élvezem azokat az apró szikrákat, amik szavaidból meggyúlnak bennem.
– Én vagyok a szabadság. Az én vezetésem ezen belül történik. Sokszor várod, hogy mondjam meg, mit tegyél, viszont én egy sor helyzetben rád hagyom a döntést: teheted, amit szeretnél. Itt az ideje szembesülnöd azzal, hogy mennyire szabad is vagy te bennem! Emiatt automatikusan a hozzám legközelebb álló opciót választod majd saját akaratodból, mivel már nem akarsz megfelelni nekem sem. Lehetetlen rossz döntést hozni a szabadság alapján, hiszen érzed, hogy mire vágyom én benned. Ha pedig azt akarod, hogy a jelenlegi korlátozott szabadság-ismereted mellett külső információként küldjek utasításokat, hogy hová menj, és mit csinálj… – szisszensz fel egy pillanatra és összeszorítod a fogad – Nos, megtehetem, és meg is teszem néha…
Kissé hátratolod az asztalunkat nyikorogva az régi fapadlón míg kigondolod a folytatást.
Kezdetben Ádám és Éva ismerték az én szabadságomat, így valamiért természetesen összefutottunk egy sétára alkonyatkor, nem kellett levelet küldjek az akaratomról.
– Említetted, hogy te vágysz bennem dolgokra… Ezért találok jó dolgokat is sokszor értelmetlennek? A szolgálatot is. Mindent olyan elkeserítően üresnek érzek azon kívül, amikor találkozunk – támasztom a könyökömre az államat, némi szomorúsággal.
– Nem történik veled más, mint amit én kértem benned. Vonz téged, hogy ne maradjon életed az rajtam kívül. Te mondtad, hogy lemondasz szívesen bármiről, csak megismerhess engem igazán közelről. Veszélyes kérés volt, kevesen fognak téged megérteni, és leszel nagyon egyedül velem. Olykor, ha magányosnak kezdenéd érezni magad, emlékezzél, hogy én készítettem magamnak időt, helyet, teret. Igen, lesznek időszakok, amik végtelenül üresek lesznek, amikor valamiért el fog tűnni minden program és tevékenység. Nehogy azt hidd, hogy amiben most vagy, az az elhívásodra való felkészítés! Az a kizárólagos vonzás, amit jelenleg tapasztalsz az nem előkészület, az maga a cél! Ez volt minden vágyam, hogy magammal ragadjalak.
Sok ajándékod fog kibomlani a velem való közelségben. Rengeteg irányba próbálnak majd húzni azok, akik az adott területen felismerik ezeket a kincseket: fognak hívni prófétai dolgokba, dicsőítésbe, festésbe, írásba, színházba. Szétdarabolhatod az adományaid szerint magadat, és a benned lévő dicsőséget is kiporciózhatod fogyasztható adagokra. Bármerre indulsz el, megáldom, és ezerféle módon hívom magamhoz az embereket rajtad keresztül. Kiaknázhatod az összes benned lévő potenciált, de mindezzel lemondasz valamiről, amit szavakkal nem tudok körbeírni neked.
Hogy bele tudom élni magamat az elhívásnak nevezett alternatív önmegvalósításba! Majdcsak fáj egy pillanatra ezt is eldobni. Látod rajtam és könnyűvé akarod tenni számomra. Mögém állsz szorosan, két karoddal a vállamat érintve magadhoz ölelsz.
Szokatlanul komoly ma a hangod. Mint amikor a szerelmesek kettőjük jövőjéről gondolkoznak, és együtt átbeszélik mi a sorsuk együtt.
– Jézus, én nem látom át mi mellett döntök, amikor azt választom, hogy olyan közel szeretnék lenni hozzád ezen a Földön, amennyire csak lehet. Nem tudom, mit jelent, de én ezt akarom.
– Többek között azt, hogy lemondasz arról, hogy abban tejesedj ki, hogy kiáradok rajtad keresztül, így abban fogod megtalálni magad ehelyett, hogy kiáradok benned. Mellesleg megsúgom: így nagyobb hatással leszel a világra, mint bármilyen más szolgálattal.
– Jézus, kicsit tartok tőle, hogy meg vagyok tévesztve. Annyi ember, akinek egy veled a szíve, nem erről beszél, hanem járja az utcákat és elveszettek millióit akarja hozzád vezetni. Nem értem, hogyha bezárkózok veled a kis buborékomba, az hogy lehet a te akaratod?
– Kérlek, mondj le arról, hogy megpróbálsz közvetíteni engem! Majd én bemutatkozom másoknak, amikor megjelensz. Láttál egy pár jobbfajta missziót, de nem tudnám megmondani, hogy melyikre fog hasonlítani a tied, mert szerintem egyikre sem.
Most valami egészen újat cselekszem. Igen, amit veled fogok tenni, az nem fog hasonlítani semmire. Nem a számok miatt. Olyan közelségre akarlak és foglak vinni, ha hagyod, hogy csak néha leszel tudatában ennek a valóságnak. A Föld olyan lesz, mint egy álom, ami néha valóságosnak tűnik. Teljesen fel fogom cserélni az érzékelésedet. Most olyan neked a menny, mint a legtöbb hívőnek: egy szép álomkép, néha valósabb, néha távolibb. Számodra viszont a fizikai világ lesz olyan, mint egy látomás, ami hol mennyire valóságos. Míg a végén marad csak a Valóság, ami Én Vagyok.
Mindig amikor ezt mondod, valami kisugároz belőled, nem tudom eldönteni, hogy fény, anyag vagy valami energia. Mindenesetre arcul csap, mint egy partra érő hullám.
– Amikor hívtalak, hogy az életedet hátrahagyva legyél velem, akkor nem egy következő korszakot neveztem meg az életedből, hanem az elhívásodat. Folyamatosan fokozódó félrevonulás velem: ez az életed. Egyre inkább felém fogsz fordulni. Értsd meg, neked nem kell kezelned a szolgálatodat! Tisztában vagyok a saját ígéreteimmel az életeddel kapcsolatban. Azt annyira mellékesen és észrevétlenül be fogom teljesíteni miközben belém vagy feledkezve, hogy néha fel sem fog neked tűnni, amikor bekövetkezik.
Látszik rajtad, hogy te már előre örülsz neki, hogy így lesz. Sőt, te már akkor is ott vagy, amikor ez fog történni, miközben még csak tervezgetjük itt együtt. Újra a vállamra teszed a kezed.
– Van egy pár terület, ami örökké kérdőjel marad, amin végig hitben kell majd állnod, és nem lesz semmilyen bizonyítékod. Nem kevés ilyen dologba foglak belekeverni. Egyet ígérhetek: közben majd tudni fogod magadról, hogy közelebb vagyunk egymáshoz, mint bárki más.
Annyira abszurdnak hangzik ez. Nyilván, mert semmi esélyt nem látok rá a jelenlegi állapotomra nézve. De biztos igaz. És ha az, akkor biztosan nem is arrogáns így érezni. Mélyen belül hiszek neked. Na, nem igazán a fejemben.
Hozzáfűznöm nem igazán van mit, hiszen úgyis tudod a gondolataim. Biztos ennek volt most az ideje.
– Köszönöm – bököm ki halkan, ahogy újra a tenyeredbe teszed az enyémet.
Így ücsörgünk itt az apró ósdi lámpák meleg fényénél. Mennyire biztonságban érzem magam a kihalt fogadó sarkában! A sötétlő ablaküvegre csak az esőcseppek rajzolnak valami fényeset. Kinyújtózkodok és otthon érzem magam míg vissza nem kíséred az elmémet a szobámba, ahol épp a falnak dőlök betakarózva az ágyamon.

Kipróbáltam egy saját ötletet: mediterrán fűszeres stanglit készítettem, a másik tepsiben pedig ezzel párhuzamosan a „megszokott” magos kenyér sült. + egy pár gondolat a jelenlét gyakorlásáról

Alattunk végtelen mélység. Egy sziklaszirten találjuk magunkat. A völgyben elterülő tájat, mintha opálüvegen keresztül látnánk, csak sejteni lehet, hogy valami erdőfélét rejthet a pára. Talpunk alatt csak pár kósza fűszál meredezik és némi zuzmó. Olyan magasan lennénk, hogy itt már nem élnek meg ezek a növények? Jó érzés minden felett lenni, még ha innen már a felsők miatt nem is sokat lehet kivenni a látványból.
– Miért hoztál ide?
– Csak! Hogy veled legyek! Mindig azért viszlek el helyekre, hogy ott is együtt legyünk. Nekem nincs más célom. Megmutatom, hogy neked sincs másra szükséged.
Egyébként azért kerültünk ide, mert szereted az ilyen elhagyott tájakat, és nem utolsó sorban kizökkent téged a megszokott gondolataid sorából. Belém feledkezel, és én pedig egyszer csak csettintésre átviszlek. Ilyenkor történnek azok a változások, amikre vágysz, de egyáltalán nem tudod elérni őket. Magadon kívülre viszlek ilyenkor kirándulni. A hamis éneden kívül, az igazi önmagadon belül.
– Olyan, mint a bábszínház. Elterelik a gyerek figyelmét, és közben lecserélik a szereplőket vagy a díszletet. Nagyon trükkös! Sejtem, hogy ez az esetemben nélkülözhetetlen, hogy én ne akadályozzam önmagamat.
– Jaj, Jézus! Akarok közel menni hozzád! – nézek rád könyörgő tekintettel.
– Tudom, hogy ezt nem érted még, de nem tudsz! Nem lehetsz még ennél is közelebb hozzám! – teszed a vállamra a kezed. Hangodból teljes nyugalom cseng ki.
– Akkor szeretnék még inkább tudatában lenni a közelségünknek. Így jó? – várom csillogó szemekkel a visszaigazolást, mint egy kis gyerek, aki reméli, hogy végre valami okosat sikerült mondania.
– Igen, ez egy kicsit pontosabban írja le az igazságot… – bólintasz kissé tétován.
– Még mindig távol vagyok attól, ahogy te gondolkodsz, ugye? – szomorodok el egy kissé.
– Csacsika, még egy jó darabig írtó messze leszel attól, ahogy én gondolkodom. Minél inkább megismersz engem, annál távolabb fogod érezni a régi gondolkodásodat az enyémtől. Minél jobban rálátsz, hogy milyen végtelen vagyok, annál félelmetesebb lesz a szakadék. Mígnem rájössz, hogy amit azelőtt éltél az csupán illúzió volt, minden valós fájdalma ellenére, és a valódi önmagad gondolatai az én gondolataim. Ezerszer hallottad már:
-Krisztus értelme lakjon bennetek! – mondjuk ki egyszerre.
Kérlek, fogadd el, hogy én így szeretlek ebben az állapotodban, ahol most tartasz a felfedezésben. Szeretem a sok kis tudatlan kérdésedet, ez abszolút nem fárasztó nekem – hajolsz le tekintetemet keresve.
– Olyan rossz! A te követésedben is olyan béna vagyok, komolyan! Annyi hülyeséget csinálok, már rosszul vagyok tőle. Rettenetes.
Érzem, ahogy Vádlás és Önutálat nyilai mélyen belém fúródnak, ahogy ezeket motyogom. Egyből, mintha sokkal távolabb lennél.
-„Csacsika!” – hallom egész messziről. Mégis ahogy felnézek ott vagy mindössze pár méterre tőlem! Futnék feléd, de belém hasítanak a fájdalmak, amiket ezek a hazug gondolatok ejtettek. Nem engedik, hogy egy lépést is tegyek.
Egyre homályosabban látlak. Igen, ki kell tépnem ezeket a nyilakat ahhoz, hogy közelebb merjek lépni újra. Összeszorítom a fogamat: Egy húzással kijönnek ugyan a fejemből, de a sebekkel nehezebb visszarohanni hozzád. Nem is gondoltam volna, hogy az Önvádlásnak ekkora befolyása van, hogy nem is tudok feléd lépni. Szinte már nem is vágyom hozzád annyira. Fáj, hogy elrontottam, hogy nem merek visszamenni, hogy ennyire könnyen eltéríthető vagyok. Lecsüggedt fejjel rugdosom magam előtt az omladozó szikladarabokat, ahogy még erősebben belém ivódik ez az elválasztott érzés.
Ha minden gondolat ennyire veszélyes lehet, akkor értem miért van ekkora baj a világban! Már sejtem, hogy miért élünk olyan keveset abból a végtelenből, amit nekünk adsz. Arról nem is beszélve, hogy mennyi sokkal torzabb gondolattal kínlódunk, mint ami most engem ennyire megállított!
– Igen, jó irányba kapizsgálsz. Valóban nem az vagy, amit gondolsz magadról. Akinek hiszed magad, az valójában nem is te vagy. A te kis pici valóságodat ugyan meghatározza, arra azonban nincs befolyása, aki eredetileg vagy, amilyennek én teremtettelek, ahogyan én látlak, vagy ahogyan a menny érzékel téged! Minden tetted és érzésed egyenes lecsapódása annak, hogy mit tartasz magadról. Képes vagy megkötözni magad a saját feltételezéseiddel. Ha azt gondolod, hogy szerencsétlen vagy, akkor úgy is fogsz cselekedni, mintha magadnak bizonyítanád, hogy tényleg az vagy: pont amilyennek képzeled magad. Egyetértesz egy hazugsággal, és aztán – nem tudatosan – elkezded annak alárendelni mindazt, amit teszel, gondolsz, érzel, és szépen eggyé válsz azzal: a hazugság megtestesül benned. Te nem az vagy természetesen, mégis eggyé válsz vele az elmédben. Ugyanígy eggyé válhatsz az én igazságommal is! Alárendelsz neki mindent, amit gondolsz, érzel, teszel, és az válik a te valóságoddá… ami a Valóság, aki Én Vagyok – fűzöd tovább egy végtelen fonálra ezt a kijelentést. Sokszor, sokféleképp el kell mondjad, hogy elhiggyem.
A mélyben apró konfettik módjára szóródnak szét a madarak. Egy-egy felé is emelkedik a szírt alatt elterülő felhőnek, és így már nem csak sejteni lehet az alakját. Annyira más minden fentről. Innen az erdő is csupán méregzöld fodros szőnyeg, amelyet kusza cérnaszálak módjára szabdalnak fel a a hegyre vezető ösvények.
– Gyönyörű vagy, kicsi hercegnőm! – ébresztesz fel a merengésből.
Bár még mindig érzem tompán a fájdalmat, egészen álomszerűvé válik. Kezdek kételkedni benne, hogy egyáltalán megtörtént-e az az eltávolodás pár perccel ezelőtt.
Az öledbe húzod két karoddal a fejemet, én pedig belefúrom az arcomat a ruhádba. Annyira jó itt lenni, akkora a nyugalom, hogy már attól tartok, hogy el fogok aludni. Ugyanakkor valamiért mennék tovább.
– Miért van az, hogy most menni akarok? Mi a baj velem? – emelem fel a fejem épp annyira, hogy hallható legyen a hangom.
– Befogadtad ezt a hazugságot, hogy nem vagy elég jó, rosszul csinálod a dolgokat, hogy még az én dolgaimat is elrontod. Ennek a gondolatnak fáj a közelemben lennie, ezért el akar menekülni a jelenlétemből. Persze, most épp egy visszafogott formában jelentkezik, hogy „majd rendbe rakod magadat, és azután visszajössz”. Csakhogy ez nem így működik. Soha nem vagy képes javítani a helyzeteden. Vagy engeded nekem, hogy kisimítsam a dolgokat, vagy feleslegesen vergődsz és teszel abszolút hiábavaló köröket.
– Csacsikám, nagyon szeretlek! – szorítod meg a kezem, ahogy kibújok az öledből.
Olyan szomorú, hogy alig tudom élvezni ezeket a csodás képeket, annyi káosz van a lelkemben, ezért mindig csak azzal foglalkozunk. Olyan jó lenne szabadon csak lenni veled ezeken a helyeken.
Aztán eszembe jut, hogy jó úton vagyok, hisz sokkal szabadabb vagyok, mint valaha. Milyen jó, hogy már ezt a döcögősebb kezdeti szakaszt is ilyen jelenlétben élhetem meg. Ha pedig az eddigi részt végigjártad velem, akkor a hátralévőben sem hagysz cserben. Ettől a gondolattól már alig érezhető a korábbi sebző nyíl helye.
Hjaj. Csak innen nézve lassúnak tűnik…
Leguggolok simogatni a mohákat sziklaszírt szélén. Annyira édesek és puhák. Szeretem a kis bolyhos felületüket.
– Látod, Csacsim, ebben a percben csak a kis zöld foltokat látod, pedig egy óriás szikla tetejéről beláthatnád a teljes látóhatárt. Amit nézel, az tölti ki a látótered.
A jelenlegi pillanat a legfontosabb… és a következőben az lesz a legfontosabb, és ez előbbi lényegtelenné válik. Minden földi vergődésed egy nap vicc lesz. Egy rossz álom. Ez azt is jelenti, hogy mindent helyreállítok. Mennyire igazságtalan lenne már, ha az egyik teremtmény szenvedésekkel teli élné le az életét, míg a másik pedig végiglubickolná, és ennyi lenne a történet. Ezt dobta a gép, így járt… De ez távol áll tőlem. Az igazság pedig az „lesz”, hogy minden rendben van. Visszamenőleg is. Mintha nem is történt volna meg a rossz. Nézed a helyét és nincsen ott.
Egy nap az éhen halt nyomornegyedbeli kisfiú és az instamodell egyszerre szembesülnek vele, hogy az egész életük bennem történt meg, aminek az összes nehézséget magába emészti a szeretetem. Egy nap majd megtudjátok… Emlékszel?! A főpapi imában is erre utaltam – keresed meg a szemem egy pillanatra, hogy lásd, mennyire tudlak követni.
– Ha sosem haladnál sehova a megismerésemben, azon a bizonyos napon úgyis szemtől szembe látnál, és helyreállna minden. De milyen jó, hogy már ezt a percet is a Valóságban töltheted, és nem kell megvárnod azt a bizonyos napot. Az nem a végítélet, nem is az új Jeruzsálem, vagy akármelyik gyakori keresztény szakzsargon: az a nap az, amikor ráébredsz erre az eredeti tökéletességre. Ez bármikor lehet, de leginkább most van. Most van az üdvösség napja. Ma ha az ő szavát halljátok, meg ne keményítsétek a szíveteket… Ez nem a „halál után”-ról szól, sem semmilyen „majd egyszer”-ről, ahová szeretitek a megváltás kezdődátumát kitolni. Ez most van, sehol máshol. A Vagyokban. Ahogy Béla bácsi énekli: ez a te napod!
– Milyen jó is volt, amikor kocsikáztunk a srácokkal és ez ment az egész úton végtelen ismétlésben. Annyira érzetem, hogy nekem szól, és hogy nem arra a napra vonatkozik, hanem az életemre. Kinyílt bennem valami, ahogy hallgattam. Benne volt a levegőben, hogy valami új kezdődik, valami roppant kalandos és izgalmas, de nem tudtam volna elképzelni sem, amibe hamarosan belekevertél… – sandítok fel rád ragyogó szemekkel, ahogy elönt a hála az emlékek miatt.
– Emlékszem. Zseniális volt. Én is ott voltam a hátsó ülésen, ha elfelejtetted volna – érinted meg az orroddal egy pillanatra az arcomat.
– Jaj, annyira szeretlek ébresztgetni téged – szorítod meg a karom, ahogy vizsgálgatjuk a ködfátyol alá rejtett formákat a szírtől.
– Az volt az én napom? – kérdezek vissza némi izgatottsággal a hangomban.
– Olyasmi. Bár te sok ilyet tartasz – vonod meg a vállad somolyogva.
– Nem inkább te rendezel ilyet gyakran?
– Mindkettő – húzod ki magad, ahogy felállsz egy nagyobbacska kőre. Valamire készülsz.
– „Ma eljött a te napod,
az örök életedet ajándékba kapod.
Ez már csak a tiéd és nem kell kifizetni,
ingyen van és kegyelemből csak el kell fogadni.
Ha azt mondod ez butaság és morgolódsz magadban
sose fogod megtudni, hogy mi van a csomagban.” – reppeled el egyik kedvenc gyerekkori slágeremet a szakadék szélén. Én pedig fogom a fejem. Még jó, hogy más nem lát minket!
– Jééézus! Na ezt nem gondoltad komolyan! – pukkadozok a röhögéstől.
– Még szép, hogy komolyan gondoltam – legyintesz nagyot a karoddal, ahogy Béla szokott és leugrassz az egyszemélyes színpadról. – Én is nagyon szeretem őt.
– Meglepő! – nézünk újra össze és nevetünk.
Nem is igazán van kedved komolyra fordítani a szót ezek után. Dúdolgatunk egy pár régi csemete számot és jókat kacagunk rajtuk. Én főleg azért, mert akkor gyerekként nem értettem a szövegeket… most pedig mennyire nagyon sokat is jelentenek!
Bejárjuk azt a keskeny szakaszt a hegyen, ami járható egyáltalán és kivételesen nem teljesen függőleges. Minden apró zuzmót és vadvirágot megnézegetek, bár nem sok akad ezen a magasságon. Biztos rettentő hideg is lehet itt, bár az nem derül ki, mert valószínűleg a testem nem jött velem erre a kirándulásra.
Ahogy lassan felszívódik a fehér köd a völgy felett, láthatóvá válik az alatta rejlő gyönyörű világ. Erdők, mezők, szántók, kis falvacskák és kanyargós utak. Épp úgy ahogy a lelkemben is.
Ismét leesik a nyilvánvaló: mindvégig ott voltunk.

