Az egyik alkalmon, – ahol tízezer emberrel együtt énekeltünk – azt kérdezted, hogy mit tennék abban az állapotban, amikor mindennek vége és lezajlott az összes végidős esemény (bárminek is kell még történnie a Földön). Egy ideig ebben láttam magam: a végtelen dicsőség, miután már semmi nem maradt hátra, csak az örök mennyei lét, teljes öröm és a tökéletes könnyedség. Máshoz nem is volt kedvem ebben az állapotban, mint élni és gyönyörködni. Egész egyszerűen nem volt hová elérni többé, mert minden már beteljesült. Nem volt mire várni, mert mindenen túl voltunk. Azt válaszoltam, hogy nincs más, amit tehetnék, mint hogy élvezzem ezt az állapotot és örökre veled legyek. Itt már nincs miért küzdeni és nincs mit kérni sem.
– De én azt szeretném, hogy kérj tőlem! – vágsz közbe váratlanul, ahogy elmélkedek azon a bizonyos estén.
– Annak így mi értelme van? – ötlik fel az első gondolat. Aztán eszembe jut, mekkora szabadság is van abban, amikor már vége a küzdelemnek. Milyen boldogan tudtam élvezni a jelenlétet aznap este, ahogy lement a vállamról minden hátralévő dolognak a várakozása. Sejtem már, hogy te azt szeretnéd, hogy ebből a helyzetből nézzem a világot… Mígnem minden, amit teszek, abból a pozícióból indulna ki, hogy már minden megtörtént, s már csak a te dicsőséged maradt.
– Azért szeretném, mert ez így is van. Minden, ami történni fog, az már le is zajlott. Ez az egész tér-idő dolog ezért szükséges, hogy ez a folyamat, ami a végkifejlethez vezetett, lejátszódhasson.
– Ah, te ma is a sci-fi verziódat kapcsoltad be – nevetek fel. – Az események egymásutánisága és az egymásra való hatása nem tudom hogyan jön össze, de nem is hiszem, hogy azt „innen nézve” egyáltalán megérthetem. Talán szereted ezt a játékot, amit az idő lehetővé tesz. Mivel Szeretet vagy, nyilván nem szívatni akarsz minket, mint egy nagy gyerek, aki óriás nagyítójával véletlenszerűen égeti sorra a hangyákat… csak azt szeretnéd, hogy ilyen korlátok között is megízlelhessük az örökkévalóságot és annak örömét… – gondolkodok hangosan.
– Valami ilyesmi, bár jóval bonyolultabb ez ennél… – vonod meg az egyik vállad. Néha mintha azzal játszanál, hogy úgy viselkedsz, ahogy én szoktam. Nagyon vicces. Sosem hittem neked, – pedig sokszor utalsz rá – hogy pont olyan vagyok, mint te…
– Nem hiába mondtam, hogy sokszor azért nem kaptok, mert nem – vagy nem jól – kértek. Szeretem, ha kértek. Ugyanakkor nem azért, mert egészen addig nem adom oda, amíg nem a kedvem szerint csináljátok a dolgokat, vagy mert engem meg kéne győzni bármivel is, hogy végre adjak már. A kérés nem engem változtat meg, hanem téged: Te alakulsz át fogadóképessé. Szóval nem én döntök úgy az imádat hallva, hogy most aztán végre meggondolom magam és jó leszek hozzád! Én mindig ugyanolyan jó vagyok, előtte is, utána is. Ettől függetlenül élvezem az interakciót, hogy te kérsz, én meg adhatok. Nekem öröm, hogy résztvevője vagy te is a jóságomnak. Bele akarlak vonni téged is az én végtelen körforgásomba – fonod körém a karjaid, ahogy szemben állsz velem.
– Szóval azt mondod, bármit szeretnék, előbb menjek vissza arra a helyre, ahol már minden lezajlott és onnan kérjek. De hát ha már meg van, mi értelme a színjátéknak?!