Az utóbbi napokban egy kicsit elveszve éreztem magam, ezért örülök, amikor meglátlak a domboldalon, ahogy intesz felém a kukoricatábla és a levendulamező közötti ösvényről. Alig várom, hogy elnyöszöröghessem neked mik keringenek a fejemben mostanság.
– Jézus, mindent olyan borzalmasan rosszul csinálok! Elegem van saját magamból! Elég unalmas nézni, hogy folyamatosan csak bénázok. Nem megy nekem ez az egész – fakadok ki köszönés helyett, bár nem gyakran szoktunk egyébként sem. Egy végtelen beszélgetés a miénk, némi szünettel egy-egy szakaszon, amikor elfelejtelek.
– Van egy sor elvárásod magaddal szemben, ami nem igazán alakul? Mindig frusztrált leszel, ha más céljaid lesznek azon kívül, hogy együtt éljünk! Az bármikor teljesülhet, hogy velem legyél, ugyanis örökre egybe vagyunk szerkesztve. Elég ha csak eszedbe jutok, és máris ebben lehetsz. Az összes többi cél eléggé labilis. Minket nem szakíthat el semmi, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem magasság, sem mélység. Tudod te… Minden mástól elválaszthatnak: a természetfeletti erőtől, a szellemi megtapasztalástól, az isteni elhívástól! Tőlem nem! Ezért, ha nem akarsz frusztrált lenni, akkor ne tűzz ki más célt! Folyamatos kudarcra vagy ítélve, ha valami mást keresel, mint a velem való közösséget. Nem mintha én sokallnék be azon, hogy foglalkozol egyéb dolgokkal, és ezért hagynálak pofára esni. Ez távol áll tőlem. Egyszerűen csak nem erőszakolom rá az emberekre a jó döntéseket, épp ahogy rád sem, és ennek a negatív következményeit olykor tapasztalhatod a körülményeidben. Tehát minden más befolyásolható az életedben az egységünkön kívül. Kettőnk közösségét azonban nem veheti el tőled semmi. Sem magasság, sem mélység. Ha csak velem akarsz lenni, az nagyban leegyszerűsíti az életedet, mert az mindig megvalósul, és egy sor csalódást lehetetlenné tesz.
Mezítláb sétálunk a szántóföldek szélén bevetetlen puha földön. Nem túl meleg a por, mert már igencsak késő délután felé lehet az idő. Lassan bejárjuk a teljes látóhatárt, de nekem szükségem is van egy ilyen céltalan bolyongásra veled. Élvezem, ahogy belesüppednek a göröngyös buckákba a lábujjaim. Hallgatlak.
– Kérlek, hagyd abba a Királyság működésének elemzését! Nem úgy vagy kitalálva, hogy ezt a sokrétegűséget átlásd. Szinte minden törvényszerűségre hamarosan fogsz találni egy ellenpéldát is, mert én az Élet vagyok és nem egy szabálykönyv.
Hagyd ezt a hazugságot, hogy nem tartasz sehol, s hogy igyekezned kell behoznod a lemaradást! Mi az, hogy késés az örökkévalósághoz képest!? Ki mondta neked, hogy el kell érned valahova? Hova sietnél? Én vagyok a cél, és bennem vagy örökre! Én itt vagyok, én vagyok a kezdet és a vég: Belőlem indulsz ki és hozzám érkezel. Hová akarsz eljutni? Persze, fogsz megismerni sokkal többet a jelenleginél, de az én dolgaimba nem lehet csak úgy igyekezettel belépni. Itt vagy én viszlek be téged, vagy végleg kívülálló maradsz. Hagyd a próbálkozást! Nincs hova feltornáznod magad!
– Te sürgetsz folyamatosan, hogy van több, és hogy menjek mélyebbre! – kötekszem egy kicsit.
Ezen látom mosolyognod kell – egyenesen a szemembe nézel.
– Csacsikám! Nyitogatom a szemedet arra a végtelenre, ami a tied: Hívlak mélyebbre abban, hogy elfelejtkezz mindenről rajtam kívül. Élhetsz meg többet abból, hogy nem figyelsz másra az egységünkön túl. Sokszor szeretnél annyi mindent tenni, és nyomás alatt vagy. Nos, ehhez a teherhez semmi közöm, én soha nem teszem rád még az elhívásod betöltésének feladatát sem. Úgysem tudnád elhordozni. Az elhívás egy olyan dolog, ami automatikusan megtörténik, ha félreteszel minden mást rajtam kívül. Értsd meg, oda érkezel, ahová nézel! Ha máson van a tekinteted, akkor máshol fogsz kikötni! Ha elkezded nézni azt, hogy hol tartasz most, akkor hiányosságaidhoz fogsz érkezni! Ha figyeled, hogy hol tart más, hamar büszkeségbe vagy kisebbrendűségben találod magad! Ha az erő megnyilvánulásaimat keresed, könnyen manipulálásba csúszol! Csak én vezetlek hozzám, minden más kerülőút, vagy egyenesen útvesztő. Én vagyok az Út. Mindenhova utánad megyek nyilván, de megspórolhatsz egy sor fájdalmat magadnak, ha egy olyan világban élsz, ahol csak te és én vagyunk – mosolyogsz a távolba nézve. – Most arra hívlak, hogy merülj bele az egységünkbe! Feledkezz belém! Hogy hogyan fogod így betölteni az elhívásod? Hogy marad így másra figyelmed? Sehogy! Nem neked kell kezedben tartani ezeket!
– Azt hiszem kapizsgálom. Néha megélem, hogy mekkora szabadság, amikor eltűnik minden, mert annyira jó veled lenni. Aztán azon kapom magam, hogy közben megtörténik az, amire igazán vágytam, de esélytelen volt.
Bólintasz. Ragyog az arcod az örömtől, hogy valami leesik nekem.
Kiráz a hideg. Kezd hűvös lenni. A szél is feltámadt. Hová tűnt a nap? Egyre közelebb bújok hozzád. Nem számítottam rá, hogy séta közben ennyire lehűl a levegő. Magadhoz húzol, és átkarolva a vállamat lépdelünk tovább, bár így egy kissé tétován haladunk, néha meg is botlok. Nem szoktam én meg ezt az együtt mozdulást. De legalább most megtanulom.
– Most szeretnék tanítani neked valamit a szabadságodról. Nincs értelme beleugrani bármibe is, anélkül hogy megismernéd a bennem lévő végtelen szabadságot. Amikor semmit nem kell összetartanod saját magad, hanem csak úszol bennem. Viselsz egy csomó felesleges nyomást, amit nem én raktam rád. Naná, hogy az ellenség olyan dologgal fog majd elnyomni, ami szorosan hozzám köthető, hiszen téged más nemigen fog érdekelni. Nyilván rég elengedett dolgokkal már nem lehet felcsigázni. Ha akadályozni akar téged, akkor keres valamit, ami majdnem olyan, mint én, de mégsem én vagyok. Ilyen például az én erőm, vagy a megtapasztalások, elhívás stb.
Megállsz egy pillanatra. Szembe fordulsz velem és úgy vonsz közelebb, míg össze nem ér a homlokunk. Olyan vagy most, mint amikor a szülő tudja, hogy a gyereke nem foghatja fel az aktuális történéseket, csak annyit tehet, hogy biztosítja őt a szeretetéről. Egészen meg is nyugszom ettől, amíg egy újabb gondolat félbe nem szakít:
– Jézus, miért van az, hogy egyeseknek nincsenek kijelentéseik és átéléseik mégis valamiért sokkal jobban vannak, mint például én? Ennyire nem tudnék élni ezzel a rengeteg ajándékkal?
– Az is a terv része, hogy már most rengeteget beszélünk, amikor még egy csomó téren küzdesz. Akarom, hogy megtanuld, hogyan élj úgy, hogy folyamatosan kommunikálunk.
– Sajnos, én nem vagyok képes valami sokat használni belőle egyelőre! Nem tudom, mit kezdjek azzal, hogy folyamatosan beszélsz. Szinte egyik üzenetet sem adom tovább, mert vagy figyelek vagy közvetítek.
– Elhiszed nekem, hogy én nem vagyok kétségbe esve azzal kapcsolatban, ami most történik veled? – állítasz meg a karomnál fogva, tettetett komolysággal a hangodban. Látom a szemedben: élvezed, hogy már megint ironikus vagy.
Sétánkat félbeszakítva egy kivágott fa tuskójára ülünk. Épp, hogy elférünk ketten. Hát persze, hogy úgyis elég lesz a hely, hiszen te szellem vagy, ugye. Vagyis nemcsak…
Egy ideig csak nézzük a naplementét. Földek, szántók amerre a szem ellát, tele ültetvényekkel. Csak ücsörgünk csendben. Néha elzúg valami bogár a fülem mellett. Olyan kellemes belefonódni az élettől zsongó nyári táj lüktetésébe. A válladra hajtom a fejem, de belül nem igazán pihenek meg. Miért van az, hogy ennyire nem tudok rád hangolódni még? Olyan jó lenne téged jobban megélni! – töprengek magamban, de nyilván úgy reagálsz, mintha kimondtam volna:
– Macika! Már megint érteni akarsz! Hagyd ezt az egészet! A gondolataid túlságosan akadályoznak abban, hogy belém feledkezz. Hogyha nem vagy kisgyermek, nem látod meg a királyságomat. Annyit agyalsz, hogy ezzel kizárod magadat az én valóságomból.
– Szóval akkor ne figyeljek sem az elhívásra, sem a terveidre. Ne próbáljam úgy kezelni a dolgokat, mintha meg kellene tennem az én részemet is a megvalósulásukhoz – próbálom a magam módján megfogalmazni mit is akarsz átadni nekem.
– Emlékszel, mikor gyermek voltál? Azt mondtad, hogy akarod „sikertetni” a dolgokat. Ez a kedvenc szavam tőled: „Sikertetni”. Ezt ne csináld! Neked nem kell sikerre vinni semmit! Neked nem kell magadtól belépned helyekre, eljutni szintekre. Majd én hordozlak. Ez úgy működik, hogy egyszer csak ott találod magad. Vágysz a velem való közösségben egyre mélyebbre jutni, de semmit sem tehetsz érte. Majd én viszlek az ismeretlenbe, csak hagyatkozz egészen rám!
– Hogy tölthetnéd ki az összes gondolatom, ha sokszor nem is vagyok veled? Gyakran érezlek téged egészen távolinak, mintha nem is lennénk együtt! – nyöszörgök a szokásos elkeseredett hangomon, de közben belül tudom, hogy minden rendben lesz, hisz most is veled beszélek.
Felém fordulsz és ráteszed a fejemre a kezed, mintha meg akarnál simogatni. Ekkor egy pillanatra megállsz, mintha elgondolkodnál. A fülem mögé teszed a tenyered és tartod a fejem.
– Megint lecsúsztál a lényegről. Mivel nincs sem múlt, sem jövő idő, minden egyes pillanatban Vagyok. Ez állandó. Az ellenség közöl valami hazugságot a füledbe, és te pedig engeded, hogy felülírja ez a hazugság azt, hogy folyamatosan ott vagyok, és egy vagyok veled. A legfontosabb lecke az, amit most tanulsz: hogyan kell az ellenség szövegelését nem komolyan venni. Szeret műsorozni, ez az egyetlen, amit tehet. A jó hír az, hogy te ettől független lehetsz! Eleinte egyre nagyobb felhajtással próbál majd figyelmet keresni magának, de hamar hozzászoksz az elengedés egyszerűségéhez. A megoldás, hogy egyre kevésbé törődsz vele, mígnem teljesen belefeledkezel abba, aki Én Vagyok. Aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy minden megszűnik, már csak engem látsz, én pedig Minden Vagyok!
– Kimegyünk a szántásba? Látod? – bökök lábujjhegyen a domb egyik szélső táblájára. – Épp érik ott a paradicsom! Úgy szaladnék egyet abban az ágyásban! Eszünk belőle? – indulok neki szökdelve és téged is magammal rántalak, de hamar elengedem a kezed a sietségben. Élvezed ezt a gyerekességet, és kapsz az alkalmon, hogy te is mutass valamit. Mintha játszanál azzal, hogy akárhol, akármikor lehetsz: Engeded, hogy beelőzzelek, majd váratlanul előttem termesz. Pár perc gyanútlan szaladgálás után pedig elém ugrassz meglepetésként egy kukoricatábla mögül. Dobogunk le a lejtőn a zöldségek felé, amikor hirtelen megpillantalak valahol földek határában. Majdcsak szomorú, hogy távol kerültél, hamarosan teljesen belevész alakod a szántás határába! Behunyom a szemem. Nem látlak és tudom, hogy itt vagy. Igen, élvezem egy pillanatra ezt a szabadságot, hogy akkor is velem vagy, amikor eltűnsz a szemem elől… Ekkor egyszer csak átkarolsz hátulról, mintha ezt suttognád:
– Itt vagyok, Csacsikám!
– Miért hívsz Csacsikámnak? – döntöm hátra fejem a válladra, ahogy mögöttem állsz. Közben egyre inkább hátradőlök, bele az öledbe, mert tudom, hogy te tartasz. Egyébként is szereted a bizalomjátékot.
– Csak úgy… mert neked tetszik az ilyesmi. Minden, ahogy szeretlek, beszélek veled, azért pont olyan, amilyen, mert tudom minek örülsz leginkább. Elég jól ismerlek – sandítasz felém, huncut mosoly a szemed sarkában.
– Jézus, te olyan emberi módon szeretsz! Nem tudom máshogy megfogalmazni. Mármint olyan ez az egész, mintha egy férfi lennél, aki udvarol.
– Mert nem az vagyok?! – húzod fel látszólag felháborodottan a szemöldököd. Összenevetünk. – Hát persze, muszáj vagyok olyan módon szeretni téged, hogy megértsd. Kénytelen vagyok abban a formában kiönteni a szeretetemet, ahogy te be tudod azt fogadni. Úgyhogy marad ez a körbeudvarlás még egy jó darabig – nézel mélyen a szemembe, mintha most teljesen átlátnád az egész lelkemet. – Aztán majd megérted az én szeretetemnek a mélységeit.
Leülünk egy megtermett paradicsomtő mellé a porba. A felszíne már hideg, de ahogy beletúrok, alul még langyos, mert a nap felmelegítette délután. Olyan szabad vagyok! Itt ülünk a szántás szélén, és kapkodom az érett szemeket. Olyan finom! El sem hiszem, hogy éppen paradicsomot lopunk! Bár gyakorlatilag tied a Föld…
– Nem baj, ugye? – pillantok fel tele szájjal.
– Enyém a Föld és minden gazdagsága. Naná, hogy enyém az a paradicsom! – harapsz bele egy igazán érettbe, és rám kacsintasz!
– Hogy téged mire rá nem lehet venni! – harapok bele abba, amit most szedtél nekem, hátha az még jobb.
– Hát nagyon kellett győzködjél… Na milyen?
– Talán egy kicsit jobb, de nem sokkal – válaszolok csöpögő piros lével az államon.
– Még van kedved velem valahová eljönni? – állsz fel teli markokkal. – Persze csak azután, hogy megszedted magad. Te kis falánk – törlöd meg az arcom a kissé sáros kezeddel, ami finoman szólva nem segít a helyzeten. Nem akarom látni, hogy nézek ki most. A paradicsomlé tovább csepeg az államról.
– Ha menthetetlenül teletömted magad, akkor még mutatok neked valamit – emlékeztetsz, ahogy a porban ülve válogatom a „zsákmányt”.
– Olyan jó itt lenni!
– Oké! Maradjunk itt! – huppansz le mellém. Ezen úgy meglepődök, hogy egy pillanatra megáll a karom félúton a szám és telepakolt pólóm között.
– Milyen már! Engeded, hogy az legyen, amit én akarok? Hogy lehet, hogy azt mondod, hogy menjünk, én azt, hogy maradjunk, és neked ez oké? Nem értem!
– Hogy a hatalmamat alárendelem a te döntésednek? Ennél kritikusabb helyzetekben is tettem már ilyet!
– Mi? Ez nagyon nem stimmel. Amiért nekem máshoz van inkább kedvem, te megváltoztatod az örökkévaló tervedet?
– Ha úgy tetszik! Nincsen nálam alázatosabb. Én folyamatos alárendelésben élek, nem esik nehezemre, mert ilyen a természetem. Alázat Vagyok. Persze nem törlök a terveimből, csak máshogy töltöm be. Az én dicsőségem előbb-utóbb látható módon is be fogja takarni ezt a Földet. Hogy milyen úton, azt ráhagyom a ti döntésetekre.
Kicsit zúg a fejem, mert már megint olyanhoz érkeztünk, amit nem teljesen tudok befogadni. Látod rajtam. A fejemet magadhoz húzod és adsz egy csókot a hajamra, aztán a homlokomra, majd végig puszilod az arcom.
– Azt kérdezed, hogy miért puszilgatlak agyon? Mert most engeded! Nem mindig hagyod ám! Néha úgy tudsz menekülni tőlem! – simítod el az arcomból az utolsó tincset is.
Érzem, hogy a hangodban abszolút nulla szemrehányás van. Csak úgy örömből beszélsz. Minden szavad egyfajta szerelmi vallomás, nem tudsz máshogy beszélni.
Olyan kényelmes ez a langyos puha homok. Hanyatt fekszem. Akkora békesség száll rám, ahogy elnyúlok a porban, hogy majdnem el is alszom. Most annyira máshogy jössz és viselkedsz, mint amit megszoktam! Majdcsak furcsa, szinte idegen. Pedig már annyiféleképpen közeledtél eddig is hozzám. Hagyom, hogy legyen ez, ha most így akarsz velem lenni.
– Mondtam, Manóka, hogy mindig újat fogok tenni. Amikor már azt hinnéd, hogy ahogyan cselekszem épp, az vagyok én, akkor mindig változtatok a megjelenésemen, viselkedésemen, hogy nehogy azt hidd, hogy én annyi vagyok, amit eddig láttál. Mert Én Vagyok, aki vagyok, és jóval több annál, amit és ahogyan cselekszem. Amikor elkezdené az én helyemet betölteni az, ahogyan tapasztalsz engem, összetöröm benned ezt a képet rólam újra és újra.
– Érzem, hogy mindig lerombolod! Még fáj is! Majd csak megszokom! Gondolom még az elején járunk…
– Nyugi, egy idő után nem is lesz kellemetlen. Már élvezni fogod. Azért rossz, amikor leomlik benned egy ilyen kép, mert ragaszkodsz hozzá. Mint amikor a pengét szorítja a kisgyermek, mégis el kell tőle venni, mert káros számára. Teljes erőből markolja, ezért fájdalmas neki, amikor kicsavarják a kezéből. Így vagy te a rólam alkotott képpel: Annyira szorongatod, hogy aztán rosszul esik, amikor kiszakítom a kezedből. Ugyanakkor ez kihagyhatatlan ahhoz, megmutathassam neked, hogy milyen is vagyok valójában. Tágas térre akarlak vezetni, ehhez viszont a szűkebb kereteket el kell hagyjuk.
Ezt tényleg így tapasztalom, hogy valahányszor meggyőződök róla, hogy te ilyen vagy olyan vagy, egyből jössz valami teljesen más megközelítéssel, és ugrik kis frissen megszerzett felismerésem.
Ha valaki átrepülne felettünk, azt látná, hogy két bolond fekszik a homokon egymás mellett és valami végtelen eszmecserét folytatnak.
Lassan a maradék langyosság kezd kiszállni a homokból, de még maradunk egy kicsit. Szeretlek hallgatni.

Emlékszem mekkora feldúltsággal kaptam ezt a kijelentést. Szinte fájdalmas szenvedéllyel robbant ki belőlem, pedig még beszélni is alig mertem akkoriban. Kissé talán keményre is sikerült az első megfogalmazás, lappangó vádlással fűszerezve. Így aztán jócskán módosult a szöveg stílusa, néhol még a tartalma is, hogy jobban tükrözze azt, amilyennek most ismerlek.
Ez a te üzeneted nekem első sorban, és minden többre vágyó vagy éppen alvó tesónak, az egész kereszténységnek, sőt a teljes emberiségnek, de talán leginkább a bukott Ádámnak, akibe mindezekkel együtt beletartoztunk. Mintha az „Ádám, hol vagy?” kérdésedben mindezek bele lennének foglalva… Megérkezel a kertedbe hűvös alkonyatkor, ez tör fel belőled az eltávolodott társaságod láttán, még ma is:
Keresem az olyan szívet, aki meg akarja érteni, hogy mit jelent megadni magát nekem, folyamatosan a Forrásból élni, töretlenül átengedni magán engem. Vágyod látni, hogy korlátozás nélkül kiáradok? Kérdezted, hogy mi akadálya annak, hogy abban járj, ami egyébként lehetséges neked.
A gát benned van! Te vagy a csővezeték a menny és a Föld között. Ha nem árad ki a menny, az azért történhet meg, mert túl sok szűrő van benned, ami nem enged át engem.
Nem hibáztatlak, sem elégedetlen nem vagyok veled. Pont ott tartasz, ahol tartanod kell. De ne engem győzködj, hogy változtassam meg a dolgokat, és ne is másokban lásd a Királyság blokkolást! Nem rajtad kívül álló dolgok akadályozzák meg a Szellem munkáját benned és rajtad keresztül.
Te magad vagy az én országom a Földön. Első sorban benned szeretném megvalósítani a Királyságot tapasztalható módon is. Romolhatatlan magként minden ember lénye mélyén ott rejlik a menny a kezdetektől fogva. Benned is, csak annyi minden rakódik rá, hogy egy sor területen alig vagy semennyire nem látszódik az, aki eredetileg vagy. E hamis identitás kérgének a lefejtése az egyetlen változás, amit tapasztalni fogsz. Ez sem egyébről szól, mint újra emlékezni arra, aki mindig is voltál. Mindössze „…elfelejtetted, hogy ki vagy, ezért elfelejtettél engem is”.
Van egy végtelen tartály, amelyből számtalan vezeték és csap vihetné szét a vizet a Földre, de ez az eltömődött, eldugult, szűrőkkel, reteszekkel akadályozott csőrendszer aligha képes erre jelenleg. Ilyen most az emberiség, de a kereszténység különösen ebben az állapotban vesztegel.
Könyörögnek hozzám ébredésért, hogy árasszam ki magamat, de az én szellemem folyóján nem én vagyok a zsémbes gátőr, akit győzködni kell! Megígértem, hogy kiöntöm Szellememet minden testre. Az én Szellemem folyamatosan árad és árad és árad. Ez automatikus! Feltöltök minden területet magammal, amit csak találok. Viszont ha nincs tér számomra, én nem erőszakoskodom, ahogy a folyó sem ragaszkodik az egyenes mederhez, hanem a legkisebb ellenállás felé kanyarog.
Azt akarod, hogy mérték nélkül buzogjak át rajtad, de vonakodsz, hogy kivegyem azokat a szűrőket, amelyek akadályozzák az átfolyást. Olyan vagy mint egy eldugult csővezeték: tökéletesen alkalmas vagy az átengedésre, mégsem sikerül gyakran a sok eltömődés miatt. Elégedetlen vagy azzal, hogy épphogy csöpögsz, de mégsem engeded, hogy teljesen darabjaidra szedjelek, hogy kidobjam az összes rácsot, szűrőt és szutykot. Ehelyett kerülőutat választasz: megpróbálod még jobban kinyitni azt a csapot, hátha az is jelent valamit. Hiába tekered ki jobban, nem fog belőle több víz folyni! Nem érted a sikeretlenség okát, hisz arról már meggyőztelek, hogy végtelen áll a rendelkezésedre, ennek ellenére valamiért nem tudod megélni ezt a túláradást. Erőlteted azt a gombot, forgatod körbe 3-szor, 4-szer, még le is törheted, de nem igazán javul a helyzet. Hol itt a bökkenő? Mit kell még tenned? Én minden helyet elárasztok, ami üres! Mint egy folyadék, kitöltöm a rendelkezésre álló teret. Ha valamilyen területen még nem engem tapasztalsz, akkor az a hely még foglalt. Meg van írva, hogy nem lehet üresen hagyni egy házat! Vagy én töltöm meg, vagy valami hazugság!
Tudod mi a helyzet most? Én megvárom, amíg annyira megunod azon az eltömődött csövecskén tekergetni a csapot, míg a végén rájössz, hogy nincs más út, minthogy engeded az egész rendszert szétszedni. Vársz rám remélve, hogy majd változnak a dolgok idővel, ezért néha-néha még megnézed, hogy több folyik-e már a csapodból. De még mindig csak cseppek jönnek, kisebb-nagyobb ingadozással. Nem lehetsz telve velem, amíg telve vagy minden mással. Amikor túl keveset találsz magadban belőlem az azért van, mert valami kitakarja előled a benned rejlő Királyságot, valami elfedi azt a romolhatatlan magot, ami az igazi lényed.
Létezik a rendelkezésetekre álló végtelen, ami Én Vagyok, és ti vagytok az a vezeték, amin átfolyhatnék, ha üresek lennétek. Amikor néhány csapocskánál elkezd csordogálni valami, mindenki ünnepel. Azt hiszi a folydogáló, hogy ő már rendben van, hiszen a többi még csak csepeg. Miközben mindegyiknek szüksége van arra, hogy elemeire szétbontsam, és kivegyek belőle mindent, ami nem odavaló. Ugyan látod, hogy nem jön a víz, ezért nyitogatod jobbra-balra. Megpróbálod megpüfölni, esetleg néha hisztizni, csupán azt az egyetlen egy dolgot nem csinálod, ami rendbe hozhatná a problémát: Hagyni a teljes szétszerelést.
Nyugodj meg, szeretlek! Csak azért mondom el neked, hogy tudd, hogy kimondhatatlanul több lehetséges számodra, mint amit tapasztalsz. Végtelenül örülök, hogy akarod ezt. Kérlek, kiálts az emberiség fülébe, hogy ők is vágyhassanak erre a teljességre, mert aminek a létezéséről sem tudnak, azt nem kívánhatják meg! Ébreszd fel őket, hogy igenis lehetséges az, hogy az élő víz folyamai áradjanak belőlük szünet nélkül. Hogy ez szürreális? Majd ha meghaltunk! Mégiscsak küzdeni kell, amíg testben élünk. Az ilyen gátakkal teli emberek egymást győzik meg: Jól van így, hiszen rajtam keresztül is csak csöpög. Óh, van néhány csap, aki állítólag már csordogál, neki elmegyünk a konferenciájára, hiszen ő már valamit elért, s megpróbálunk az ő rajta keresztül érkező vízből valamit felfogni, mivel a mienk még nekünk sem elég.
Beletörődnek: Nincs nagy baj, így működik ez. Habár az Isten végtelen és mindenható, nekünk meg kell elégednünk ezzel a néhány cseppel.
Fel akarom ébreszteni a kereszténységet, megtévesztésben él, hazugságok rabságában, nem ismer engem. A legrosszabb, hogy nem is akar megismerni, mert azt hiszi, hogy már ismer. Az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy! Mi haszna az olyan csapnak, amiből nem folyik semmi?! Mi legyen a sóval, ami megízetlenkedik?
Szóval itt ez a végtelen tartály a számtalan csappal, amiből csak épp szivárog a víz. Nyilván pusztaság a föld! Természetes, hogy nem él meg egy növény sem, nincsenek gyümölcstermő fák, így éhezik a kereszténység! Rám vártok, én pedig rátok várok. Természetesen szabad vagy elrejtőzni előlem, amennyit és ameddig csak szeretnél. Én ráérek, végtelen a türelmem, idő pedig nincs, szóval én fogok nyerni, mert fel fogod adni ezt az ellenállást. De addig csak korlátozva tudod megélni azt, aki igazából vagy.
Azt szeretném, ha olyan lennél, mint egy megöntözött kert! Vízforrás! Folyó mellé ültetett fa.
Végtelenül szeretlek, de még csak a szeretetemet sem tudod fogadni addig, amíg nem ébredsz fel! Fel akarlak rázni, rá akarlak téged döbbenteni, hogy hol vagy, és mennyire távol menekültél az isteni mivoltodtól. A szeretetemre teremtettelek, de azt is alig tudod érzékelni a sok lelkedben felgyülemlett lerakodás miatt, mert annak így nem marad sok hely.
Igen, igen, az a célom, hogy most benyomjam rajtad az újrakezdés gombot! A szavaimnak van egy olyan célja, hogy gyomláljon, irtson, pusztítson, illetve építsen és plántáljon. Minden, ami elhomályosítja az Isten arcát benned, az igazi lényedet, azt félre kell söpörjem. Igenis pusztító a haragom mindazzal szemben, ami kevesebbé tesz, mint aki vagy.
Nem, nem ellened irányul. Végtelenül szeretlek, ez semmit nem változik attól, hogy éppen mikor mennyire vagy kíváncsi belőlem. Ha nem akarnál egyáltalán megismerni, akkor is ugyanennyire kiállnék melletted. Csak azt szeretném megmutatni, hogy az a leírhatatlanul értékes edény, ami te vagy, az valami nagyon mással van tele, mint amire teremtve lett. Igen, először ki kell öntenem belőle, ami benne van.
Én ráérek! Ha neked elég az, ami csöpög, én nem keseredek el. Tudom, hogy eljön az idő. Számodra ez az idő most van. Már rég megadtam neked mindent, a végtelen a rendelkezésedre áll. Az egész önmagamat neked ajándékoztam a kereszten, mit több, a kezdetektől fogva beléd rejtettem. Azt hiszed te vársz rám, pedig én várok rád! Mégpedig arra, hogy egyszer csak annyira ráunj arra a kevésre, amit normálisnak tartanak, és felismerd, hogy ez mennyire távol van attól, amire teremtettelek. Egyszer annyira eleged lesz falak mögé zárt kis bástyádban tengetett életből, hogy el mered hinni, hogy kisétálhatsz, sőt az egész tér a tiéd.
Mindig azt kérdezed, hogy mit tegyél. Mit csinál a vezeték ahhoz, hogy átáradjon rajta valami szerinted?
Néha szerelgetsz egy kicsit a lelkeden mindenféle módszert bevetve gondolván, hogy emiatt egy kicsit közelebb kerülsz a tervemhez. Olykor még jobban is kezdesz el működni utána, annyira jól sül el, így persze azt hiszed, hogy ez az útja-módja. Arra jutsz, hogy már te előrébb jársz, mintsem hogy darabokban legyél ismét. Már olyan szépen kifényesítgetted ezt a kis csövecskédet, le van takarítva, újra lett festve, egész pofás! Talán csak nem bontjuk szét! Igaz, hogy nem sok víz van benne, de majd az is megoldódik, legalább már jobban néz ki. Igen. Jól sejted, ahogy szétszedem a rendszert, le fog pattogni az összes festék, és ahogy szétesik elemeire, úgy kiömlik belőle minden, ami benne van. Minden algás, vízköves, rozsdás undorító dolog. Ezzel nem akar senki szembesülni, ezért próbálnak az emberek mindenféle kényelmesebb csináld-magad megoldást keresni. Rövid távon még csak-csak lehet máshogy javulást produkálni, de az egyetlen igazi helyreállító az maga az alkotó, aki ismer minden apró részletet. Nem érdemes előlem menekülni, mert csak halmozódik ez a dugulás lelkedben, amíg egy nap teljesen élhetetlenné válik. Na ez a kárhozat!
„Á, nekem már beindult a szolgálatom, tőlem már nem kérheti az Úr, hogy teljesen lenullázzam magam újra!” Oké! Felőlem polírozhatod még a mázat, hogy szép egyenletes legyen, csak tudjál róla, hogy attól nem fog több víz folyni. Én nagyon ráérek! Megvárom, amíg már nem bánod, hogyha szétesik az egész, csak végre olyan legyen, amilyennek eredetileg tervezve lett.
„Ez mennyire gáz már! Darabjaimra hullani, amikor már az összes többi csapocska tartályon olyan szépen egyben van! „
Nem engedni nekem: ez az engedetlenség. Ez sosem egy parancs végrehajtásáról szólt, hanem engedésről és átengedésről. Hogy felfedhessem neked, hogy ki vagy, és te ne érd be ennél kevesebbel.
„Az már biztos jó úgy, ne bolygassuk, már rendben van! Azon már túlmentem.” – hallgatod büszkeséget és megtévesztést egyszerre. Így aztán apró felszínes javítgatások sikerélményeivel eltengeted az életedet. Én élvezni fogom az összes kis találkozásszerűséget, amit onnan távolról megejtünk. Mind jól fog esni, mert nagyon szeretlek. Nem tudnálak ennél jobban szeretni. A kérdés itt, tudod nagyon jól, nem az én szeretetem vagy elfogadásom, hanem hogy te mennyit engedsz ebből magadhoz, és át rajtad.
Persze, hogy nem tudod magadtól átadni magad jobban! Nyilván mindent én csinálok. Nélkülem semmit sem tehettek. De én nem fogom ezt rád erőltetni sem. Megvárom, amíg akarod, hogy szétszereljelek és újra összerakjalak.
Falak végtelen sorával vagy körbe zárva. Úgy találkozunk, hogy a rács mögül nézel vissza rám. Hallasz valamit a hangomból, érzel valami melegséget, ahogy elhaladok. Én alig várom azt, amikor azon a rengeteg akadályon túl ücsörögve reméled hátha arra járok és meglátogatlak. Nem mindig mersz rám nézni. Távolinak gondolsz engem, ezért annak is tapasztalsz.
Örülök annak, ahogy most viszonyulsz hozzám és figyelsz rám. Én mindent odaadok az ilyen pillanatokért, ugyanakkor kimondhatatlanul többre vágyom veled, mint amit jelenleg megélsz belőlem. Persze végig veled vagyok ebben a folyamatban, hisz csak a te nézőpontodból létezik ez az elválasztottság. Ennek ellenére az még nagyon is valós számodra, és ezzel is tisztában vagyok. Ezért akarom felszámolni a lelkedben ezt a sok hazugság-falat, hogy akadálytalanul úszhass abban, hogy egy vagy velem.
Igen, az elválasztottságnak ebből a börtönéből bármikor kijöhetsz, vagy bemehetek én is hozzád, de ettől is sokszor vonakodsz. Nem is tudod, hogy akarhatod. Mert úgy véled az a találkozás, amit eddig láttál belőlem. Amikor megtörténik ugyanaz, vagy annál egy kicsivel több, mint amit megszoktál a velem velem való kapcsolatban, akkor örülsz, hogy nem estél vissza. De én nem ennyi vagyok! Én nem az a messzi fény vagyok, amiben hunyorogsz! Nem az a távoli hangszerűség vagyok, amit néha hallasz! Én Valóság Vagyok! Ha nem látsz valóságosabbnak, mint bármi, amit valaha éltél, éreztél, tapasztaltál, akkor itt az ideje felfedezni, milyen közel is vagy hozzám valójában! Nem azért mondom, hogy elkeseredj, hanem hogy felébredj! Ne hajtsd le a fejed! Nincs veled semmi baj. Most is odáig vagyok érted! Örülök, hogy már képes vagy egy ilyen ébresztgető üzenetet is meghallgatni tőlem. Eddig nem is beszélhettem volna neked erről, mert teljesen összetörtél volna. Annyira jó, hogy láttál annyit a szeretetemből, amihez tudod ezt az üzenetet kapcsolni! Szeretném, ha keresztül vezetnél másokat ezen a folyamaton úgy, ahogy én tettem veled: bevezettelek az állandó, mindentől független szeretetembe, és csak utána sokkoltalak le, hogy mennyivel többet is lehetne élned, mint amit ismersz.
Nem egy időszakos, távoli kapcsolatra vágyom veled, hanem hogy megtapasztald azt, ahogy az ölembe kaplak, körbe pörgetlek magam körül, homlokon csókollak, és örülök neked. Alig várom, hogy tisztán halld azt a dalt, amit éneklek neked, de még csak egy távoli dúdolászást veszel belőle ki. Engem ez nem frusztrál, én teljes vagyok így is. Szükségem nemigen van rád. Én akarlak téged! Jólesne, ha te is akarnál engem! Vagy legalább akarnál engem akarni. Tudd egyáltalán, hogy lehetséges ez! Azt hiszed, egyedül vagy ezzel? Nagyon nem! Az emberiség olyan, mint sok-sok kerítéssel és fallal körbezárt kis bástya. Szinte megközelíthetetlen az én szeretetem számára.
Emlékezz rá, honnan estél ki! Ez nem arra vonatkozik, hogy hol voltál első szeretetkor, vagy amikor csúcson jártál velem, hanem hogy mi az a kapcsolat, ahonnan kiestél a bűnesetkor. Velem jártál és képmásom voltál, de feladtad ezt valóságot!
Nem gondolod komolyan, hogy ez volt az eredeti tervem!? Nem hiheted, hogy azt értem a velem való közösségen, amit eddig láttál belőlem!?
Értsd meg! Amíg nem adsz felhatalmazást nekem, hogy azt csináljak veled, amit akarok, addig nem is fogok! Azt hiszed, hogy túl vagyunk az igazi önmagad felfedésén, de mihelyst hozzáfognék a feltáró munkához mindig felszisszensz és hátra lépsz.
„Ez fáj! Ezt nem akarom! Ez nem jó! Nem gondolod komolyan, hogy újra feltúrod a végre alakuló lelkemet!”
Ezt én tiszteletben tartom. Megvárom, amíg jobban akarod, hogy megéljük az egységünket, mint hogy tudsz-e levegőt venni a következő percben.
Kimegyek az utcákra, a terekre és keresem azt, akit az én lelkem szeret. Bejárom a várost a szerelmesem után, aki megadja magát: „Itt vagyok, bonts szét, ahogy akarsz!” Én vagyok az alkotó, én raktam benned mindent a helyére. Öröm rajtad dolgozni. Olyan vagyok, mint egy szakértő, aki szeret a kedvenc gépén bütykölni. Úgy hobbiból, nem sürget a határidő, és nem is valaki másnak készítem, hanem nekünk. Szóval aggodalomra semmi ok. Megnyílásra viszont annál több!
Szégyellned nem kell magad azért, mert most kezded felfedezni csak, hogy miért is létezel. Ismerem nagyon jól ezt a rendszert! Én terveztem! Élvezem minden pillanatát, ahogy engeded, hogy szét- és összeszereljelek. Azt szeretném, ha te is örömmel élnéd meg az összes mozzanatát, nem vádolnád vagy siettetnéd magad közben.
Nyugodj meg, minden rendben lesz veled, ahogy mindig is volt.
Szeretlek!

Némi tücsökzene és kutyaugatás hallatszik be kintről. Elfújom az utolsó gyertyalángot, és becsomagolom magam a hálózsákba. Kényelmesen elnyúlok az ágyamon, kicsit nézegetem a fejem felett sorakozó szerszámokat a gerendán, ahogy játszik rajtuk a kintről beszűrődő fény. Szeretem azt az időt, amit elalvás előtt veled tölthetek. Ilyenkor dobálom neked az aznapi gondolataim maradványait, szeretem meghallgatni, ahogy te látod a nap történéseit. Meglepő módon rendszerint jelentősen különbözik a te verziódtól, ahogy én megélem a dolgokat. Ilyenkor annyiszor felismerek hazugságokat, és hogy miért is hittem el azokat. Egy nagyon nyugodt formája ez a szabadulásnak… vagy az ébredésnek? Néha annyira rálelkesülsz egy-egy felvetésemre, hogy belealszok a hosszas magyarázatodba. Jobb esetben arra ébredek, hogy folytatjuk. Rosszabb esetben pedig nyomtalanul törlődik minden, és kezdheted előröl. Látszólag.
Ez egy igazán stresszmentes része a napnak: semmi dolgom mára, a holnap pedig messze van. Talán ilyenkor pihenés közben vagyok a legnyitottabb feléd. Amit félálomban töltök veled az kétszeresét éri az alvásnak, annyira pihentető. Nem mintha ez mindig így sikerülne. Eléggé fáradtnak kell legyek, hogy az agyam már ne kattogjon, és egy kicsi részemnek ébren kell maradnia, hogy az elmém még halljon. A szellememmel biztos szüntelen kommunikálsz, csak az agyam többnyire lemarad róla.
Ma egész nap itthon voltam, ezért hamar kifogytam a mesélnivalóból.
Érzem, hogy valami fel akar törni belőlem, ezért bekapcsolom a hangrögzítőt.
– Én vagyok a Vagyok, és én minden pillanatban vagyok. És Minden Vagyok. Azért nincs nevem, mert leírhatatlanul sok minden tartozik a lényemhez és mindegyiken túlnyúlok. Gyógyító vagyok, Seregek Istene, a Gondviselő. Férjed és teremtőd. Ez mind-mind csak egy-egy szelete annak a végtelen sok dimenziónak, amivel én rendelkezem. Én mindig csak Vagyok. A térnek és időnek bármelyik pontján, a múltnak és jövőnek bármelyik részén: Vagyok.
Nincs voltam és nincs leszek számomra. Folyamatosan a jelenben létezem. Te pedig olyan vagy, mint én. Szeretném, ha te is magadénak éreznéd ez én létformámat. Nem a múltat elemezgetnéd, és nem a jövőt tervezgetnéd, hanem a Vagyokban lennél velem.
Én az vagyok, aki te vagy, mert mi egyek vagyunk. Én te Vagyok. Nekem mindig az a legkedvesebb pillanat, ami épp történik veled. Soha nem foglalkozom sem a múlttal, sem a jövővel, mert olyan nincsen nálam. Ez csak a Földön van. Nálam nincs idő, csak az örökkévaló Vagyok létformája. Ebből származol! Neked is el lett törölve a „voltam” és a „leszek”. Mostmár csak a folyamatosan VAGYOK állapotában létezel, csakúgy mint én. Ez határoz meg téged. Nem az, amid van, vagy amit csinálsz, hanem ami és aki vagy. Engem sem lehet semmi mással leírni, csak azzal, hogy Vagyok. Ez a nevem. És én téged a nevemről nevezlek, mert a feleségem vagy.
Örökbe fogadtalak, új nevet adtam neked, mivel az Apukád vagyok. Emlékszel? A Jelenésekben a győztes új nevet kap! Neked ajándékozom a nevem: Vagyok. Te is élhetsz ezzel a névvel és ezzel az állapottal. Nem kell magadat ehhez a világhoz szabnod, ahol múlt és jövő van, hanem megváltoztathatod a gondolkodásodat a töretlen jelen-létre.
A mennyben nincs más létige, mert nincs idő. Te már nem ebből a világból való vagy, ezért az már nem vonatkoznak rád! Te az én lányom vagy! Örökölted az én tulajdonságaimat egytől-egyig. Időn kívül létezem, és minden bennem található, amire valaha bárkinek is szüksége lenne, mert a Teljesség Vagyok. Mindezek rád is igazak, mert mi egyek vagyunk. Én vagyok Te ezen a földön. Te vagy az én földi verzióm.
Felsóhajtok. Örülök a mély monológodnak, de nincs erőm már összetenni a fejembe a kirakóst megértésekből. Mint esti mesét hallgatlak. Talán direkt ezért most beszélsz erről, hogy ne az agyammal fogadjam. Hát azzal nem tudom most, az tuti.
– Te vagy az ablak, amin keresztül rá lehet látni az országomra. Mint egy lyuk a sulykos fekete szöveten, ami miatt átszűrődik a fény. A tudatlanságnak ez az óriási sötét leple eltakarja a mennyet az emberek elől, de mégis van hozzáférés a színfalak mögött létező Királysághoz: te. Bemutatod, hogy ki az a Vagyok, mivel te minden vagy, ami én. Amit ebből nem mersz elfogadni, azt a részét nem látja meg a világ a személyemnek. Mások felébresztésének terhét ne vedd azért magadra, mert mindenek eljön az ideje! Ugyanakkor nekem az is fáj, amikor te szenvedsz ennek a felismerésnek a hiányától. Az egyetlen betekintés a lényembe, az azon keresztül történik, hogy te tudod, hogy az vagy, aki én vagyok – teszel rá még egyet huncut mosollyal.
– Jaj, Jézus, nem biztos, hogy a felét is értem ennek, de mondd tovább nyugodtan, hátha valahova elraktározódik ez bennem – fordulok át a másik oldalamra. Kissé zsong a fejem.
– Minden, amit látsz bennem, azt nem birtoklom, nem próbálom, nem megszerzem, nem elérem, csak simán Vagyok. Neked is csak erre van szükséged, az összes többi magától a helyére kerül.
Ha én vagyok a Világosság, akkor te is az vagy! Ha én vagyok a Gyógyulás, akkor te is az vagy! Ha én vagyok a Szabadság, akkor te is az vagy! Minden Vagyok, ezért te is az vagy. Teljesség vagy, új neved van! Neveden hívlak, enyém vagy! Semmi más nem határoz meg! Egyedül az, hogy a lényemből és tulajdonságaimból jöttél létre, mert a szülöd vagyok. Belőlem lettél kiszakítva, az én végtelenségemnek egy darabja vagy.
– Erre szerintem alszom egyet! Van időnk, hogy megértsem, ugye? Úgy érzem, hogy egy kicsit túl sok most ez – fúrom bele a fejem a párnába, de te eléggé rá vagy most pörögve, hogy mindezt még ma megértesd velem.
– Szeretnélek meghívni az én létformámba. Szóval lehetséges, hogy úgy élj, mintha én Te lennék, mert egyébként az vagy! Nem érted? Azonosultam veled! Úgy döntöttem a kereszten, hogy én Te vagyok. Hogy te elfogadhasd azt, hogy te pedig Én vagyok.
– Ez valami durván jól hangzik! Kicsit túl jónak, hogy igaz legyen – dörzsölöm meg a szemem. Valami mintha ki is tisztulna a fejemben ettől.
– Ha csak te ráébrednél, hogy ki vagy, megváltozna a világ – lelkesedsz tovább.
– Hát, akkor ugye előre átláttad, hogy úgysem fogja senki ezt egészében felismerni, azért a biztonság kedvéért legyártottál egy pár példányt még rajtam kívül – emelem fel a fejemet egy kis kekeckedés kedvéért a félálomból. – Bocs, hogy kötekszem veled egy kicsit! De Ábrahámnak is megengedted! Nem annyira fogom fel néha, hogy milyen könnyen és egyszerűen beszélünk. Csodálatos vagy!
– Igen, többek között az is vagyok! – kacsintasz rám. Most már te is rendesen felszálltál erre az élcelődés-vonatra, úgy látom. Hát persze: A humor is belőled jött létre. Nem gondoltam sohasem, hogy így is tudsz viselkedni!
– Ige…
– Tudom, mit akarsz mondani: Igen! Ilyen is vagyok! – kapom fel a fejemet. – Bármiből ezt hozod ki. Elképesztő vagy!
Erre még huncutabbul nézel, és már nyílik is a szád…
– Na jó, ezt már nem csaphatod le! – teszem az ujjam a szádra, így kénytelen vagy magadba elmormolni az elkerülhetetlent.
Kacagunk. Teljesen fel is ébredek ettől, te pedig kihasználod a lehetőséget, hogy még egy pár kijelentést hozzácsatolj a beszélgetéshez:
– Sokszor énekelsz egy sor dolgot rólam: hogy csodálatos és fenséges vagyok, hogy nincs semmi lehetetlen nekem, Mindenható vagyok, minden fölött uralkodok. Tudd meg, hogy ezt magadról is állítod, mert én meg te egyek vagyunk, és minden, ami rám igaz, az rád is! Úgyhogy én visszaéneklem neked, amiket te nekem. Sőt! Én már hamarabb énekeltem rólad ezeket, csak nem emlékszel rá. Igen, te is dicsőséges, fenséges és szent vagy!
Miért fura? Isten gyereke vagy! Nem érted? A Király fia maga is király. A főpap fia maga is főpap! Isten fia maga is Isten!
Kis szünetet tartasz. Nem is sejtettem, hogy ilyen messzire megyünk ma még az ismeretlenbe.
– Méltó vagy minden dicséretre!
Kicsit zavartan nézek. Remélem, hogy csak félreértettem valamit.
– Tisztában vagyok vele, hogy ez botrányos. Amikor először mondtam, akkor sem sült el túl jól – kuncogsz magadban az emlékeken. – Majdnem letaszítottak a szikláról azért, mert Isten az apám, hiszen ez azt is jelenti, hogy egyenlő vagyok vele. Pedig már Dávid szerint is istenek vagytok mindnyájan… Nem érted, eggyé tettem magam veled? A Vagyok vagy.
Én mindig az adott pillanatért találkozom veled! Annak örülök, ami éppen történik vélünk. A kisgyermekeké az én királyságom, mert nem foglalkoznak a múlttal, és a jövő sem nagyon érdekli őket. Beszippantja őket a jelen.
Egy gyermek nem tesz semmit azért, hogy létezzen, hogy valakinek a gyermeke lehessen. Csak egyszerűen az, aki! Ez veled sincs másképp, Apu Kedvence! – simogatod meg a hajam, ahogy az álladat a könyöködön támasztva fekszel mellettem. Nem sok helyet hagytam neked, de lusta vagyok arrébb menni. Meg egyébként sem „igazi” a tested, mármint nincs szükséged térre, hogy elférj.
Bárcsak tudnád, hogy mennyire szabad vagy! Hogy mind a múlt, mind a jövő csak illúzió. Csak a jelen valóság! Minden, ami a múltban volt, még meg sem történt, és ami a jövőben lesz, az már rég lezajlott – teszel rá még egy lapáttal.
– Szuper! Most szándékosan fekete lyukat szeretnél létrehozni a fejemben? Tudod, hogy én ezt a Science Fiction dolgot sosem vágtam! Az Eredetről is kimentem annak idején…
– Nem is azért mondtam, hogy megértsd. Azt szeretném, ha megízlelnél valamit belőle. Ha ráéreznél, hogy mennyire felfoghatatlan és végtelen vagyok.
Ez nem a „megértős” játék! Ez a „megismerős”! Sosem fogsz a végére járni, és nem is szeretném. Együtt lenni akarok – veszem ki az utolsó gondolatot a végtelen kijelentéshullámból és teljesen álomba merülök.
A tücsökzenét közben felváltotta a hajnali madárdal. A kutyák is behúzódtak a csipkebogyó bokor alá egy szundításra a nappali traktor-üldöző műszakjuk előtt. Bent néma homály, néhány zúgó bogártól eltekintve. Felettem ülsz a kanapé támláján és figyeled a szuszogásomat. Nem kizárt valamilyen módon ilyenkor is beszélgetsz velem tovább. Talán könnyebben is, mint amikor fent vagyok.