– Pont ez a lényeg, hogy úgy kéred, hogy már megvan! Ez nem a reménységről szól, hogy esetleg megadom, bár vitathatatlanul közelebb áll ez hozzám, mint a kétségbeesés. Azt szeretném, ha úgy kérnél, hogy közben ott vagy abban az állapotban, abban a tudatban, hogy ez már minden lezajlott, már mind nálad van, amit a jövőben várnál. Úgy is fogalmazhatnék, hogy hit nélkül lehetetlen tetszenie a kérésednek is, de számodra ez már nem jelent valami sokat, annyit halottad. Elég, ha innen a menny perspektívájából figyeled meg a saját kérésedet és elfogadásodat. Meg akarom neked mutatni milyen az, amikor utólag nézed vissza azt, – ami már megtörtént – ami a te szemszögedből a jövő. Amikor a film végét látva gondolsz vissza arra, hogy hogyan oldódott meg a közepén látott probléma, az megvan? „Nem kapjátok meg, mert nem jól kéritek!” A legtöbben nem ismerik, hogy mi az a pozíció, amiből érdemes kérni. Pedig még meg is írva, hogy hálaadással mondjátok el kéréseket!
– Hogy mennyit hajtogatták emberek ezeket a bibliarészeket, és a legjobb esetben vigasztalást nyertek belőle, de változást aligha láttak… – sóhajtok fel kissé szomorúan, hogy mennyivel alacsonyabban van a perspektívánk az elhangzottaknál.
– A hála a már megkapott ajándék érzése, hogy Joe bácsi kifejezésével éljek. – Összemosolygunk. – Hála, mert már láttad a végét. Innen lehet kérni igazán jól. Visszapörgeted a filmet az aktuális jelenethez, miután megnézted már a finálét is. Már nincs feszültség, minden szál el van varrva, de visszatekersz egy izgalmas részhez a közepén. Ebből a befejezett állapotból kéred tőlem azt, amiről láttad a film végén, hogy meglett. Ne azért kérj, hogy aztán megadjam, hanem azért, mert már tudod, hogy megadtam! Ilyenkor biztos lehetsz, hogy bármit megkaphatsz… Mert már jártál ott, ahol minden a tied.
Ne aggódj, hogy ez rosszul fog elsülni. Innen nem is tudsz olyanra vágyni, ami ellentétes az én szívemmel. „Gyönyörködjél az Örökkévalóban és teljesíti szíved kéréseid!” A gyönyörködés állapotában ugyanaz a kettőnk szívének kívánsága.. és vajon elmaradhat-e az, amit a Mindenható óhajt? Salamon így kérte azt, amire én vágytam benne. Nem büszkeség erről a helyről óriási dolgokra rálátni…
A teljességből nyugodtan kérhetsz BÁRMIT! Egy egész országot, a teljes királyságot. Mint Eszter… A király felesége vagy és Ő az ünnepnapján bármilyen óhaját örömmel teljesíti szeretett feleségének. Ez egy kép rólunk – érinted össze a homlokodat az enyémmel egy pillanatra.
Valami kezd derengeni. Ezért szeretnél folyton ott tartani magad mellett, és ezért mutatod be nekem mennyet, mert szeretnéd, ha ebből a perspektívából élnék. Mennyivel magasabban gondolkodsz te!
Mindig meglep. Bár sejthetném, hogy Isten egy cseppet máshogy szemléli a dolgokat… – kuncogok magamban.
– Köszi, hogy nem hagysz engem a porban kúszni, hanem felemelsz oda, ahol te vagy. Köszönöm, hogy a rabszolga sorból kiválasztasz a feleségednek, hogy örökké melletted uralkodjak és semmiben ne szenvedjek hiányt.
– Pontosan ezekért az időkért kerültél ide… és ez sokaknak szabadulást hoz egy napon – suttogod a saját számon keresztül.