A márciusi erdő az egyik kedvenc helyszínem egy jó kis céltalan barangoláshoz. Minden újra élni akar, és elkezdi betölteni a szerepét, amire tervezve lett. Az új hajtások zöldje és puhasága bármikor le tud nyűgözni, és a színes labdacsokká változó gyümölcsfákról még nem is beszéltem. Pár óra odakint és meg vagyok róla győződve, hogy a menny már itt és most van. Időről időre szoktad nekem ezt adagolni. Tényleg tele van a levegő is szeretettel. Egy-egy séta után minden „ok nélkül” szerelmesnek érzem magam. Szokásos barangolásra indulok a környéken és közben szívesen figyelek rád.
– Itt vagyok. Mesélj, amiről csak akarsz. Nem annyira vagyok egyébként most rád hangolódva, de szeretnék veled lenni.
– Oké. Beszéljünk rólad. Nagyszerű vagy ma is. Igen. Ma is elképesztően gyönyörű vagy nekem. Szeretek veled lenni. Itt lenni és nézni téged. Tudod, hogy most a lehető legközelebb vagyunk egymáshoz. Melletted vagyok és benned. Körülveszlek mint egy köpeny. Szeretek rajtad keresztül beszélni, tetszik, ahogy megmutatkozom benned. Rengeteg örömöt okozol nekem.
– Tényleg? Minden szolgálatom tele van emberi hülyeséggel, kételkedéssel és önmagam bizonygatásával. Annyira rossz, hogy még itt tartok. Abszolút nem vagyok független mások véleményétől. Így nem tiszta semmi, ami átjönne belőled rajtam keresztül.
Miközben ezeket mondom Keserűség egyre inkább eluralja a gondolataim. Egyre rosszabbnak és haszontalanabbnak látom magam.
– Most kire nézel, Csacsi? – emeled fel a fejemet, hisz így már kedvem sincs rád nézni.
Ezt meglehetősen kritikus mondatot a lehető legteljesebb szeretettel, minden vádlás nélkül ejted ki.
– Majdnem minden, amit hiszel magadról, illúzió. Csak a menny valóság. Amikor a mennyein kívül bármire valóságként tekintesz, célt tévesztesz. Amikor saját hiányosságaidat tekinted valósnak, akkor azok fognak meghatározni téged. Ha az Igazságból indulsz ki, akkor pedig az. Persze tudom, hogy a menny még nem vált minden téren láthatóvá a te kis világodban, ezért nem egyértelmű még számodra, hogy a földi valóságot illúziónak tekintve a mennyből indulj ki. Az Igazság a mennyei állapot: Te tökéletes vagy. Ha ebből indulsz ki, csakis akkor valósulhat meg rajtad keresztül a menny a Földön. Ha minden döntésedet a Valóság határozná meg, az meg is jelenne mindenhol körülötted. Lehetetlen, hogy miközben az Igazság szerint cselekszel, ne jelenjen meg az a te kicsi valóságodban is. Amikor depresszióból gyógyítgattalak, akkor is ez történt. Az Igazság szerint tettél lépéseket, a földi valóságtól függetlenül. Az egyetlen lehetőség, hogy meglásd a mennyet a Földön, ha már itt is a aszerint létezel.
Itt érzem a hangsúlyt a szavaidban. Igen, szándékosan nem a „cselekszel” szót használod.
– Ezért mondtam, hogy változzatok el az elme megújítása által. Persze ez veszélyes. Vállalni kell a kockázatot, hogy valóban olyan jó Vagyok, mint amilyennek mondom magam. Ugyanis ehhez egy sor tényt figyelmen kívül kell hagynod bízva abban, hogy van egy magasabb rendű Valóság, ami pont a kockáztatás során lép elő a láthatatlanból a láthatóba.
A menny is én Vagyok. Egy részem. A menny sem tud teljesen befogadni engem, mert végtelen vagyok.
Kiérünk az erdővel szegélyezett útról a dombtetőre, ahonnan rá lehet látni az egész völgyre. Már el is felejtettem milyen ragyogó is tud lenni ez a domboldal, ahogy újra betöltik a színek. A tőkék virágzásban. Az élet illata teljesen betölti a levegőt. Töretlen a csend, mégis minden pezseg az élettől. Szeretem ezt a hangulatot, annyira látlak benne. Mámorító, bódító ez a világ.
– Menjünk ki a szőlőbe, szerelmesem, nézzük meg virágoznak-e tőkék…- suttogod alig hallható hangon. Oldalra lépsz és szemügyre veszel egy szőlővirág-köteget a lugason, ami mellett épp elhaladunk. Azonnal világos mire gondolsz. Ezek a helyszínek mind valóságosak. Az Énekek Éneke összes sztorija megtörtént minden mellékesnek tűnő leírásával. Ez az a szőlő. A hely, ahol a Király kinyilatkoztatja szerelmét. Ajjaj, én még erre talán nem vagyok kész.
– Nyugodj meg, ez nem egy egyszeri alkalom, bármikor jöhetünk ide. De azért mondhatok valamit?
Ettől megborzongok, de halkan bólintok. Félelmet érzek valamiért.
– Csacsikám, mitől félsz? – nézel rám együttérzően, de hamar pajkosság is vegyül ebbe.
Biztosan attól, hogy végre összetöröm mindazt, amit magadról gondoltál. Pedig már milyen jól felépítetted, ugye? Már csak itt-ott finomítgatni kellene? – cukkolsz huncut csillanással a szemembe. Látszik, hogy élvezed, hogy cinikus vagy. Ebben biztos hasonlítunk.
– A helyzet az, hogy én nem azért mutatok rá dolgokra, amelyek nem a menny szerintiek benned, hogy bűntudattól vezérelve megpróbálj megszabadulni tőlük. Azért fedem fel, hogy lásd, mi az, ami még nem te vagy.
Érzem, hogy ez mélyebb, mintsem teljesen be tudnám fogadni. Mi az, ami nem én vagyok? Aminek nem lettem teremtve, de valamiért az identitásom részévé vált? Valami ilyesmire utalsz talán.
– Beszélsz a szeretetedről inkább? Ezt most nem igazán értem. – adom fel a szálak bogozását és előreszökdelek egy pár lépésre tőled. Kapj el, ha tudsz. Ezt üzenem a szememmel, s te nem is váratsz sokáig. Egy pillanat alatt a karjaidban találom magam. Fordulsz is velem egyet a nagy lendülettől, csak úgy repül a hajam szanaszét és közben körbepuszilgatod az arcomat. Tartasz.
– Megengeded, hogy egy pici részét bemutassam szerelememnek? – emeled fentebb jobb karoddal a fejem, hogy láthasd mennyire állok készen. Tudod, hogy mindennél jobban akarlak téged, még ha sokszor nem is vagyok kész megnyílni neked. Lehunyom a szemem.
– Ezt igennek veszem – hallom az utolsó mondatod, mert egy szempillantás alatt belevész a tested a tájba. Nem emberként akarod mutatni magad. Ehhez már lassan hozzászokok, hogy nem mindig szeretsz egy másik személy formájában kapcsolódni hozzám. Egy vagy velem, ezért nem mindig szükséges, hogy különállónak tapasztaljalak. Már meggyőztél, hogy mindenhol te vagy, hiába nincs alakod.
Nem tudom mire számítsak, ezért várok. Nem túl sokat, mert valami a bensőmben megmozdul. Végtelen vonzást érzek. Ekkor egy viharos fuvallat leterít, szinte zuhanok, mintha be akarna szippantani. Valami történik velem, de semmit nem lehet leírni belőle. Kicsit talán az örvényhez hasonlít. Megrázza a testem is, az egész bensőm feloldódik benned és minden sejtem külön-külön és egyszerre egyesül veled. Mintha egy atomreaktor lakna bennem, nem is állok távol a szétrobbanástól. Szinte már látom, hogy milyen lenne test nélkül léteznem, mint ahogy most te vagy: minden részem egy mindennel és szabadon tapasztal bármit, bárhol, bármikor.
Aztán csend. Tökéletes mozdulatlanság és fény. Vakító fehérség. Nincs melegem, mégis mintha égne a hátam.
Ez lenne a szereteted? Azt hittem, valami vallomás-féle lesz? Persze, szavak nem fejezhetik ki milyen dimenziói vannak az egységünknek – emlékeztetem magam.
Most már nem tapasztalok semmit, csak vagyok. Süllyedek, merülök, eltűnök. Nincs semmi különösebb érzés közben, csak béke és valami súly. Talán a szereteted súlya. Nem látlak. Igazából semmilyen kép nincs már, csak lebegek. Tudom, hogy itt vagy. Hirtelen leesik: te vagy ez a fény és te vagy ez a béke.
Maradok. Néhány bogár zúgása vagy madárének beleszűrődik ebbe a végtelen csendbe, de semmi nem zavar. Vagyok. Benned.
Mindennél izgalmasabb, kedvesebb és otthonosan ez az állapot, pedig ijesztő is lehetne. Gyönyörű vagy. Akarlak téged. Mindenemmel arra akarok fókuszálni, hogy a lehető legvalósabban egyek lehessünk.
– Mármint, hogy még inkább felismerd, hogy azok vagyunk? – hallom a gondolataimban.
– Na, jó. – Összenevetünk. – Hogy te hogy kiszúrod mindig, amikor nem abból indulok ki, hogy már minden az enyém!? Árad a kedvességed még ebből a kiigazításból is. Most már értem miért mondta Dávid, hogy vessződ és botod vigasztalnak engem. Annyira csodálatos vagy. Megint teljesen sikerült lenyűgöznöd.
Lelkem szerelme, ragadj még inkább magaddal.
Vonj magaddal, hadd fussunk, repüljünk együtt!
Ki vagy te? Hajnalfény, lángoló.
Szebb vagy, mint a Hold, a Napnál fényesebb.
Te vagy lelkem szereleme.
Vonj magadhoz még!
Érzem, hogy te is énekled. Együtt énekeljük, egymásnak, magunknak, mert összeolvadtunk.
Ekkor megértek valamit. Csak akkor tudlak szeretni téged, ha magam szeretem. Nem lehetséges, hogy magamat utálom, és téged szeretlek, hiszen akkor megvetem a bennem lévő téged, tehát téged is elutasítanálak. Ennyire egyek vagyunk. Gyönyörű vagy bennem. Szeretlek.
– Halld csak leány, nézd csak; hajtsd ide füledet! Feledd el népedet és az atyád házát. Szépségedet a király kívánja…
Szerelmes vagyok, mindenbe, ami te vagy. Gyönyörű, ahogy lépsz, ahogy élsz, ahogy mozogsz. Minden lélegzeted dicsér engem. Minden, ami vagy, az én szeretetemről beszél. Soha, egy percre sem hagyod abba, hogy bemutasd a dicsőségemet pusztán, azért mert létezel. Azt gondolod tenni kell valamit ezért! Legalább a megtapasztalásáért. Azért sem. Nem! Légy csendben és tudd, hogy én Vagyok. A szerelmesed. A férjed. A teremtőd. Minden, ami hiányzik neked, és annál sokkal, sokkal több.
Örülök a szavaidnak. Ha nem is fogadom be teljesen, azért valamit biztosan megváltoztat bennem.
Nem mintha szükséged lenne az elmémre ahhoz, hogy kommunikálj velem, ahogy a mellékelt ábra mutatja. – fordulok feléd a fűben. Ismét egy fiatal férfi vagy, csillogó barna szemekkel.
– Szeretem, ahogyan szeretsz. Még akkor is, ha néha túl sok. De csak hozzászokok lassan. Főleg ha kijárogatunk néha a szőlőbe együtt lenni – mosolygok rád. Perceken át nézünk egymás szemébe anélkül, hogy bármit is szólnánk.
– Még csak most kezdődik a virágzás! – töröd meg a csendet, ezer kérdést válaszolva meg egy mondattal.
Szeretem a tavaszi tájakat járni. Ilyenkor még a levegő is tele van szeretettel.

Délutáni barangolásomat töltöm éppen, kissé stresszesen az esti prédikáció miatt. Valahogy még mindig azt érzem eléggé jól kell legyek ahhoz, hogy beszélj belőlem. Ilyenkor annyi teher tud rajtam lenni. Beszélek veled egy kicsit, talán attól kitisztul az elmém. Maga a séta egyedül is jót tud tenni, de van annál jobb is: megállok, behunyom az szememet és elképzelem, hogy itt vagy. Elkísérsz erre a sétára. Érzem, hogy a karod belefonódik az enyémbe. Nyilván sosem vagy nem velem. A képzeletem csak segít kapcsolódni ehhez a valósághoz. Egy pillanatig így maradok, élvezem, hogy minden porcikámba eljut a felismerés: nem vagyok egyedül. Az elmém néha oda-odasúg, hogy ez nem több mint a fantáziám játéka, de nem veszem túl komolyan. Még ha az is, ha ez a játék egészen jót tesz, akkor pedig miért ne folytatnám? Még szorosabban magamhoz szorítom a kezed, bizonygatva magamnak is, hogy ebben az egész képben van valami több a képzeletnél. Az sem baj, ha nincs: legalább a figyelmem addig is rajtad van. Abbahagyom a kattogást, mert erre most nincs időm. Folytatom az utat. Érzem, hogy velem, bennem lépsz. Jó most az oldaladhoz simulni, valami megnyugtatóra van szükségem.
– Ma kiküldelek az első sorba, látható helyre. De nem végleg még – töröd meg a csendet, egyáltalán nem váratlanul. Minden benned kommunikál valamit felém. Csak ez az első, amit szavakkal is ki tudok fejezni.
– Nagyon elesettnek érzem magam. Extra szerencsétlennek. Annyira szeretnék jó állapotba menni este szolgálni. Mit csináljak?
– Légy csendben és…
– Már megint ezzel jössz – támaszkodok kissé erősebben rád, ahogy karolva lépdelünk az utolsó nyugodt sétánkon ezen a napon. Összenevetünk.
– Mert ezt mindennél fontosabb megtanulni. Csak félrevonulva lehet azonban felfedezni. Aztán ha hozzászoktál ehhez a jelenléthez a titkos helyen, majd a csatazaj közepén is képes leszel benne lenni. Most ennek a tanfolyamában vagy. Elrejtettelek, hogy legyen időnk egymásra, ugyanakkor néha kidoblak a mély vízre, hogy saját bőrödön tapasztalhasd, hogy mennyit formálódtál!
– Vicces! Elég együgyű volt azt gondolnom, hogy ezek a dolgok csak úgy véletlen alakulnak így velem: Néha eltűnök, néha szem előtt vagyok. Folyton szolgálok és pörgök egy pár hónapig, majd ki se dugom a csőrömet a szobámból.
Úgy somolyogsz, hogy nekem ne tűnjön föl. Kis huncut, látom én a szemed sarkából. De legalább téged szórakoztat a naivságom… velem ellentétben.
– Nyilván egy hajszál sem esik le a fejedről, hogy a menny ne rögzítené. Nekünk itt rendkívül fontos mindannyiunknak, hogy mi történik veled. Amikor „véletlenül” jó irányba indulsz el, az egész menny drukkol. Stratégia fontosságúak a lépéseid. De még azoknál is fontosabb az, hogy hogyan teszed azokat lépéseket, milyen állapotból. Csak a szabadságból tett lépések számítanak. Sokszor vagy a megfelelő irányban, és mindemellett nem szabadságból kiindulva cselekszel, hanem valamilyen kényszer hatására. Értsd meg, minden, ami nem hitből van, az céltévesztés! Először meg kell ismerned a bennem való szabadságot, azután tudod csak azt időnként önként feladni. Ez nem működhet úgy, hogy az egyik rabságból a másikba esel. Én szabadságra szabadítottalak fel, nem egy másik, vagy egy jobb szolgaságra. Amíg nem ismerted meg a szabadságot, ne próbáld meg feláldozni azt! Azt szeretném, ha megismernéd, hogy mennyire szabad is vagy te bennem és miattam, és ebből kiindulva döntenéd el, hogy éppen élni szeretnél vele, vagy szívesen feladod valami érdekében.
– Hogy kötöttünk itt ki a mai prédikációtól? – próbálom összefűzni a szálakat.
– Úgy, hogy az első és legfontosabb dolog, amikor valamit teszel, hogy mindaz szabadságból történjen. Ha bármilyen teher van rajtad, megfelelési vagy teljesítménykényszer, magad felé, felém, mások felé, a elhívás felé, akkor már nem szabadságban jársz. Engem ne próbálj lenyűgözni, mert már teljesen le vagyok nyűgözve! Nem vallod be magadnak sem, de elég sokszor valahogy mintha meg akarnál győzni alkalmasságodról és a szeretetedről azzal, hogy tökéletesen igyekszel csinálni mindent. Csakhogy én soha, de soha nem kértelek erre téged. A tékozló fiú újra örökös lett és nem beosztott, veled sincs ez másképp mióta visszataláltál hozzám. Habár rendkívül jól tartja Atyám a béreseit, a te esetedben szó sincs szolgai kötelezettségről, használhatod a szabadságodat bármire. Attól szabadság. Hanyatt dőlhetsz és nézheted a karosszékből a teraszról, ahogy szolgáim betakarítják a gabonát, ha ahhoz van kedved. Nem vagy alkalmazott. Soha nem is voltál. A király felesége vagy.
– Oké, csak azt nem értem, hogy akkor miért beszélsz ilyen keményen a talentumokról? Ott nem arról van szó, hogy a szolgának teljesítenie kell, különben megjárja? – provokállak egy kissé. Ugyanakkor valóban nehézen áll össze számomra, hogy miért olvasok a Bibliában sokkal szigorúbb dolgokat rólad, mint amilyen jónak és kedvesnek tapasztallak.
– A tékozló fiú nem csak hogy nem kezelte ügyesen az örökséget, hanem az egészet el is pazarolta, mégis a teljes jogú örökös lett megint. Nem értitek a szívem, úgy olvassátok. A betű öl, ezért elkeseredetten szükségetek van a Szellemre, hogy elevenné tegye azt. Ez a példa a szolgákra vonatkozik, de te a gyerekem vagy. Amíg szolgaságot vesszük alapul, addig a tettek alapján zajlik az ítélet. Számodra, mivel gyermek vagy, még ha eltékozlod is az egészet, én visszafogadlak az örökségbe megint mintha mi sem történt volna. Hiszen végtelen a gazdagságom, nem tudsz túl sokat elvesztegetni belőle.
– De ez a felfogás nem vezet visszaélésre és lustaságra? Nehezen tudom elképzelni, hogy az emberek ne éljenek vissza ekkora jósággal.
– Még mindig nem érted a szívem. Én azt akarom, hogy megtapasztald a teljes szabadságot. Csak ezt felismerve tudod odaadni magad nekem igazán önszántadból. Ha ráébredsz a szabadság végtelen és feltétel nélküli valóságára, lenyűgöz. Összetörsz és minden vágyad, hogy mindenestől nekem add magad. Akkor már szabadságból képes vagy akár áldozatot is hozni, ahogy Pál is írta, hogy Ő az örömhír rabszolgája. Soha nem lehetett volna az, ha bármi más veszi rá őt erre az odaszánásra, mintsem az a felismerés, hogy mennyire szabad ő a gyermekemként és mennyire soha nem eshet ki a kegyelmemből. Megtapasztalta, és ez késztette őt a szabadsága „feladására”. Ha a talentumok példáját félelmen alapuló manipulációra használod, nincs közöd a szívemhez. Ez nem én vagyok.
– De hisz lesz ítélet cselekedetek alapján, nem? – veszítem el lassan az utolsó biztos pontot is ebben hiedelemben.
– A cselekedeteid megmutatják, hogy mennyire értetted meg az Isten-gyermek pozíciódat, ugyanis csak ez szabadíthat fel téged arra, hogy a megfelelő dolgokat tedd. Bármilyen más kényszer, beleértve a félelmet is, képtelen erre. Elég hosszú próbaideje volt ennek…az egész Ószövetség. Kevés volt a jobb szolgaság, fiúságra volt szükség.
– Akkor most mit tegyek?
– Bármit. Csak kérlek, szabadságból tedd, mert az én királyságomban más lépés értéktelen. Ha ebből cselekszel, nem kell külön keresned azt, hogy vajon a vezetésemben vagy-e, mert automatikusan ott fogod magad találni. Az akaratom kellős közepén. Csak a szolga kérdezgeti Urát, hogy mit, hogy csináljon. A gyermek ismeri az apját, és magabiztosan jár, mert tudja, hogy ő is ezt szeretné. Bárikor teheti az apa tetteit, hiszen képes rá, a vérében van.
– Mi van akkor, ha a nagy szabadságban a fiú mégsem az apa akaratát teszi?
– Semmi. Megtapasztalja, hogy még ekkor sincs vádlás. Tehát a szabadságról még mélyebb kijelentése lesz, ez pedig még őszintébb megadást tesz lehetővé. Én mindenhogy nyerek.
– Ezt nem teljesen értem. Na, nem mintha az előzőek teljesen világosak lettek volna. – adom fel lassan, hogy logikus üzenetté fűzzem a válaszaidat.
– Nyugi csacsim, én értelek. Például: a szabadságod közepette elfeledkezel rólam, és nem teszel meg valamit, amire lehetőséget adtam. Mi van akkor? Rádöbbensz, hogy az én szeretetem és elfogadásom feléd semmit sem változott emiatt. Elmondom neked, ha mind az összes többi lehetőséget is így rontanád el az életben, akkor is ugyanúgy a gyerekem lennél. Ez még jobban lenyűgöz majd és még inkább azt akarod tenni, amire a benned lakó én vágyik. Értsd meg: az én jóságomon kívül sem nem alkalmas arra, hogy változást hozzon létre benned. Az ítélet sem. Az Isten jósága vezet a gondolkodás megváltozásához. Ez jelenti azt, hogy a szívedbe írom a törvényeim. Ilyenkor az utasítás nem jön sehonnan kívülről, csak abban a formában, hogy az engedelmesség az egyetlen automatikus reakciód az én jóságomra… Szeretném, hogy ha te is ebből kiindulva csinálnád a dolgaidat. Abból a biztonságból, hogy nem tudod elrontani, mert legrosszabb esetben a kegyelmemnek egy újabb oldalát kell megismerned.
Ja, hogy te spórolni akarsz a végtelen Kegyelemmel? Minél kevesebbet elhasználni belőle, mintha kifogyhatna? Vagy haragudnék arra, hogy már megint szükség volt rá, már megint nem igyekeztél eléggé nélküle gazdálkodni? Te figyelj, minek képzelsz engem? – húzod fel a szemöldököd, tetettetett felháborodással. Végtelen kedvesség árad a mosolyodból, még akkor is, ha egy kicsit élcelődsz.
– Olyannak, mint a matektanár, aki most nem írja be az egyest, de ha következő órán sem tudod, akkor már igen? Na hát én nem ilyen vagyok! A következő, meg a következő, meg a következő órán sem fogom beírni az egyest, egészen addig míg teljesen ki nem borulsz azon, hogy mennyire kegyelmes is vagyok és megtanulod előbb-utóbb, mert nem tudsz mást tenni, mivel a jóságom levett a lábadról. Így működök én. Elég jó pedagógus vagyok, nem?
– És működik a módszer? -vetem oda cinikusan.
– Naná! Erre való a végtelen kegyelem, annyit használsz el belőle, amennyit csak akarsz, és még mindig végtelen marad. Csak sokan, nem értik ezt. Azt hiszik, hogy ha nincs kényszer, változás sincs. Pedig ez nem így van. Néha lassú ugyan, de nekem megéri, mert engem csak az igazi önátadás érdekel, a manipulált nem. Amíg van valamilyen kényszer, ami a megfelelő viselkedésre késztet, akárcsak a nekem való megfelelés, nem vagy szabadságban. Pedig ez az egyetlen dolog, ami felhatalmazhatna a változásra. Ez az én „módszerem”, ha így tetszik, bár nem igazán szeretem ezt a szót. Mert ez nem egy eszköz, ez Én Vagyok, ez az én személyem. Azért Vagyok a nevem, mert én nem csak OLYAN vagyok, hanem AZ vagyok. Én magam vagyok Kegyelem. Akkor mért is lenne határa a kegyelmemnek, ha én magam vagyok az?
Látod az arcomon, hogy nem igazán tudom befogadni ezt az érvelést, de valamiért nem zavar téged. Bátorítóan megsimogatod a fejem.
– Hamar meg fogod érteni. Sokszor azért mesélek ilyeneket, amik most még nem jelentenek neked sokat, mert épp csak most fogod megélni azt, amiben erre szükséged lesz rájuk. Azt szeretném, hogyha ezek a szellemedben eltárolt kijelentések valósággá válhatnának abban a pillanatban, hogy szembesülsz egy ilyen helyzettel.
.- Hm. Akkor most azért történnek meg a dolgok, mert kijelented, vagy azért jelented ki mert meg fognak történni?
– Jaj, de sarokba szorított valaki! – hangosan felkacagsz és sarkon fordulsz, hogy elálld az utam egy pillanatra.
– Nincs itt ok-okozat. Miattam van minden. Én Vagyok az oka mindennek.
Látom milyen örömmel sorozol le olyan kijelentésekkel, amiknek csak a jelentéktelenül kis részét érthetem meg. Felsóhajtok.
– Most inkább csak pihenek benned egy kicsit. Ahhoz kevesebb megértés kell.. – dobom le magam az egyik fa árnyékába a fűbe és nekidőlök a törzsnek.
– Azt te csak hiszed… – veted oda miközben elhelyezkedsz mellettem. – De most megkíméllek ettől. Köszönöm, hogy elmondhattam ezeket. Nagyon szeretlek, Kicsi Csacsika.
Magadhoz húzol és simogatod a hajam amíg teljesen bele nem süppedek a békébe.

Borongós az idő itt a tónál, kissé ködös is, most mégsem fázom. Olykor még a nap is előbukkan egy pár perc erejéig, késő nyári hangulatot csempészve az egyre előrébb nyomuló őszbe. Érzem a hűvös fuvallatot, felborzolja ruhámat. Olyan jól esik, ahogy viszi ide-oda a szél, majd belecsavar. Hamarosan azonban elcsendesedik és vége ennek a játéknak. Kövecskéket szedegetek a parton, hogy a vízbe dobálva csodálhassam a hullámokat.
– Én akarom az igazi szerelmet veled. Annyira úgy érzem, hogy nincs meg az az eredeti, az a hamisíthatatlan mély kapcsolat veled. Bocsáss meg, hogy még mindig én vagyok a középpontban: ahogy én felszabadulok, hogy én jól érzem magam, hogy nekem szükségem van rád. Valóban elkeseredetten szükségem van rád, és sajnos ezért sokszor erről a szükségről szól a közeledésem is. Akarlak téged, mindenemmel. Kérlek, add meg kegyelemből, hogy olyan kapcsolatom legyen veled, ami nem csak a nyűgjeimről szól. Akarok elveszni, eltűnni benned. Sodorj magaddal! Kérlek, vonj magaddal, hadd fussunk! Kérlek, taníts meg még inkább beléd feledkezni! Akarom, az igazit, a valódit, a megkérdőjelezhetetlent veled. Azt, amikor kézzelfogható valóság, hogy mi egyek vagyunk. Köszönöm, hogy ráébresztettél megint, mennyire távol van az életem attól, amire teremtettél. Olyan közel szeretnék hozzád lenni, amilyen közel csak lehetséges itt a Földön. Arra vágyok, hogy úgy járjunk együtt már itt, mint ahogy a mennyben leszünk majd.
– Most van egy eddig ismeretlen vágy benned. Ezt én csináltam. Azt mondtad szeretnél többet fogadni belőlem, ezért „kiszélesítettem a sátorodat”. Mondhatni helyet csináltam benned a több felfedezésére. Néha csak csendben vagy és tudod, hogy ott vagyok, nincs semmilyen látványos megnyilvánulás. Az úgy tökéletes, a megtapasztalható átélés pedig a maga módján tökéletes. Egyik sem jobb a másiknál. A megadásban rejlik az egységünk. Nem mehetsz mélyebbre bennem anélkül, hogy a megadás egy teljesebb valóságát élnéd meg.
A kapcsolatunk mélységét nem a „csúcspont” mutatja meg, az amikor érzelmileg leginkább rám vagy hangolva, hanem a „legsötétebb” pont, amikor legtávolabb érzed magad. Amikor a legmagadrahagyottabb érzés mellett is megéled, hogy egyek vagyunk, soha többé nem mozdíthatja ki semmi az elmédet ebből az Egységből.
– Ó jaj. Akkor én még ettől eléggé messze járok. Igazából fogalmam sincs mit jelent teljesen feléd fordulni… Talán egy-egy pillanatra rád pillantottam már, de túlságosan fájt, mintsem hogy rajtad tarthattam volna hosszan a szemem. Még sosem éltem meg veled ezt az egységet, ugye?
Felnevetsz. Bár próbálod visszafogni magad, hogy nehogy észrevegyem, hogy mennyire butaság az, amit összehordok neked már megint. Szeretsz komolyan venni engem, a legabszurdabb hazugságok felmerülése közben is.
– Ez nem ilyen egyszerű. Rosszul tetted fel a kérdést. Attól még igazi a szereteted felém, hogy nincs még annyi kijelentésed arról, mit jelent Szellemben és Igazságban szeretni engem. A megismerésnek azon a szintjén, ahol épp vagy, ott kapcsolódsz velem. Ez mindennél értékesebb nekem így a jelenlegi formájában. Tudod, mint ahogy az anyukának a homokozóban nem undorító a sársüti, pedig nyilván evett már jobbat is. Elképesztően örülök én is, amikor megélsz belőlem bármit is. Ha nem lenne annál sokkal több mint, amit megéltél, akkor nem lennék végtelen. Pedig az vagyok. Nem vagy lemaradva semmihez képest. Pont ott vagy, ahol lenned kell a megismerés folyamatában. Ez az örök élet: a megismerés.
– Mit tehetek most? Ha megpróbállak szeretni, azt az eddigi önző módon fogom tenni úgyis.
– Az első lépésen túl vagyunk. Rájöttél, hogy mennyire távol van az eredeti tervemtől, amit gondolsz. Ez nem baj. – fordulsz felém megnyugtató mosollyal. Félresimítod a hajam az arcomból. Az érintéseddel is kifejezed, hogy minden jó bennem és abban, ahol tartok.
Szavaid fájnak. Érzem, ahogy kárhoztatás belém hasít miközben beszélsz.
– Nem értesz engem, Csacsi. Amikor felébresztelek az nem ítélet, hanem kegyelem – ragadod meg a karomat a vártnál erősebben, csakhogy kizökkents a kis világomból.
– Akkor mi a következő lépés? Azt már értem, hogy nem attól fognak elkezdeni működni a dolgok, ha jobban nyomom tovább azt, amit eddig tettem…
– Az egység helyére velem lehet belépni, csak én tudlak bevinni oda. Te nem tudod kieszközölni, hogy oda kerülj. Én viszlek be oda. Elég, ha tudod, hogy ez lehetséges. Így egyre inkább vágysz rá. Engeded, hogy a vágyakozásod teljesen eluralkodjon rajtad, és amikor már teljesen tehetetlen vagy, akkor én magammal ragadlak és beviszlek az egység helyére.
Rugdosom magam előtt a kavicsokat, mintha keresném a megfelelő méretűeket. Igazán szép koncentrikus hullámokat szeretnék, ezért nem mindegy milyet választok. Legalább van időm feldolgozni a gondolataidat is közben. Csak a halk csobogás hallatszik, ahogy a tovagyűrűző hullámok elérik a part menti köveket, néha ruhám suhogása, amikor alkalmanként feltámad a szél. Ez afféle pótcselekvés, de jól esik, és neked is tetszik, úgy tűnik. Nem bírnám ki, ha minden figyelmem rád összpontosulna.
Most veszem csak észre, hogy milyen klassz kantáros nadrágod húztál ma. Hosszú szárú, bő és zöldes. Inged is felgyűrve könyékig. Nem gyakran látni téged ilyen szerelésben. Majd két számmal nagyobb is. A mennyei raktárban, hogy nincs egy megfelelő méret? – kuncogok magamban. Úgy teszel, mintha nem hallanád a gondolataim és folytatod a válasszal:
– Én olyan vagyok, mint egy jó kertész. Gondoskodom arról, hogy valamelyik virág épp teljes pompában legyen, valamelyik gyümölcs folyton éppen érésben legyen, s mihelyst elmúlik az előző szezonja, már kezdődjön a másiké. Így van ez veled is. Azért vagy még csak bimbó, Csacsikám, mert te a következő szezonra vagy ültetve. Ha azoknak a virágoknak a pompájához méred magad, amelyek most virágoznak, akkor okolni fogod magad és vádolni azért, hogy miért nem tartasz már ott, ahol ők. Mivel a következő szezonban fogsz gyümölcsöt érlelni, ezért zöldek még a tieid. Arról nem is beszélve, hogy egy szezonon belül sem teljesen egyszerre történik a virágzás vagy a betakarítás, itt is folyamatosan nyílnak az egyes fajok, szakaszokban. Mi több, egy adott növényen sem egyszerre bomlik ki minden bimbó, vagy érik be az összes termés, hanem napról napra. Az első rég lehullajtja a szirmait mire az utolsó kibontja. Sokszor mesélek erről. Berekesztett kert az én kedvesem – mosolyodsz el újra szedegetés közben, ahogy felpillantasz rám a kövekről.
– Te vagy az én kertem. Te személyesen, és a Menyasszonyom egésze is. Amikor értetlenül állsz az előtt, hogy bizonyos területeken miért zajlik már a betakarítás, míg máshol még csak az első hajtásaikat nyitogatják, akkor jusson eszedbe: Én vagyok a kertész. Ha ebbe nem törődsz bele, nem értheted a Menyasszony felkészítését sem. Addig össze fogod hasonlítani a különböző életeket az én kertemben, és az alapján fogod meghatározni az értéküket, hogy épp hol tartanak a fejlődésben. De mindegyik virágzásra és gyümölcstermésre lett ültetve, bárhogyan nézzen is az ki, és szükségszerűen eljön az ideje valamennyijüknek. Amíg magadat az alapján ítéled meg, hogy hol tartasz a többi növényhez képest, addig nem leszel szabad növekedni úgy, abban és akkor, ami hozzád illik. Honnan is láthatnád, hogy le vagy maradva, ha nem tudod mi lett eredetileg beléd kódolva? Vajon lusta-e az alma, mert csak bimbózik, amikor az eper érik? Vagy az eper rossz növény attól, hogy szinte egész nyáron és ősszel semmi nincs rajta? Nem ismered az eredeti genetikai kódodat, ami szerint fejlődsz, tehát nem is tudod reálisan megítélni a fejlődésedet. És persze másokét sem.
Jaj, de semmi nem úgy van, ahogy én látom. Már lassan kezdek hozzászokni, de valamiért még mindig meg tud lepni. De hát én ezt akarom: hogy láthassam a Valóságot, és ehhez ezernyi apró magam eszkábálta valóságot hagynom kell darabokra hullani. Idegen érzés, de tudom, hogy megéri. Az lehetek, aki vagyok. Mintha te is valami ilyesmiről győzködnél engem. Nyugodtan levetkőzhetem a sok illúzió rétegét, amit rávettem az igazi lényemre. Ahogy szertefoszlanak ezek a hamis identitások, ott találom a lényem mélyén azt az önmagamat, aki te vagy… Ez történik most: megérteted velem, hogy egyik kicsi valóságnak sincs értéke a Valósághoz képest, ezért akár el is engedhetem őket. Ijesztő, de bízom benned, hogy ennek most van az ideje.
Mire felocsúdok a sok elmélkedésből, hirtelen nem talállak. Forgok körbe egy pillanatra elveszve. A tópart kis virágszigetből integetsz, ahogy éppen valami gazokat tépkedsz gyökerestől abban a piros virágágyásban… Hogy is hívják?
– Krizantém – kiáltod felém, pedig még vagy száz méterre járok tőled. Már értem, hogy a zsebedből kilógó sáros kesztyű miért is a mai jelmezed része. Igazán hozzáöltöztél a témánkhoz: gyomlálni készültél a lelkemben.
Egészen belefáradtam a hullámok összehangolásába, és keresek egy mohásabb foltot a parton, hogy leülhessek. Mire visszanézek te már ott ülsz kintebb a fűben és csillogó szemekkel intesz felém, hogy találtál egy jó helyet. Már úgyis hiányzik, hogy a gondolataimat félre téve csak a válladon pihenjek. Úgy látom, ezt te is így gondolod.

Szereteted betölti a levegőt. Domboldalon ücsörgünk miközben lassan lemegy a nap. Annyira könnyű és gyönyörű a veled való közösség. Te csak úgy itt vagy és semmi nem kell hozzá. Akarok mindig ennyire egyszerűen veled lenni.
– Tegnap is felülírtál egy pár dolgot bennem… Fantasztikus voltál. Persze most is az vagy.
Mosolygunk.
Az ég lassan vöröses narancssárgába vált. Hűs szellő fúj. Csak ülünk ott egy rozoga padon és nézzük ahogy bealkonyodik. A színek halk zenéje néha elér hozzám, máskor pedig annyira belefeledkezem a szerelembe, ami áthatja az egész légkört, hogy észre sem veszem ezeket a részleteket. Körülveszel. Minden, szín, hang és érzés te vagy. Nem tudok többet befogadni. Legszívesebben felugranék és őrültül táncolnék, de inkább hagyom, hogy lassan teljesen elárasszon, áthasson és belém ivódjon ez a légkör. Nem is tudom mi ez. Biztosan a szereteted egy eddig nem ismert oldala, egy újabb villanás belőled.
Egyre sötétedik, a legalsó felhők is lassan elvesztik a ragyogásukat és kékesszürke fátyol kerül az egész tájra. Közelebb húzódok hozzád, hogy ne fázzak. Nem lehet csak úgy szorosan melléd bújni, mert átmegyek rajtad, beléd kerülök, hiszen az egész lényed ilyen áthatolható. Mintha nem lenne szilárd. De az, csak amikor hozzád érek megszűnik az lenni, magába fogad és átenged magán. Így ahogy közelebb simulok, elkezdek eltűnni benned. Teljesen beléd tudok lépni. Itt ülünk és majdnem teljesen egyek vagyunk.
– Már csak egy kérdés – dugom ki a fejem az ölelésedből a pillanatra.
– Egy? – fordulsz felém cinikus mosollyal az arcodon. – Ezt nem gondolod komolyan!
– Na jó. Akkor csak mára utolsó: Szóval, mikor leszek teljen független az érzéseimtől? Mikor tudok végre mindent az Igazságra alapozva tenni?
– Most arra vagy kíváncsi, hogy mikor fogod úgy érezni, hogy független vagy az érzéseidtől?
Erre nem tudok mit reagálni. Igen, önmagában ellentmondásos ez a kérdés.
– Értsd meg: az Igazság örökkévaló, mert az Igazság én Vagyok, és az öröktől fogva vagyok. A te felismerésedtől függ, hogy mikor kezdesz el ennek megfelelően élni. Nálam mindig most van. Az Igazság az, hogy egyek vagyunk és teljes vagy. Bármikor dönthetsz úgy, hogy reakciódban nem tükrözöd vissza azt a hiányt, amit éppen érzel, mert az Igazság szabaddá tesz erre. Szabad vagy az Igazság alapján cselekedni, akkor is, ha az valamiért nem tükröződik az érzéseidben. Mondhatni csak akkor válik láthatóvá az Igazság a te világodban, ha nem a tapasztalatod határozza meg a tetteidet, hanem attól függetlenül az Igazság alapján reagálsz, olykor a saját tényszerűnek tűnő világodat figyelmen kívül hagyva. Hogy mikor lesz a te valóságod folyamatosan azonos a Valósággal? Itt a Földön nem gyakran. Ugyan nem azért, mert nem lehetséges ez, hanem azért, mert időnként elfelejtkezel az Igazságról, és lépéseket teszel a tapasztalataid alapján, ami egy alacsonyabb valóságot teremt számodra, mint a Valóság. Hogyan is válhatna láthatóvá az Igazság, amikor nem ebből indulsz ki?
Természetesen olyan közel kerülhetsz a folyamatos megéléséhez a Valóságnak, amennyire csak szeretnél. A határ nem az én oldalamon van.
– Akkor most mit kérjek? Hogy jelentsd ki magad? – bizonytalanodok el a saját kérdésemmel kapcsolatban. Azonban ahogy kimondom átjárt ennek a megértésnek ereje.
– Csak a kijelentett Igazság hoz létre változást, az információ nem. A betű öl. Az az Igazság képes csak átírni téged, ami kijelentéssé vált benned. Az pedig nem egy megszerezhető, mérhető dolog. Az Igazság egy személy. Én Vagyok.
Pár perc csönd következik. Tudod, hogy idő kell ahhoz, hogy feldolgozzam, amit mondtál.
Az egész táj kékes homályban úszik, de még jól lehet látni. A csillagok sem jelentek meg még az égen. Szélcsend van. Kívül és belül. Magam alá húzom a lábamat, hogy még egy kicsit tovább bírjam az esti hűvöst.
-Igen, nem járhatsz teljes szabadságban, anélkül hogy az Igazság részeddé válna és élni kezdene benned. – keresed meg újból a tekintetem az egyre sűrűsödő szürkületben.
Már majdnem teljesen besötétedett. Kicsit zúg a fejem már. Érzem, hogy valamit átrendezel bennem.
– Az Igazság akkor válik az egyetlen és kizárólagos Valósággá, amikor megunod azt a mókuskereket, hogy először a tapasztalataidat -a te kis valóságodat- akarod az Igazságnak megfelelőnek látni, és csak ez után mersz cselekedni az Igazság alapján. Megszűnik az erőlködés, amikor végre rájössz, hogy az én Királyságom úgy működik, hogy először az Igazság szerint cselekszel mindentől függetlenül, és az pedig automatikusan újraírja a te kis valóságodat.
– Nagyjából értem. Remélem. – suttogom bele az esti tücsökzenébe. Annyira jó itt lenni, hogy hiába fázom, nem akarok megmozdulni. Így hát még egy darabig itt kucorgunk ezen a padocskán, amíg fel nem jönnek az első csillagok.

– Mi újság, Gyönyörűségem? – húzod magad még közelebb hozzám. A karjaidon arrébb csúsztatod magad a sziklán, ahogyan itt ücsörgünk együtt a szakadék felett. Egyenesen rálátunk a vízesésre oldalról, még kapunk is a párájából, ahogy apró permetét néha felénk sodorja a szél. Ragyogóan sütne a nap, ha ez az óriási párafelhő nem képződne folyton újra minden szélcsend alkalmával, időnként borongós ködbe burkolva a sziklák mélyén elterülő tájat.
– Itt vagy megint velem. Úgy örülök neked! – hajolsz felém sugárzó mosollyal az arcodon.
– Mi az, hogy mi újság? Vicces vagy! Mintha nem lennél mindennel jobban képben, mint én!
– Persze, hogy tudok mindent. Megígértem, hogy igazán emberi módon fogok hozzád közeledni, hogy be tudd fogadni a szeretetem.
Igen, ezt folyton hangsúlyozod. És én nagyon örülök, hogy te egy ilyen valóságos társként mutatkoztál be nekem.
Hihetetlen magasban lógatjuk a lábunkat, egy félelmetesen meredek sziklaszírt széléről. Egy egy zöldebb rész is kiemelkedik a gigantikus kékesszürke kőfelületek közül. Leginkább a hegyoldalból előbukkanó, fehér fátyolként szétoszló vízesések törik meg ezt az egyszínűséget. Igazán fenséges. Tudom, ez csak egy kép, pusztán mert szeretem az ilyesmit. Egyszer majd mindig ilyen közel tudlak magamhoz. Várom. Még itt a Földön.
– Segítenél nekem az arcod felé fordítani az arcom? Szeretnélek téged nézni, de amikor el is határozom, hogy ezt teszem, akkor sem tudom sokáig rajtad tartani a szemem. Nem tudom miért. Nélküled még csak keresni sem tudlak. Kérlek, segíts nekem szemlélni téged!
Kimondhatatlanul szeretlek. Ez a nap is csak azért van, hogy veled legyek, és szeretném minden percét használni. Arra, hogy belefeledkezzek szépségedbe. Elragadó vagy. Mindenestől gyönyörű vagy, szerelmem. Segíts nekem még inkább szerelembe esni veled! Bocsáss meg nekem, hogy annyi minden mást keresek, amikor veled vagyok, a tekinteteden kívül.
– Csodás ez a mai nap, ugye? Az egész azért van, hogy együtt legyünk. Ma is el akarlak vinni magammal. Félrevonulnál a kis életedtől, hogy megértessek veled valamit kettőnkről?
– Olyan izgatott vagyok. Érzem, hogy mai is minden eddigit felül fogsz múlni. Csak egy kérdés: Ha veled vagyok egész nap és félrevonulok, akkor hogy töltöm be az elhívásom? Hogy leszek áldás másoknak? Hogy adlak át Téged?
– Azt hiszed, hogy engem az idő korlátoz, mint téged. Abszolút nem. Én párhuzamosan működtetek dolgokat. Persze, ez nem olyan, mint az emberi időgazdálkodás: nem elosztásról van szó, hanem sokszorozásról. Egyszerre tudnak történni teljesen ellentétes dolgok. Bennem. Csak legyél, Velem! Én pedig köréd rendezem a dolgokat. Mondtam, az én királyságom nem látható módon jön el. Többek között ezt is értettem ez alatt. Te csak velem vagy, nem is figyeled, hogy mikor, kire, milyen hatással vagy, mert elfoglal az élet velem. Én pedig Minden vagyok, többek között az Elhívás is. Nem az a küldetésed, hogy beteljesítsd az elhívásod, hanem az, hogy velem légy. Ha pedig teljes vagy velem, mindegy mit teszel, átáradok rajtad keresztül. És ennyi. Ezt az átáradást neked sem irányítani, sem megfigyelni, sem elemezni nem kell. Ez csak történik. Kizárólag miattam. Meg se próbálj erre törekedni! A vezetéken sem azért folyik át a víz, mert erőfeszítéseket tesz ezért, vagy mert jól irányítja ezt a folyamatot, nem is azért, mert valamit jól csinál. Azért folyik át rajta a víz, mert az ami: Egy vezeték, ami rá van csatlakoztatva a forrásra. Ez az élet arról szól, hogy ki vagy, nem arról, hogy mit teszel. Az, hogy mit hiszel magadról, hogy ki vagy, tökéletesen meghatározza, hogyan viselkedsz. Ezért ha változást akarsz látni a cselekedeteidben, akkor sose azokat kezd el megváltoztatni, mert akkor csak a tüneteket kezeled. Én azért tettem, amit tettem, aki Vagyok. Ha be akarod tölteni az elhívásod, ne arra gyúrj, hogy mit hogyan tegyél, hanem engedd nekem, hogy letörjem a hazugságokat azzal kapcsolatban, hogy ki vagy! Az identitásod határozza meg a tetteidet. Lehetetlen az elhívásodat betölteni, ha nem engeded meg, hogy tökéletesen átírjam azt, aminek, akinek gondolod magad. Ezt pedig csak úgy történhet meg, hogy velem vagy. Már mondtam, én Vagyok az érték benned. Ha azt hiszed nincs ott a jelenlétem, úgy fog alakulni az életed a te nézőpontodból, mintha nem is lennék veled. Amikor arról beszélek, hogy átírom benned, hogy mit gondolsz ki vagy, akkor arra utalok, hogy megértetem veled, hogy ki vagy te a velem való egységed miatt. Belőlem származol, általam és értem vagy. Ha engem kiveszünk az egyenletből, nincs miről beszélni. Értsd meg! Az vagy, aki én Vagyok. Ha tudod, hogy az vagy, aki én vagyok, akkor azt is fogod tenni, amit én teszek. Nem úgy megy a dolog, hogy elkezded csinálni azokat, amiket én teszek, és majd ez alapján hozzám hasonlónak tarthatod magad. Ez nem így működik. Ezt a fonalat nem erről a végéről lehet kibogozni. Lehetetlen az én munkámat nélkülem végezni. Ha nem én hajtom végre, akkor azok nem az én tetteim. Utánzásra nincs lehetőség. Értesd meg, minden a velem való egységről szól.
Elárasztasz. Gyönyörű vagy. Körülveszel, bennem is te vagy.
Mintha egy hirtelen fuvallat egyenesen a zuhatag alá sodort volna minket. Teljesen átáztat. A víz, ami rám ömlik, átárad rajtam, mintha rajtam keresztül, és bennem is folyna. Mint amikor egy szivacsot a csap alá tartok és annyira megtelik, hogy hogy gond nélkül ereszti át a folyadékot.
– Nélküled minden értelmezhetetlen. Ami jó azért jó, mert te ott vagy, és nélküled semmi sem élvezhető. A te jelenléted tartja életben az összes létezőt. Te éltetsz.
– Észrevetted, hogy azokat fogalmazod meg, mint Dávid? Csak mondom – kacsintasz, és félbeszakítasz egy pillanatra, hogy körém csavard a karjaidat.
– Akik velem töltenek időt, hasonlóan meg is látnak engem -súgod a fülembe. Így maradunk az vízfüggöny alatt sokáig.
Végül csak ez nem múlik el: te meg én. – gondolom magban, és tudom, hogy hallod.

– Azért ez a nap elég király volt.
– Látom nagyon vigyorogsz – csíped meg gyengéden az arcom. – Én is élveztem, hogy ennyire közel engedtél magadhoz. Annyira jó volt ülni veled és csak úgy együtt lenni. Be ne engedd azt a benyomást, hogy az egészet csak bebeszélted magadnak. Ez a valóság. Gondolj csak bele, ha ennyire meghatározó tud lenni a menny így, hogy egy homályos kép számodra, mennyire valóságos is lehet, amikor szemtől szembe érzékeled? Már távoli látomásként meghatározóbb, mint a földi világ, mennyire valóságos is akkor?
– Hm. Mi történt ma? Én nem is értem.
– Elengedted, hogy irányítsd a kapcsolatunkat. Nagyon király volt. Tudod, velem csak a nyugalomban lehet találkozni. Amíg bármit befolyás alatt igyekszel tartani, elmulasztod a lehetőséget, hogy meglepjelek, hiszen meghatározod mit akarsz látni, így mást már észre sem veszel. Viszont, amikor csak az a célod, hogy velem legyél, mindegy hogyan, akkor én állhatok elő valami egyedi ötlettel.
– Ami gyanúsan jobb, mint az enyém
– Igen – közben mindketten nevetünk. – Szóval köszönöm, amikor nem irányítasz, mert akkor lehetőséget adsz nekem, hogy azt csináljam, amit te szeretnél tenni, de nem vagy képes rá.
Valahol a galaxisok között beszélgetünk. Szerteszét állnak a csillagködök, mindenféle színek és fények, aminek a csillagászati nevét aligha tudom. Szellemi testünk óriási ahogy itt lebegünk, szinte porként dörzsölöd kezeid között a csillagokat. Csak most vettem észre, hogy itt vagyunk, hiszen eddig csak a beszélgetésre koncentráltunk.
– Amikor megmutathatom neked ki vagyok, akkor én megmutatom, hogy te ki vagy valójában. Értsd meg, te por vagy és a leheletem, egy rész belőlem. Semmi hozzáadás, egy darab belőlem. Ha nélkülem értelmezed magad, könnyen értéktelennek érezheted magad. Megnézed, hogy mi az Évi mínusz én, és az nem sok. Mivel te én vagyok.
Ekkor mosolyogsz bátorítóan, mert tudod, hogy mennyire kritikus ez az identitás dolog számomra. Úgy magyarázol, mint amikor egy megszállott művész beszél kedvenc alkotásához, még ha az soha nem is foghatja fel az ő eredeti szándékát vele kapcsolatban. Hiszen hogyan is érthetné a mestert az alkotás?
– Most jövök rá, hogy ez a gondolat is te vagy.
– Igen, sok gondolatod én vagyok.
– Miért úgy fogalmazol, hogy te vagy, és nem úgy, hogy tőled van?
– Nem rossz kérdés. Majd egyszer megérted. Minden jó dolog tőlem, belőlem származik, én vagyok.
– Attól még hogy belőled van, az nem te vagy, nem?
– Nem csak az vagyok, de az is vagyok, mert az is egy részem, így világos?
– Egy kicsit talán jobban – összehúzom a szemem, hátha attól jobban fel tudom fogni a hallottakat.
– Hol is tartottunk? Évi mínusz én… Ezért soha nem ismerheted meg azt, hogy ki is vagy valójában, amíg nem ismersz engem. Mert tükörképem vagy. Képmás. Csak akkor láthatod magadat helyesen, ha látsz engem. Szemlélj engem, és aztán ismerj magadra bennem, mert én te (is) Vagyok. Soha senki nem lehet tudatában a képmás értékének, ha az eredetit nem ismeri. Egy festmény utánnyomatnál két dolog a meghatározó: hogy mi az eredeti kép és hogy ki készítette a másolatot. A te esetedben mindkettő én vagyok, az eredeti is és a másolat kivitelezője is. De ha az művész maga készít másolatot az alapműről, nem ugyanannyit ér-e a kettő? Akkor a képmás nem pont egyenlő az eredetivel?
Ez most hasított. Érzem. Nem igazán tudom be sem fogadni. Hirtelen valami derengeni kezd bennem. Valahogy hasonlóan a végtelen sötétben felsejlő színfoltokra, amelyek galaxisok sokaságát rejthetik.
– Te vagy az én értékem. – és beleborzongok. – Annyit érek, mint te. Ez nagyon valószerűtlennek hangzik és nem utolsó sorban túlzásnak…
– Ne, légyszi ne mond ezt! Ez vagy te. Szeretném megtanítani neked, hogy ki vagy. Az egyik legfontosabb lépés, hogy rájöjj, hogy mindaz, ami én vagyok, az te is vagy. Ezt veszítetted el a kertben. Feladtad, hogy az eredeti képmása legyél, azaz pont olyan, mint a teremtő. Elvesztetted az értékedet, ami kizárólag a benned levő Én Vagyok.
– A létige az nálad szisztematikusan csak a „Vagyok” formában hangozhat el. – jegyzem meg mosolyogva.
– Tudod, a név kötelez.
Erre akkora nevetésben törünk ki, hogy aggódni kezdek, hogy valami elmozdul a helyéről itt a a csillagködök mélyén.
– Ne aggódj, itt megvannak a felelősök. – böksz álladdal a végtelen messzeségben függő fényfoltok kusza szálai felé.
Sejtem, hogy az angyalokra gondolsz, akik a bolygókért felelnek. Ekkor körülnézek, hogy legalább egy pillanatra gyönyörködhessek ebben a nem mindennapi látványban, de sajnos nem vagyok képes befogadni ezt az összetettséget egyáltalán. Inkább újra figyelni kezdem a szavaid. Így is lemaradtam pár mondatodról, míg nem rád figyeltem, mivel te folyamatosan beszélsz.
– Nincs érték rajtam kívül. Amikor értéktelennek látsz valamit, akkor nem látsz engem. Én vagyok a minden. Minden általam lett és nélkülem semmi sem jött létre.
Ebbe beleborzongok, ahogy mondod, habár látom, hogy most szándékosan nem a hatalom bemutatására használod ennek a kijelentésnek az erejét, mert akkor elégtem volna. Csupán tanítani akarsz.
– Ha értéket akarsz látni magadban és másokban, engem kell megismerned, mert minden jó csak belőlem származik. Ha nem szemlélsz engem, másban sem tudsz felfedezni. Ha még soha nem találkoztál valakivel, hogyan ismerhetnéd fel őt az utcán? Ha nem szembesültél az eredetivel, honnan tudnád, hogy a látott másolat mi alapján készült, mire utal vissza? A képmást minden tekintetben az alapmű határozza meg. Nincs önmagában értelme, az az értéke, hogy az eredeti alapján készült. Ha az első alkotás nélkül tekintünk a másolatra, akkor az elveszti értékét. Ezért felesleges magadat nélkülem szemlélni. Vagy másokat. Könnyen arra a következtetésre jutsz, hogy értelmezhetetlen. A kertben ezt az értéket veszítetted el. A másolat az eredeti nélkül „maradt”, és nem volt mi meghatározza az értékét.
Épp egy remekműved kellős közepén állunk miközben az alkotásról mesélsz. Micsoda tárlatvezetés a Teremtőtől! Majd egyszer megfestem valami leegyszerűsített verzióját ennek a látványnak. Olyan jó veled itt lebegni. Néha, amikor hatalmasnak, teljesen súlytalannak, minden kötöttségtől mentesnek érzem magam veled, akkor látom, hogy itt himbálózok a végtelen szépségben és nyugalomban az űrben. Ezekből a pillanatokból ismerős ez a hely. Köszönöm, hogy most beszélgetni is ide hoztál.
– Örülök, hogy tetszik. Ezt csak neked csináltam.

– Elképesztő volt, amit ma tettél velem. Már megint felülmúlod az elvárásaimat. Na nem úgy, ahogy én gondolom, de ettől függetlenül nagyon is valóságosan. A sok ellenállás mellett és ellenére meglátogattál. Gyönyörű vagy. Mindig ezt mondom, de mostanság ez az egyetlen szó, amit úgy viszonylag hozzád illőnek találok. Mindig bebizonyítod, hogy fölötte vagy az összes rólad alkotott elképzelésnek.
– Tudod, az én jelenlétem nem egy anyag, nem is egy erő, nem egy jó érzés, még csak nem is természetfölötti jelenségek összessége. Ezek csupán sokadlagos „tünetek”. Az én jelenlétem az az állapot, amikor te megéled, hogy jelen vagyok.
Ez annyira meglepően egyszerű, hogy megdöbbent, hogy eddig nem ebben a felismerésben éltem.
– Sokszor úgy kezeled a jelenlétem, mint valami eszközt arra, hogy feltöltődj, vagy feltölts másokat. Nem lehet folyamatosan megélni engem, ha nem nem jutsz túl a jelenlétemmel járó jelenségeken.
– De hiszen te mindig jelen vagy, nem?
– Hát persze. De te csak azt tudod élvezni, aminek a tudatában vagy. Aminek nem ébredtél a tudatára, azt nem élheted meg, még akkor sem, ha már rég neked van adva. Másképpen fogalmazva, amiben nem hiszel, azt nehéz meglátni a megnyilvánulását. Ha tudod, hogy ott vagyok, akkor tapasztalni is fogod.
– De Jézus, te sokszor meglátogattál csak úgy, mármint nem voltam kb semminek sem a tudatában, csak éreztem, hogy történik valami velem. Egyszer csak a közelséged közepében találtam magam, minden előzmény nélkül.
– Igen, azok a látványos meglátogatások azért is történtek veled, hogy tudatára ébresszelek az én jelenlétemnek. Azért kerültél a minap ekkora frusztrációba, mert a megnyilvánulás híján arra jutottál, hogy már nem is vagyunk közösségben. De én ezeket az átéléseket nem arra szántam, hogy majd ez alapján határozd meg, hogy együtt vagyunk vagy sem, hanem azért, hogy ráébredj arra, ami folyamatosan a tied, csak sokszor elfeledkezel róla. Ezek a drámai jelenségek azt szolgálták, hogy észrevedd a közelségemet, nem pedig azt, hogy utána megnyilvánulások alapján ítéld meg, hogy veled vagyok-e, hiszen mindig veled vagyok. Megígértem, a világ végezetéig.
Ekkor kezedet rám teszed és mélyen a szemembe nézel, hogy nyomatékosítsd bennem ezt az üzenetet:
– Azt szeretném, ha a jelenlétem tudatába élnél, de ez nem úgy jön létre, hogy folyamatosan lesz egy jelenség, ami létrehozza ezt a felismerést. Inkább azt szeretném, ha az igazságra alapoznád a kapcsolatunkat az érzéseid helyett. A megtapasztalás manipulálható, az Igazság viszont nem. Amíg a megnyilvánulások befolyásolják, hogy mennyire vagy tudatában a jelenlétemnek, nagyon sebezhető vagy. Ezt a rést használta ki az ellenség most is. Azért vagyok jelen, mert jelen vagyok, mert megígértem, mert miért töltenék egy pillanatot is távol az én szerelmemtől, ha mindig vele lehetek?! – Közben közelebb hajolsz és a vállamra teszed a kezed.
– Nem kell folyton hívnod és megpróbálnod kikényszeríteni az én jelenlétem. Az az alap, hogy veled vagyok. Nyugodtan teheted a dolgokat ez alapján, pont olyan bizalommal, mintha bármi jelenség alátámasztaná a közelségemet.
Most jön egy időszak, amikor megtanítalak arra, hogy hogyan légy csendben és tudd, hogy én vagyok az Úr. Kérted, hogy mutatkozzam be mint Valóság. Ezért mutatok neked egy teljesen másik világot, eddig nem ismert törvényszerűséggel. Ez történik most, emiatt érzel minden jelenséget olyan üresnek, ez az én kegyelmem most rajtad. Ha folyamatosan mindenféle megnyilvánulások áradnának, azok válnának az én jelenlétem feltételévé számodra. De azt kérted, és ez az én akaratom, hogy az Igazságra alapozd a velem való kapcsolatodat, ami a Valóság. Annak a valósága, hogy kizárt, hogy elhagyjalak, egy pillanatra is. Egybe vagyunk olvadni, szétválaszthatatlanul egyek vagyunk. Szeretném, ha tudatosulna benned, hogy nincs hova eljutni, nincs mit elérni, már bent vagy, belül vagy a körön, körül vagy zárva a jelenlétemmel. Elől hárul körülzárlak és rajtad tartom a kezem. Burokban vagy, bennem vagy. Ez a burok az én jelenlétem tudata. Dávid azt mondja, hogy „körülzártál engem”. Ő rájött, hogy körül van véve velem, belém van zárva.
Értsd meg, az én Királyságom hit által működik, aminek nem vagy tudatában, azt sokszor nem vagy képes megélni sem. Minden a tied, feltétel nélkül, és amiről tudod, hogy a tied, azt élvezheted is. Én már nem fogok semmit sem szerezni neked, mert mindent elintéztem, amit csak lehetett. Persze szívesen segítek a Megtévesztés felszámolásában, hogy szabad legyél átvenni ezeket a dolgokat, de sose ess abba csapdába, hogy rám vársz, mert én vagyok az, aki vár. Folyamatosan várok… rád. Amikor késni látszok, akkor igazából a saját elméd megváltozását kell kivárnod. Arra, hogy tudatára ébredj annak, amit már neked adtam. Ha valamitől elzárva érzed magad, akkor az út a saját gondolkodásod megváltoztatása, mert máshol nem lehet elzárva a csap a végtelenre, csak a fejedben. Természetesen nagyon szívesen részt veszek ebben is. Nyugodtan számíthatsz rám abban, hogy segítek kicserélni a Megtévesztés köteleit az Igazságra.
– De hát akkor már ez is megvan, akkor miért kérjem?
– Nekem kedves, amikor kérsz. Az egész Királyság ezen alapul. Kérjetek és adatik. Keressetek és találtok. Zörgessetek és..
– Na jó, nem értelek! – szakítalak félbe. Úgy tűnik, te folyamatosan ellentmondasz magadnak. De komolyan. Nem vagy valami egyértelmű.
Lesütöm a szemem. Egy kicsit elszégyellem magam, amiért a Mindenhatóval szemben ilyen vehemens hangot ütök meg.
– Na, ha valaki előtt, akkor én előttem ne fogd vissza magad. – sandítsz rám fél szemmel, kissé kuncogva.
– Mit mondhatnék, azok után amin keresztülmentem.. Szóval, tudod, megedződik az ember.
Egy rosszcsont kisfiú pajkosságával nézel rám. Kacagunk. Percekig önfeledten. Azután visszafordulsz, hogy felvedd újra a fonalat, de nem bírjuk abbahagyni. Inkább hanyatt dőlünk, hogy jól kinevethessük magunkat. Remegő bordákkal végül feltápászkodunk.
– Hol is tartottunk? – kérdezed, miközben a hasadat fogod.
– Hogy ellentmondásos vagy eléggé.
– Ja, igen. A helyzet az, hogy egy kicsit több dimenzióban létezem, mint te. Te képben vagy vele, hogy két dimenzióban elég nehéz érzékeltetni egy harmadikat, lakberendezőm. Na, legalább ennyire bonyolult veled beszélni az Igazságomról, ami nagyon nem 3 dimenziós világból való. Azért kérjetek, mert adatik. Azért mondod el nekem a vágyadat, mert tudod, hogy meg akarom adni neked. Nem azért, mert akkor talán kapsz, hanem mert tudod, hogy már az előtt megkaptad, hogy megfogalmaztad volna, hiszen én tudom, mire vágysz, mikor még a szádon sincs a szó. Igazából azért kéred, mert Szellemem indít rá, mert szeretném, ha élnél azzal az ajándékkal. Pontosabban, már neked adtam, csak akarom, hogy átvedd.
– Akkor miért is kell kérnem? – kötekszem tovább. Persze ez csak így tűnik. Valójában végtelen szeretet áramlik köztünk ezekben a vitákban.
– Azért kéred, mert megadom. Nem csak, mert lehet, hanem mert kizárt, hogy nem. Hiszen ismersz. Nálam ez nem azt jelenti, hogy végtelen sokáig nyaggatsz, hanem azt, hogy kifejezed a az igényt a meglévő ajándékaimra, amit -mivel mindig is neked akartam adni és idők teremtése előtt rendelkezésre bocsátottam- át is veszel. Ahogy már meg is fogalmaztátok, nincs különbség kérés a kapás között, egyben zajlik. Ez az alapelv egyébként nem egy módszer a manipulálásomra, a kérés a hit cselekedete. Persze a legtöbben nem kapnak, akárhogy könyörögnek, mert nem arra használják ezt, amire szántam: kérés a hitetlenségük kifejeződése. Azért ismételgetik a kívánságukat, mert nem hiszik, hogy megadom nekik, ezért ezzel próbálnak rábírni. Engem nem kell meggyőzni semmiről. Én nem változom. Nálam nincs idő sem, így hát én „csak” azt adhatom neked, amit a világ teremtése előtt neked szántam.
– Fúú, zúg a fejem. Nem könnyű téged követni.
– És ez még csak egy jelentéktelen szelete az Igazságnak, aki Én Vagyok.
– Ebbe most ne menjünk bele, mert már most sem tudom, hogy hol áll a fejem. A lényeg az, hogy szeretlek, és hogy közel vagy most is. Köszönöm, hogy tudatára ébresztettél a te jelenlétednek. Szeretlek.
– Kimondhatatlanul szeretlek. Nagyszerű volt a mai nap veled. Annyira tetszett az engedelmességed és ahogy figyeltél rám. Nem mintha ezért szeretnélek… – nézel rám kérdőn, az előbbi bolondossággal egy pillanatra felhagyva – Tudod, ugye, hogy pont ennyire szeretnélek, ha helyette gagyi szerelmes filmet néztél volna egész nap, és ugyanígy elérhető lenne számodra jelenlétem?-
Erre már csak sóhajtani tudok.
– Holnap folytatjuk…

– Köszönöm ezt a mai napot neked. Köszönöm, hogy megteremtettél azért, hogy ma is veled lehessek. Szeretném az egész napot veled tölteni. Mit csináljunk?
– Zseniális! – tör ki belőled, mielőtt befejezném az utolsó hangot, és büszkén mosolyogsz. – Hogy megkérdezted, hogy mit csináljunk. Rég vártam erre. Arra hívtalak el, hogy velem járj. Ez nem azt jelenti, hogy azt teszed, mint a múltkor, hiszen az olyan jól sült el ezért most is működnie kell. Ami a legutóbb remekül alakult, az miattam volt jó, nem azért mert az a dolog önmagában a tuti, vagy egyenlő a velem való közösséggel. Amikor újra alkalmazni próbálod a „bevált” dolgot, már nem fog történni semmi, mert egy módszer önmagában nem eredményezi a velem való közösséget. Amikor a múltkor úgy találkoztunk, azért volt, mert így tetszett nekem. Szuverén Vagyok. Most pedig más módon van kedvem közeledni hozzád. Ezért van az, hogy amikor megpróbálsz reprodukálni az előző találkozás útján egy újabbat, az olyan érzés neked, mintha nem lennék ott. Mintha valakivel tartanál egy fantasztikus beszélgetést valahol és aztán utána mindig oda mennél, hátha újra ugyanott van és ugyanazt újra megélhetitek. Én egy élő-lény vagyok. Mindig újat cselekszem. Most készül. Tehát még nem készült el, nem egy múltbeli dolog, amit csak alkalmazni kell. Arra hívtalak, hogy járj velem, hogy figyeld, hogy merre lépek és mozdulj velem te is. Te pedig szorgosan feljegyezted milyen lépéseket tettünk, amikor legutóbb sétáltunk együtt, és szigorúan követed őket, mondván „Megvan a tuti módszer, most már mindig így csinálom és akkor majd folyamatos közösségben leszek veled” Na, hát ez nagyon nem így van.
Szeretném kiszélesíteni a látóteredet, a befogadóképességedet arra, amit ezután fogok tenni körülötted, benned, rajtad keresztül. Kérlek, kezelj úgy, mint egy veled élő személyt! Néha olyan a viselkedésed, mintha egy roppant bonyolult, de kiismerhető gépezet lennék. Nos, nem az vagyok. Mondtam, hogy soha nem fogsz engem átlátni. Engem csak megismerni lehet, kiismerni nem. Direkt zártam el tőled a megértést. Nem akarom, hogy átláss, és ezért szeress. Ha kiismernél, elveszne a szabad akaratod abban, hogy dönthess úgy, hogy szeretsz. Ha értenél, nem lenne más választásod, mert tudnál mindent rólam tényszerűen, és esélyed sem lenne nem szeretni engem. Én szeretem, hogy most csak tükör által homályosan látsz. Megpillantasz valami keveset, egy villanást és az magával ragad. Aztán egyre több villanásra vágysz belőlem. Nem tudod összerakni ezeket a darabokat egy képpé, mert valahogy nem egy dimenzióból származnak az egyes darabok, nem akarnak összeilleszkedni egy egységes Isten-képpé. Mindössze gyűjtögetheted őket. Mint az ovisok a kártyát. „Már ez is megvan, ez is. Nézd, itt a legújabb!” Számukra a cél az maga a gyűjtés folyamata. Szeretném, ha te is ilyen gyerekként élnéd meg ezek az élményeket velem. Aki élvezi, hogy látja az újabb és újabb képeket belőlem. Nem próbálja összerakni következetesen a teljes Isten-alakot, csak élvezi a gyűjtögetést. Értsd meg, hogy nem ismerhetsz ki, engem csak megismerni lehet! Ha azon vagy, hogy megérts, akadályozod magad abban, hogy megismerj. Nem lépsz tovább a következő találkozáshoz, mert a meglévő élmények darabjait próbálod összeilleszteni. Azon vagy, hogy összerakd azt, amit eddig láttál, ahelyett hogy örülnél annak, hogy egyre több villanást láthatsz belőlem. Megpróbálod feljegyezni az előző találkozás lépéseit ahelyett, hogy azt figyelnéd, hogy most merre megyek. Én újat cselekszem, más úton akarok veled járni.
Én csak úgy lenni akarok veled. Nekem nem az a cél, hogy hova megyünk, vagy hogy hogyan vagyunk együtt, hanem az, hogy együtt vagyunk. Nincs más cél csak az, hogy együtt Vagyunk… Ha más célod van, mindig frusztrált leszel, mert nem úgy fogok jönni, ahogy vársz. Ha abban az átélésben akarsz lenni, ahol múltkor találkoztunk, akkor meglehet nem találsz meg benne, mert már nem ott vagyok. Továbbmentem. Kérlek, folyj velem, fussunk, repüljünk oda, ahova én megyek! Ne keress engem folyton, mert ott vagyok benned, egy vagyok veled, én vagyok benned a lélegzet. Rád leheltem és beteltél élettel. Por vagy és az én leheletem. Minden lélegzet dicsér engem, mert bemutatja, hogy belőlem származol. Élő vagy, ahogyan én az Élet vagyok. Az én leheletem adtam beléd, minden lélegzetvételed engem mutat be. Nem kell semmi különöset tenned ahhoz, hogy dicsérj, mert a légzésed már ezt teszi, minden élő dicsér engem. Pusztán a létezésével. Imádnak engem dallal, nyelveken, tánccal stb. Az mind jó lehet. De vágyom arra, amikor azzal dicsőítesz, hogy csak Vagy, ahogyan én Vagyok. Csak légy csendben, és tudd, hogy én vagyok az Úr! Ne próbálj hozzátenni semmit az én dicsőségemhez! Az öröktől fogva van, anélkül is, hogy te bármivel rámutatnál. Az is csak Van öröktől fogva, ahogyan Én Vagyok. Én önmagamban Teljes Vagyok. Nincs szükségem semmire, még csak az imádatodra sem. Nem KELL megfelelően viszonyulnod hozzám, mert nincs betöltendő hiányom. Azért imádsz engem, mert felismerted, hogy belőlem származol, az én leheletem van benned, és ezt „küldöd” vissza nekem. Csak Legyél velem! Ne tegyél semmit azért, hogy kapcsolódj hozzám, csak élvezd, hogy velem Vagy! Az az én álmom, hogy együtt járunk, ahogy Ádámmal és Évával jártunk együtt. Ők nem tudták mi a dicsőítés, csak élvezték az életet velem. Te kérted, hogy tanítsalak meg arra, hogyan lehetsz igazi imádóm. Elárulom, ez abszolút nem arról szól, hogy mit teszel, hanem arról, hogy ki vagy. Te a belőlem származó élet lehelete vagy, és lehetetlen, hogy a puszta létezéseddel ne dicsérj engem. Sokszor annyira igyekszel közel lenni hozzám, hogy elfelejted, hogy mi már alapból együtt vagyunk, egy a lényegünk, ugyanaz a szellem, (=lélegzet) van bennünk. Szeretném, hogyha időt töltenél azzal, hogy annak örülsz annak, ami vagy, ahelyett hogy azon igyekeznél, hogy elérj valahová a velem való kapcsolatban. Én vagyok az ok és én vagyok a cél. Alfa és Omega. Nincs hová eljutni, mert én mindenhol Vagyok. Amikor valahová el akarsz jutni, olyankor nem ismersz engem. Én mindenhol vagyok, ott is pont ugyanúgy, ahol vagy, mint ahová el akarsz jutni. Értsd meg, bennem vagy! Az is bennem van, ahol most vagy, és az is, ahol majd leszel. Engedd, hogy elárasszak mindent, az összes gondolatod! Hogy ne maradjon más csak én! Mert nincs is más rajtam kívül. Én Vagyok. Minden Vagyok. Bármi, ami van, az azért van, mert én Vagyok. Minden, ami van, az én vagyok. Van szeretet, tehát én Szeretet Vagyok. Van igazság, tehát én Igazság Vagyok. Azért a Vagyok a nevem.
Mosolyogsz, méghozzá nagyon emberien. Elégedetten a combodra teszed a kezed, mert a lényed leglényegibb részeit sikerült megosztanod. Legalábbis próbálod. Nem lehet könnyű dolgod, hogy olyan szűklátókörűre lebutítsd a mondandódat, amit még fel tudok fogni.
– Egyek vagyunk, te bennem vagy, én pedig benned. Nem tudsz kiszakadni belőlem, csak figyelmen kívül hagyni az egységünket. Lehetséges az, hogy elválasztva érezd magad, ha elhiszed, hogy már nem vagyunk egyek, mindamellett azok maradunk, csak alkottál magadnak egy illúziót a hitetlenségeddel. Attól, hogy ez számodra valóság, mert ezt tapasztalod, ez még nem a Valóság, ami egyenlő az Igazsággal.
– Velem most forog a világ. Teljességgel képtelen vagyok ezt befogadni. Érzem, hogy az igazság morzsái belém jutottak, mint valami lángoló tábortűz pattogó szikrái. De nem vált teljesen kijelentéssé bennem. Biztosan roppantul meg kellene indítania annak, hogy magadról ilyen mélységű dolgokat mesélsz nekem, mégis inkább csak sokkot érzek.
Magadhoz ölelsz és azt mondod:
– Pihenj, Bogyóka! És ne kattogj túl sokat, majd elismétlem sokféleképpen, amit meg akarok értetni veled. Ne gyötrődj, hogy magadtól megfejtsd a dolgokat! Gyakorlatozzunk egy kicsit azzal, hogy a lélegzés imádás, mit szólsz hozzá? – fordulsz felém ragyogó szemekkel. Megint huncut, pajkos tizenéves mosolyával tekintesz rám. Plusz végtelen szeretettel, de ezt részét még mindig nem tudom teljesen befogadni.
– Szeretlek.
– Szeretlek.
Köszönöm, hogy megengeded magadnak, hogy megéld a velem való egységet. Élvezem minden percét veled. Szeretnék majd a mostról beszélni, de egyelőre inkább pihenj!

– Ma eléggé össze vagyok zavarodva, Azt sem tudom hol áll a fejem. Mintha semmi nem működne abból, amit eddig tanultam a keresésedről. – nyöszörgök fájdalmasan, de pusztán az, hogy Veled beszélek valahogy enyhíti ezt a nyomást.
– Ki akarod tanulni az én keresésemet, mint valami szakmát, mi? – fordulsz felém tettetett felháborodással.
Csak mosolygok, mert tudom, hova fogunk kilyukadni.
– Már megint úgy viselkedsz, mintha megérthető lennék. Engem nem lehet kiismerni, csak megismerni. Te mégis folyamatosan jegyzetelsz, figyeled a viselkedésemet, hogy aztán megfelelően tudj „működtetni”.
Ez azért belémhasít. Igen, a Mindenhatót úgy kezelem, mint egy gépet. Ki akarom ismerni melyik gomb mire való, hogy aztán a maximális „teljesítményt” produkáljam. Bocsáss meg, hogy még mindig nem úgy bánok veled, mint egy személlyel, hanem mint valami tárggyal. Ami a birtokomban van, én irányítok és az én felelősségem, hogy kihozzam belőle a legtöbbet. Ez annyira gáz. Pedig én szeretlek. Valahol mélyen belül.
– Tudom. Ne engedd, hogy Felismerés helyét Bűntudat vegye át. Felismerés szabadságot hoz, Bűntudat pedig még inkább korlátoz, rá hallgatva arra sem leszel szabad, amire eddig szabad voltál. Mivel tudod, hogy mennyire nem helyénvaló, amit teszel, így inkább nem kockáztatsz és meg sem moccansz. A Bűntudat nem én vagyok. Én a Felismerés vagyok.
– Amikor rájövök, hogy valami nagyon nem okés, akkor csak szomorú vagyok miatta, nem? – sóhajtok hangosan és látványosan, biztosítva téged a zavartságomról.
Na jó, akkor szerinted minek kell követnie a Felismerést?
– Semminek. Ráébredsz, hogy nem ez vagy, mert nem ennek teremtettelek, és kész. A Felismerés annyit jelent, hogy rájössz: ez nem te vagy, és már nem is teszed többet a a torz önképnek megfelelő torz cselekedetet (bűnt), mert nem felel meg annak, akinek tudod magad.
– Jaj, ez nagyon nem fér az eddigi képbe. Akkor Bűntudatnak mi a szerepe?
– Mondtam, hogy az nem én vagyok. A Felismerés az én személyemnek az egyik oldala, az is Én Vagyok.
Ekkor megborzongok. Mindig hihetetlen, amikor kimondod, hogy Vagyok. Fúú. Összerezzenek. Még így is, hogy olyan távolról érzékellek.
Te ezt valamiért viccesnek találod. Felnevetsz.
– Ez a nevem. – huppansz le egy korhadó, mohákkal tarkított fatörzsre – Na, de ne szaladjunk ennyire előre!
– Ajjaj, ebben még több van, mint gondoltam… ebben a név dologban.
Erre megint felkacagsz.
– Ha tudnád, hogy mennyi!
Most olyan vagy, mint egy nagytesó, aki olyasmiről beszél a húgocskájával, amit úgysem fog felfogni, de sebaj, addig is élvezi a kicsi lány lebilincselt figyelemét.
Ekkor valami olyat teszek, amiről nem is sejtetettem volna, hogy már szabad vagyok. Egyszer csak felpattanok a fatörzsről, ahol eddig ücsörögtünk, és az öledbe pattanok. Persze te már rég vártad ezt biztosan. Csak magamban fut ez végig, miközben te a lehető legnagyobb természetességgel segítesz fel az öledbe. A gondolatomra nem is reagálva folytatod:
– Szóval Bűntudat nem tőlem van, mivel a bűn következménye. Tehát nem származhat tőlem.
– De lehet Bűntudat nélkül felismerés?
– Hogyne! A Felismerés van mindig előbb. Az Ószövetségben kihagyhatatlan volt a Bűntudat, hiszen nem volt eltörölve számukra a bűn. Még jó, hogy egy részükről létező dolognak a tudatában voltak. Csakhogy számodra nincs bűn, mert megsemmisítettem. Te egy bűn nélküli világban élsz. Átvittelek az én szerelmes országomba.
Erre felvonom a szemöldököm. Már megint valami olyan jön, amit nem tudok teljesen befogadni. Téged persze ez abszolút nem zavar, és már én is kezdem megszokni, hogy újra és újra ilyen helyzetbe kerülök. Igen, megérteni nem tudlak, csak megismerni.
– Ne akarj, kérlek, valami olyannak a tudatában lenni, ami már nincs. Értsd meg, hamarabb lett megsemmisítve, minthogy ráébredtél volna. Azért volt valóság a bűn számodra eddig, mert nem ismerted fel, hogy már el van törölve. A Felismerésnek ez a lényege. Rájössz, hogy már nincs. Hol lenne itt helye a Bűntudatnak? Valami olyannal azonosítani magad, ami már nem is létezik! A Bűntudat az ellenség műve. Abban az illúzióban tart, mintha a kereszt nem történt volna meg. A Bűntudat megtévesztés. Az ellenség becsap azzal, hogy elhiteti veled valamiről, ami nincs, hogy van, és hogy az még meg is határoz téged. Nem túl bölcs dolog engedni, hogy valami olyan dolog határozzon meg, ami nem is létezik.
– Mi az, hogy nincs bűn? Dehogy nincs!– fakadok ki. Mostmár teljesen össze vagyok zavarodva. De valahogy érzem, hogy Igazság keresztülárad mindazon, amit mondasz.
– Tudod, van az a régi könyv, amiben egy Pál nevű forma ír erről. Gyanús, hogy igaza van…- veted oda, elfojtott mosollyal az orrod alatt. Nem gondoltam volna, hogy ennyire ironikusan is tud beszélni a Mindenható. Közben rajongó ragyogás az arcodon. Valahogy ezek a rápirításnak hangzó megjegyzések annyira telve vannak szeretettel, hogy őszintén szórakoztatnak engem is, holott az én tudatlanságom van kifigurázva.
– Az, hogy számodra mi a valóság, és mi az abszolút igazság, az két külön dolog. Amiben hiszel, az a valóság számodra. Csak vigyázz, mert ha nem az Igazság az, amit saját valóságoddá teszel, akkor lesznek meglepetések, amikor eltörlök mindent, az Igazságon kívül. Az Igazságon kívül minden illúzió. Még akkor is, ha az számodra valóságos, mert hiszel benne.
Most tudom, hogy ez nem csak a bűnre vonatkozik, hanem sok minden másra is, amit még csak fel sem foghatok.
– Te vagy az, aki fenntartod a bűn illúzióját az életedben azáltal, hogy hiszel benne: bűn-tudatú vagy. Felismered az Igazságot és az szabaddá tesz. Mert rájössz, hogy az igazság az, hogy szabad vagy, csak mivel még nem tudsz róla, nem is élhetsz vele. Ezért vagyok én a Felismerés. Rámutatok, hogy a te saját magad által fenntartott valóság – vagyis az illúzió, amit a hiteddel éltetsz -, mennyire nem egyezik meg az igazi Valósággal, ami az Igazság. Amikor felismered ezt az Igazságot, automatikusan szabaddá válsz.
Érzem, hogy szavaidnak sokkal nagyobb súlya és mélysége van, mintsem befogadhatnám, ez kissé frusztrál. Hirtelen ráébredek, hogy a Mindenhatóval beszélgetek az Igazságról. Ez elég király azért. Minden történés és mondat olyan, mintha egy fátyol lenne rajta; csak egy részét tudom megélni vagy befogadni. Egy jelentéktelenül apró szeletét.
– Bármikor beszélhetsz velem, bármiről. -nyugtatgatsz, hiszen eléggé felkavar, hogy alig tudom megélni azt, ami épp történik velem: veled beszélek. Ez számomra tökéletesen természetes, ugyanakkor valahogy fantasztikusnak is kellene lennie, úgy vélem. Mindemellett valamiért én csak magától értetődőnek és kissé távolinak élem meg ezeket a párbeszédeket.
– Bármiről? -foglak szavadon, mintha meggondolatlanul ejtetted volna el ezt a merész felajánlást.
Most néhány ötlet felmerült bennem, hogy a bármi keretein belül mikről lehetne még csevegni az Örökkévalóval. Például, érdekes lehetne, valami nagyon földi dologról beszélni veled. Vegyük mondjuk a színharmóniákat, elvégre azokat is te teremtetted…

(Én)- Zavar, hogy még ilyen dolgok vannak bennem, mert én inkább azon akarok gondolkodni, ami a menny szerint is értelmes. Sajnos újra és újra lefutom a fejemben ezeket a felesleges köröket, amikből nyilván nélküled nem tudok kikecmeregni, és úgy érzem, hogy már biztosan unod, hogy még mindig hasonló zsákutcákba kerülök.
(Jézus)- Inkább előbb összeszeded magad és csak utána mersz hozzám jönni, ugye? Ezt csinálták a farizeusok. Megpróbálták magukat rendbe hozni nekem. Pedig ez pont fordítva van. Én hozlak rendbe téged, hogy te ne szenvedj a saját megtévesztettséged miatt. Nehogy azt hidd, hogy engem önmagában sért, ha hülyeséget gondolsz. Nekem az fáj, ha tudom, hogy neked fáj! Csacsi! Most tudod, mit gondolsz rólam? Azt, hogy én roppantul önkényes és érzékeny uralkodó vagyok, akinek ha a büszkeségét megsértik, nehéz kiengesztelni. Jobb közelébe sem menni, amíg jóvá nem tesszük a hibánkat. Mondok egy meglepő dolgot. Amikor te itt a Földön szeretsz valakit, és az valami hülyeséget csinál és kárt okoz magának, akkor az fáj neked. Na de miért érzel fájdalmat? Mert fáj neked az, hogy ő szenved. Nem az fáj neked, hogy nem azt tette, amit te elképzeltél. Ha te tudsz így nézni mások hibájára, még ha csak ritkán is, miért feltételezed azt, hogy én rosszabb lennék? Miért gondolod, hogy kegyetlenebb vagyok? Fogalmad sincs, hogy mit jelent az, hogy feltétel nélkül. Feltétel nélkül azt is jelenti, hogy nem veszem végig és nem ítélem meg a tetteidet, amikor az én szeretetemről van szó.
– De hát feljegyzed a cselekedeteinket, nem? Van ez a cselekedetek könyve. Angyalok seregei foglalkoznak azzal, hogy összeállítják a jutalmazási listát ennek megfelelően. Valami ilyesmiket hallottam, az mind butaság lenne?
– Csacsi, értsd meg, nem azért utálom a bűnt, mert az sért engem, azért utálom, mert sért téged, én pedig jobban szeretlek téged mintsem, hogy ezt tétlenül nézzem. Amikor szégyent érzel amiatt, hogy nem töltöttél velem időt, az a legnagyobb megtévesztés a világon. Hiszen nekem az fáj, hogy neked fájt a hiányom. Nem az fájt, hogy megsértettél. Én nem tudok megsértődni. Az egész örökkévalóságon együtt leszünk és élvezni fogjuk az egységünket. Igen, néha fáj azt látni és tudni, hogy ebben a nevetségesen kicsi lerekesztett idősávban, amiben most vagy, szenvedsz a hiányomtól. Nekem az fáj, hogy neked fáj, érted? Elég önzőnek képzeltél el engem! Önzőbbnek, mint egy átlag földi embert. Azt gondolod, hogy az ellenem elkövetett sértésekért jóvátételt követelek, vagy legalábbis töredelmes megbánást. Azért akarom, hogy megváltozzon a gondolkodásmódod, hogy felismerd, hogy rossz irányban voltál, hogy ne tudj még több fájdalmat okozni magadnak és ne rekeszd ki magadat még tovább az én jelenlétemből. Nem érted? Az én szeretetem érted van! Én nem akarlak belemanipulálni semmibe. Azért szeretlek, hogy szerethesselek. Kicsi Csacsim!

Jézus: … Azért volt olyan csodálatos, mert elhitted, hogy veled vagyok. Egy kicsit kevésbé erőlködtél azon, hogy kizárd azt a tényt, hogy én nagyon is közel vagyok.
– Tényleg ki tudom zárni?
– Naná, hogy ki tudod!
– Úgy is ki lehet zárni, hogy minden erőmmel azon vagyok, hogy ne zárjam ki?
– Főleg akkor a leginkább! Emlékszel, amit mutattam neked, hogy ott állsz az ajtóban, mind a két kezed az ajtófélfán, elállod a teljes bejáratot, miközben kérdezed, hogy „de Jézus, miért nem jössz be? Gyere be!” Mindezalatt ott várok az ajtóban, csak épp tőled nem tudok bejönni. Talán ez a kép hasonlít legjobban ahhoz, amikor igyekszel közel lenni hozzám. Minden egyes arra irányuló cselekedettel, hogy közelebb hozd magadat hozzám, megtagadod azt az igazságot, hogy már közel vagy. Nem lehet egyszerre hinni valamiről, hogy már meg van, és küzdeni érte. Igen, tudom mire gondolsz. – nézel rám a szemed sarkából – A hit cselekedete… az abból indul ki, hogy már elérte, már az övé, és soha sem arra irányul, hogy megszerezze azt.

– Olyan jó, hogy ez a mai nap is a tied. Az egész. Köszönöm neked, ahogy megmutattad magadat délelőtt. Taníts meg engem abban élni, a folyamatos nyugalomban, a folyamatos megpihentségben. Állandóan a hetedik napban. Vicces, hogy a régi kijelentéseid most kezdenek érthetővé válni, amiket akkor mondtál, amikor még kicsit sem értettem azokat, mégis képes voltam meghallani, habár még egyáltalán nem voltam képes megérteni.
– Vajon mit is bizonyít ez? – és oldalba csípsz. – Talán én akkor is tudom az igazságot, amikor te még nem vagy képes felfogni azt? Talán az igazság nem változik attól függően, hogy mit hiszel? Csacsi, én akkor is élvezem a társaságodat, amikor éppen szenvedsz az igazság felismerésének hiányában. Nem csak annyira élvezem a társaságodat, amennyire te képes vagy élvezni az enyémet. Ez nem ilyen adok-veszek dolog. Én rettentően szeretek veled lógni és elképesztően élvezem, amikor te is képes vagy ezt élvezni szintén. Fantasztikus volt az a korszak veled, ami most lassan kezd lezárulni. Élveztem minden pillanatát. Az ószövetségi imádás korszaka számodra most fog véget érni. Én nagyon élveztem, hogy újra és újra nekikezdtél keresni engem, mint valami távoli, ugyanakkor megtalálható valamit. Az a kapcsolat, ami eddig volt neked velem, az az a kapcsolat, ami egy ószövetségi személynek is bármikor elérhető volt. Bármikor oda lehetett hozzám jönni, megbánni a bűnöket, kapcsolatot lehetett velem kezdeményezni, ami újra és újra elromlott, de vissza lehetett térni hozzám, és aki nagyon buzgó volt, az gyakran jött oda hozzám. Ilyen volt Dávid. Nem azért engedtem és akartam, hogy az ószövetségi szentek Isten kapcsolatára rálássatok, hogy legyen mit csodálni, hanem hogy érzékeljék a kontrasztot, hogy ez mennyire alacsonyabb rendű istenkapcsolat ahhoz képest, ami a megváltásban lehetséges nektek. Nem azért írták le a zsoltárokat, hogy arra vágyj, ami a zsoltárosnak volt velem. Dávidnak nem lehetett olyan kapcsolata velem, mint amilyen neked. Az én jelenlétemnek magasabb, gyakoribb megnyilvánulásait élte meg ugyan, mint a legtöbb ember, de ez csak annak köszönhető, hogy ő az ószövetségi kapcsolaton belül lehetséges mélységet sokkal jobban ismerte és engedte magának megtapasztalni, mint amilyen mélységet te megengedsz magadnak tapasztalni a végtelenből, holott te már nem egy külső Istenhez kapcsolódsz, hanem egy vagy Istennel. Tudom, mire gondolsz, amikor vágysz Dávid kapcsolatára velem. Én is vágyom arra, hogy hasonló valóságában tapasztald a jelenlétemet, mint Dávid. De nekem nem ez a célom veled. Arra vágyom, hogy együtt járjunk. Nem pusztán az a célom, hogy olyan legyél mint a bűneset előtt. Én sokkal többet végeztem el, mint a bűneset előtti állapot helyreállítását! Sokkal többet! Dávid és többi ószövetségi szent nem tehetett mást, mint a bűn kiiktatásával a kegyelmen keresztül visszatért egy ahhoz hasonló kapcsolathoz, mint ami az Édenben volt. Őnekik az Édenhez volt visszatérés a helyreállított kapcsolatban. Neked már nem! Nekik az első Ádámhoz volt visszatérés, neked az utolsó Ádámhoz van a visszatérés. Neked az a kapcsolat a lehetséges, ami nekem volt és van az Atyával. Neked az az ajándékod, hogy az én Atyával való kapcsolatomat élvezheted. Dávidék az első Ádám istenkapcsolatához akartak visszatérni. Azért mondtam, hogy Keresztelő János utolsó lesz az legkisebb Isten országában, holott ő volt a legnagyobb az Ószövetségi szentek közül. Értsd meg, egyikük sem élhette meg, hogy egy velem. Veled pedig onnan indul a kapcsolatunk, hogy egyek vagyunk, és úgy is ér véget! Ez a kezdete és ez a vége. Ezért mondtam, hogy én vagyok az Alfa és az Omega. Amikor azt látod célnak, ami Dávid élt velem, akkor lemaradsz az egészről, amit a kereszt jelent. Örökre egybeforrtunk. Az a kapcsolat, ami Dávidnak volt velem, azt bármely emberi lénynek lehetséges a történelem bármelyik pontján. Nem ez az én pazarló szeretetemnek legmagasabb kifejezése. Legvégső megnyilvánulása a szeretetemnek nem a velem való kapcsolat, hanem a velem való egység.
– Bocsáss meg, hogy olyan sokszor kívülállóként beszélek veled. Közeledek és kopogtatok nálad, mintha mindig rajtad kívül lennék.
– Közben már rég nem vagy kívülálló. Soha nem is voltál.

– Jézus! Nagyszerű vagy. Olyan jó az idő veled: tele megpróbáltatással, tele bensőségességgel, tele őrült ellenállással. Nagyszerű vagy! Köszönöm neked, hogy megtapasztalhatlak így is meg úgy is.
– Engedd meg nekem, hogy asztalt terítsek neked az ellenség előtt. Annyira szeretném megszégyeníteni az ellenségedet. Megszégyeníteni őt úgy, hogy együtt vacsorázunk előtte, mintha ott sem lennének. Minden egyes alkalommal, amikor nem érdekel, mit érzel, mit tapasztalsz, és inkább arra gondolsz, hogy veled vagyok, olyankor együtt vacsorázunk az ellenség előtt. Nem érted kicsi Madárkám? Az én dicsőségemet nem lehet meglopni, nem lehet kevesebbé tenni, az én uralmam növekedésének nem lesz vége. Nem hogy nem lehet csökkenteni, a növekedését sem lehet megállítani. Érted? Néha kétségbe esel, hogy valamit ellopott az ellenség, s kérdezel engem, hogy hogy engedhette ezt a dicsőségem. Értsd meg, az ellenség nem tudja meglopni az én királyságomat! Amikor megpróbál gátat építeni az én dicsőségem folyójára, hogy akadályozza annak a folyását, csak felduzzasztja azt, hogy aztán még nagyobb erővel törjön ki. Minden egyes alkalommal, mikor megpróbál valamit meglopni az én dicsőségemből, és látszólag sikerrel jár, akkor nem történik más, minthogy felduzzasztja ezt a folyót. Nem lehet meglopni az én dicsőségemet, egyáltalán, egy kicsit sem. Minden egyes lopással az ellenség maga alatt vágja a fát. Nem tud olyat tenni, hogy ne növelné vele az én dicsőségemet. Minden egyes alkalommal, amikor úgy tűnik, hogy meglopja az én dicsőségemet, akkor arra kényszeríti az én dicsőségemet, hogy még dicsőségesebben megnyilvánuljon, még nagyobb erővel törjön ki. Minden egyes késleltetés, amit az ellenség végez, az arra szolgál, hogy növelje az én dicsőségemet. Te pedig kétségbe esel ilyenkor és sokszor arra kérsz, hogy állítsam már meg, amit most tesz, hiszen akadályoz. Nem tud! Persze, amikor egy folyóra gátat építesz, akkor úgy tűnik, mintha nem tudna átfolyni a víz olyan mértékben, mint azelőtt. Ilyenkor is kétségbe lehetne esni. De ez nem siker! Egy kevés idő, és nincs gonosz, nézed a helyét, és a helyét sem találod meg, mert illúzió volt, mert nem is létezett, csak azt hitted, hogy van. Ugyanilyen az ellenség akadályoztatása is. Nézed a helyét és nincsen ott. Mikor az ördög próbálkozik azzal, hogy meglopja az én dicsőségemet, akkor örülj neki, mert csak felduzzasztja az én dicsőségem folyóját. Nem tud mást tenni, nem lophatja meg az én dicsőségemet. Az én uralmam növekedésének nem lesz vége. Az én dicsőségemnek tehát folyamatosan nőni kell. Nemcsak, hogy nem lehet meglopni: növekedésre van ítélve. Ezért az ellenség nyugodtan próbálkozhat a meglopásával, attól csak még inkább növekedni fog.
– Én semmit nem értek.
– Csak jöjj utánam! Örülök, hogy elismered, hogy nem tudod hogyan és merre menjél. Végre ilyenkor tudlak vezetni. Ez igazán jó hír, hogy fogalmad sincs hogyan tovább, akkor végre nem te fogod megválasztani az irányt. Nyugodj meg! A tehetetlenség, a teljes kiszolgáltatottság az egy ajándék neked. Végre átérzed, hogy mennyire nem tudod irányítani az eseményeket. Alig várod, hogy ez a tehetetlen állapot véget érjen. Én pedig alig várom, hogy egyre mélyebb és mélyebb legyen ez a tehetetlenség, egyre inkább meghatározó. Igen, én szeretem ezt a tehetetlen állapotodat. Van lehetőségem ilyenkor tenni helyetted. Nyugodj meg! Semmi nincs ezen a világon, ami hosszútávon rosszat tehetne neked! Nincs olyan dolog ezen a világon, ami megkevesbíthetné az én dicsőségem. Nem kell harcolnod dolgok ellen, nem kell kezedben tartani az életed. Bármi is történjen, az csak növelni fogja az én dicsőségemet. Ezért teljesen lenyugodhatsz, Csacsika! Nincs veszítenivalód! Hallod? Velem nincs veszíteni valód! Nincs, amit elveszíthetnél, nincs amit meglophatna tőled az ördög. Nem kell kétségbe esned, amikor gátat próbál építeni a folyóra. Nyugi, nyugi! Egy darabig úgy tűnik, mintha visszatartaná a vizet, de utána még nagyobb erővel fog áttörni. Azt szeretném, hogy folyamatosan, a gátépítés minden egyes téglájánál ott legyél velem, és élveznéd az életet velem. Én nem akarom, hogy az ellenállással menjen el az összes energiád. Úgy nézd, ahogy felépül a gát, hogy az is az én dicsőségemet lesz kénytelen szolgálni, mint ahogy ezen a világon minden. Az ellenség nem tehet mást, mint szolgálni az én királyságomat. Minden egyes mesterkedésével növeli az én dicsőségem. Erre van kényszerítve.
– Abszolút tanácstalan vagyok most. Semmilyen lépést nem tudok, sem a következőt, sem azután következőt, se a mostanit nem tudom. Teljesen tanácstalan vagyok.
– Gyönyörű. Régen vártam már erre. Azt gondolod, hogy akkor leszel bennem erős, amikor majd tudod, hogy én mit akarok, hogyan és kin keresztül. Nem fogom mindig kijelenti neked! Szeretem a meglepetéseket. Szeretem, amikor bízol bennem. Szeretem, amikor kénytelen vagy rám hagyatkozni. Ezektől a megtapasztalásoktól nem foglak megfosztani téged, amikor rá vagy kényszerítve száz százalékos bizalomra és függésre tőlem.
– Milyen érdekes ellenállás mellett tapasztalni téged! Annyira jó!
– Drága Csacsim, most lehetőséged lesz arra, hogy megmutasd, hogy ki vagyok én benned. Kérlek, ne engedd, hogy elragadjon a lendület és elvesszél abban, ami rajtad keresztül történik! Még mindig az az elhívás van érvényben, hogy vonulj félre velem.
– Rendben.

– Jézus! Nagyszerű vagy. Olyan jó az idő veled: tele megpróbáltatással, tele bensőségességgel, tele őrült ellenállással. Nagyszerű vagy! Köszönöm neked, hogy megtapasztalhatlak így is meg úgy is.
– Engedd meg nekem, hogy asztalt terítsek neked az ellenség előtt. Annyira szeretném megszégyeníteni az ellenségedet. Megszégyeníteni őt úgy, hogy együtt vacsorázunk előtte, mintha ott sem lennének. Minden egyes alkalommal, amikor nem érdekel, mit érzel, mit tapasztalsz, és inkább arra gondolsz, hogy veled vagyok, olyankor együtt vacsorázunk az ellenség előtt. Nem érted kicsi Madárkám? Az én dicsőségemet nem lehet meglopni, nem lehet kevesebbé tenni, az én uralmam növekedésének nem lesz vége. Nem hogy nem lehet csökkenteni, a növekedését sem lehet megállítani. Érted? Néha kétségbe esel, hogy valamit ellopott az ellenség, s kérdezel engem, hogy hogy engedhette ezt a dicsőségem. Értsd meg, az ellenség nem tudja meglopni az én királyságomat! Amikor megpróbál gátat építeni az én dicsőségem folyójára, hogy akadályozza annak a folyását, csak felduzzasztja azt, hogy aztán még nagyobb erővel törjön ki. Minden egyes alkalommal, mikor megpróbál valamit meglopni az én dicsőségemből, és látszólag sikerrel jár, akkor nem történik más, minthogy felduzzasztja ezt a folyót. Nem lehet meglopni az én dicsőségemet, egyáltalán, egy kicsit sem. Minden egyes lopással az ellenség maga alatt vágja a fát. Nem tud olyat tenni, hogy ne növelné vele az én dicsőségemet. Minden egyes alkalommal, amikor úgy tűnik, hogy meglopja az én dicsőségemet, akkor arra kényszeríti az én dicsőségemet, hogy még dicsőségesebben megnyilvánuljon, még nagyobb erővel törjön ki. Minden egyes késleltetés, amit az ellenség végez, az arra szolgál, hogy növelje az én dicsőségemet. Te pedig kétségbe esel ilyenkor és sokszor arra kérsz, hogy állítsam már meg, amit most tesz, hiszen akadályoz. Nem tud! Persze, amikor egy folyóra gátat építesz, akkor úgy tűnik, mintha nem tudna átfolyni a víz olyan mértékben, mint azelőtt. Ilyenkor is kétségbe lehetne esni. De ez nem siker! Egy kevés idő, és nincs gonosz, nézed a helyét, és a helyét sem találod meg, mert illúzió volt, mert nem is létezett, csak azt hitted, hogy van. Ugyanilyen az ellenség akadályoztatása is. Nézed a helyét és nincsen ott. Mikor az ördög próbálkozik azzal, hogy meglopja az én dicsőségemet, akkor örülj neki, mert csak felduzzasztja az én dicsőségem folyóját. Nem tud mást tenni, nem lophatja meg az én dicsőségemet. Az én uralmam növekedésének nem lesz vége. Az én dicsőségemnek tehát folyamatosan nőni kell. Nemcsak, hogy nem lehet meglopni: növekedésre van ítélve. Ezért az ellenség nyugodtan próbálkozhat a meglopásával, attól csak még inkább növekedni fog.
– Én semmit nem értek.
– Csak jöjj utánam! Örülök, hogy elismered, hogy nem tudod hogyan és merre menjél. Végre ilyenkor tudlak vezetni. Ez igazán jó hír, hogy fogalmad sincs hogyan tovább, akkor végre nem te fogod megválasztani az irányt. Nyugodj meg! A tehetetlenség, a teljes kiszolgáltatottság az egy ajándék neked. Végre átérzed, hogy mennyire nem tudod irányítani az eseményeket. Alig várod, hogy ez a tehetetlen állapot véget érjen. Én pedig alig várom, hogy egyre mélyebb és mélyebb legyen ez a tehetetlenség, egyre inkább meghatározó. Igen, én szeretem ezt a tehetetlen állapotodat. Van lehetőségem ilyenkor tenni helyetted. Nyugodj meg! Semmi nincs ezen a világon, ami hosszútávon rosszat tehetne neked! Nincs olyan dolog ezen a világon, ami megkevesbíthetné az én dicsőségem. Nem kell harcolnod dolgok ellen, nem kell kezedben tartani az életed. Bármi is történjen, az csak növelni fogja az én dicsőségemet. Ezért teljesen lenyugodhatsz, Csacsika! Nincs veszítenivalód! Hallod? Velem nincs veszíteni valód! Nincs, amit elveszíthetnél, nincs amit meglophatna tőled az ördög. Nem kell kétségbe esned, amikor gátat próbál építeni a folyóra. Nyugi, nyugi! Egy darabig úgy tűnik, mintha visszatartaná a vizet, de utána még nagyobb erővel fog áttörni. Azt szeretném, hogy folyamatosan, a gátépítés minden egyes téglájánál ott legyél velem, és élveznéd az életet velem. Én nem akarom, hogy az ellenállással menjen el az összes energiád. Úgy nézd, ahogy felépül a gát, hogy az is az én dicsőségemet lesz kénytelen szolgálni, mint ahogy ezen a világon minden. Az ellenség nem tehet mást, mint szolgálni az én királyságomat. Minden egyes mesterkedésével növeli az én dicsőségem. Erre van kényszerítve.
– Abszolút tanácstalan vagyok most. Semmilyen lépést nem tudok, sem a következőt, sem azután következőt, se a mostanit nem tudom. Teljesen tanácstalan vagyok.
– Gyönyörű. Régen vártam már erre. Azt gondolod, hogy akkor leszel bennem erős, amikor majd tudod, hogy én mit akarok, hogyan és kin keresztül. Nem fogom mindig kijelenti neked! Szeretem a meglepetéseket. Szeretem, amikor bízol bennem. Szeretem, amikor kénytelen vagy rám hagyatkozni. Ezektől a megtapasztalásoktól nem foglak megfosztani téged, amikor rá vagy kényszerítve száz százalékos bizalomra és függésre tőlem.
– Milyen érdekes ellenállás mellett tapasztalni téged! Annyira jó!
– Drága Csacsim, most lehetőséged lesz arra, hogy megmutasd, hogy ki vagyok én benned. Kérlek, ne engedd, hogy elragadjon a lendület és elvesszél abban, ami rajtad keresztül történik! Még mindig az az elhívás van érvényben, hogy vonulj félre velem.
– Rendben.

– Igen! Szeretném, ha velem járnál! Csak simán. Nem igyekeznél, nem nyomnád a fekvőtámaszokat, hogy te már mennyit bírsz. Csak úgy járnál velem. Kicsi lányom, csodálatos vagy nekem! Most annak az ideje jött el, hogy megengedd, hogy szeressem azt is, amit te nem szeretsz magadban. Akarok kiszeretni mindent belőled, ami nem te vagy, csak egy hazug kép önmagadról, amiről azt hiszed, hogy te vagy… Óh, ha tudnád, kicsim, hogy én hogy látlak! Vagyis, hogy milyen is vagy valójában! Mindazok a részek, amit még most hibának látsz magadból, azok nekem már helyreállítottak. Nem érzékelem a hibákat. Tudom, hogy te látod, de én már nem látom. Mert azok nem képezik a Valóság részét.
– De ezek olyan valóságosak nekem! Te tudod nagyon is jól, hogy milyen hibáim vannak, azért nem bízol rám nagyobb dolgokat nyilván…
– Kicsi Csacsi, ez nem így működik. Mivel te nem tudod magadról, hogy mennyire tökéletes vagy, ezért úgy is viselkedsz, mint aki nem annyira tökéletes, ezért automatikusan nem kerülsz azokba a helyzetekbe, ahol még több dicsőségem tükröződhetne rajtad. Az, hogy mennyi dicsőség tükröződik vissza rajtad, az nem rajtam múlik! Én állandóan ugyanannyira dicsőséges vagyok és állandóan feléd vagyok fordulva. De ha nem érzed magad méltónak, hogy felém fordulj, hogyan is tükrözhetnéd vissza a dicsőségem? Kicsi Csacsi! Gyönyörű vagy nekem!

Szeretnék neked adni egy szemüveget. Itt a földön dönthetsz, hogy felveszed, vagy nem. Szeretném, ha újra és újra feltennéd. Ez a szemüveg pedig azt a nevet kapja, hogy a Dicsőségem betölti a földet. Ezen a szemüvegen keresztül így látod majd a világot. Bármikor, amikor úgy döntesz, hogy így akarsz látni, mindenen keresztül csak az én dicsőségem szivárog ki számodra. Értsd meg! Az, ahogyan látod a dolgokat, az minden neked. Túl sok változás már nem fog lezajlani. Egyetlen változás, ami történni fog, az azon a téren lesz, ahogy te látod a dolgokat. Én ezt jöttem megváltoztatni. Az én népem nem érti! Kérik tőlem, hogy változtassak meg tényezőket, hogy úgy legyenek a dolgok, ahogy én látom. De ha úgy döntenének, hogy úgy látnak, ahogy én látok, akkor a változás elkerülhetetlen lenne. Dörömbölnek nálam egyesével a kéréseikkel. Mintha én nem tettem volna meg mindent, amit lehetne, és meg kellene győzni arról, hogy segítsek még egy kicsit? Nem baj, gyönyörködöm benne, hogy nálam keresik a megoldást. Addig is velem foglalkoznak. Csak kár, hogy nem könnyítik meg a dolgukat azzal, hogy elkérik tőlem ezt a szemüveget. A látás minden! Emlékezz arra, amit Atyám körül a Kerubok mondogatnak folyamatosan, hogy: Szent! Szent! Szent! Nem látnak mást, csak az Atyám szentségét. Teljesen „elvakította” őket az én Szentségem. Más nincs is a látóterükben. Szeretném, ha a te szemeidet is így „elvakítaná” a dicsőségem. Hogy nem is látnál mást. Azt mondtam, hogy légy csendben és tudd, hogy én vagyok az Úr! Vagyis légy csendben, várj és tapasztald meg, hogy én vagyok az Úr. Azt szeretném, ha tudnád. Csak simán tudnád. Az a fura az egészben, hogy amiről tudsz, az valósággá válik számodra. Aminek a tudatában vagy, az a tied. Szeretném, ha tudnád, hogy ott vagyok, szeretném, ha tudnád, hogy én beszélek, szeretném, ha tudnád, hogy benned megyek, veled megyek. Szeretném, ha tudnád, hogy ha kinyújtod a kezedet, akkor kinyújtom a kezemet benned. Vannak, akik nem látnak és hisznek. Értsd meg, hogy az örökkévalóságban neked az egyértelmű, nyilvánvaló, megtapasztalható Isten leszek. Szóval nagyon-nagyon rövid idő van arra, hogy csak tudd. Minden kísérő jelenség nélkül.