Végre már csak én vagyok fent. A készülődés nyüzsgése eléggé lefáraszt. Szeretek vásárolgatni, keresgélni, főleg ilyenkor, de azért nagyon jó végre ideülni és várni rád. Ez a félhomály és csend már egy ajándék a sok bevásárlóközpont-túra után. A rozoga, kiselejtezni-való kanapé pedig tökéletes helyszín egy ilyen éjszakai találkozóhoz. Ha nem is nagyon figyelek, legalább pihenek egyet…
Mostanában nem igazán sikerül az ilyesmi. Talán már hamarabb vagyok frusztrált, – hogy nekem nem is megy ez az elcsendesülés dolog – mintsem hogy bármi negatívat tapasztalnék. Igazából elegem van ebből is, hogy hiába szánom rád az időt, nem nagyon tudok veled lenni – öntenek el a keserű és kilátástalan gondolatok. Néhol már szinte rád is haragszom, amiért belekevertél ebbe az egészbe… Aztán pedig fáj, hogy még csak itt tartok, hogy nem szeretlek eléggé, és nem tudok úgy viszonyulni hozzád, ahogy azt megérdemelnéd. Meg aztán másokhoz sem…
Hamar szomorúvá válik a kis megnyugvásnak szánt Jézus-időm.
– Nem vagyok felháborodva, nem érzem magam csalódottnak! Szeretlek! – töröd meg a gondolatlavinát halkan, a lelkem mélyén.
– Gyönyörűségem! Nem kell, hogy bizonyítsd a szeretetedet! Tisztában vagyok vele, hogy az én szeretetem ellenállhatatlan! Minél többet fogadsz belőle, annál többet tudsz visszatükrözni belőle. Nem hibáztatlak azért, mert nem éltél még meg elég szeretetet ahhoz, hogy tudj adni belőle, érted? Abszolút nem kérem számon, hogy miért nem engedtél be belőle annyit, ahogy aztán az túl tudjon folyni rám és mindenki másra. Nyugi! Én tudom, hogy az alapján, amennyi szeretet fogadtál, mennyit tudsz visszatükrözni! Engem nem tudsz kiakasztani vagy csalódást okozni nekem! Csak szeretlek! Köszönöm neked ezt a mai estét! Köszönöm, hogy úgy döntöttél, hogy velem vagy! Elküldtem a választ arra a kérésedre, hogy megismerj közvetlenül. Meg fogsz! Erre szavamat adom! Tudod, én és a szavam egy vagyunk!
– Jézus, én nem tudom miért érzem magam távol, és mit rontok el, hogy nem tudok folyamatosan veled lenni! Olyan rossz rövid időre is eltávolodni tőled! Valami még nagyon nincs rendben! Valószínű, hogy még nem igazán haltam meg magamnak. Ez az egyik ok, az biztos – folytatom a lehangoló elmélkedésemet, de legalább már neked mesélem.
– Csacsika, akarsz rám figyelni, vagy annyira leköt a saját sajnálkozásod, hogy nem is vagy rám kíváncsi? – emeled fel a fejem kedvesen – Szeretlek, Csacsika! Nincs veled semmi nagy baj! Még nem érted, hogy hogyan működik az én királyságom. De ne aggódj, elvezetlek arra, amire szükséged van. Utolérlek és megtalállak.
– Annyira szeretném, hogy akármikor tudjak veled lenni. Olyan, mintha egy kozmikus lottó eldöntené, hogy aznap közel érezlek, vagy nem. De én akarlak örökké tapasztalni téged és megtanulni a közelségedben élni!
– Emlékszel mit mondtam, amikor először elkezdtél keresni? Nem tudsz mindent átitató módon tapasztalni engem, amíg nem ez az egyetlen számodra. Most még rengeteg dolog kavarog benned. Mint egy lomtalanításra váró régi lakás, tele van a lelked kacatokkal: felesleges érzésekkel és gondolatokkal, amelyekre semmi szükséged már. Amikor ezeket engeded kidobni, akkor a Jelenlét lesz az egyetlen kincse ennek a háznak, a sok lim-lom helyett.
– Egyáltalán hogyan lehetne jobban értékelni a jelenlétedet? Tudom, hogy ez lehetséges, de nem tudom, hogyan. Amit csak tudtam, én félreraktam, hogy veled lehessek. Mégis olyan mintha semmi nem lenne elég. Nem vagyok olyan közel, mint szeretnék.
– Milyen közel? El is felejtettem milyen csomagot választottál! Aki napi három óránál többet tölt velem, az egy következő kategóriába kerül. Aki több mint öt órát, az naponta legalább háromszor különleges megtapasztalásban is részesül az alapszolgáltatásainkon túl – ingatod a fejedet marketinges erőltetett manírokkal. – Te már csak kiismerted ezt a csomag-választós rendszert, mi?
Élvezed, ahogy végtelen szarkazmus árad a szavaidból. Nem visszavágásnak szánod, de azért örömmel figurázod ki a butaságaimat. Tudom, hogy hogyan érted. Nem bírod sokáig játszani ezt a szerepet és felkuncogsz.
– Eljuttattál arra a felismerésre, hogy mindenre a te közelséged a válasz, ezért helyet próbálok készíteni arra, hogy még inkább megismerhesselek. Ennek ellenére, nem tudom… olyan, mintha nekem ez nem menne.
– Mit szeretnél? Mi lenne az, ami után azt mondanád, hogy megérte a befektetés? – húzod fel a szemöldököd tettetett tárgyilagossággal. Az utolsó szónál nem kevés az irónia cseng ismét a hangodban.
– Bocsáss meg, hogy a veled való kapcsolatot befektetésnek kezelem – szomorodok el ismét a gondolataim nyomán.
– Ha annak tartod, még abban a kategóriában is ez az egyik legkifizetődőbb – teszed nevetve csípőre a kezed.
– Én akarom az igazit! A leutánozhatatlanul közeli kapcsolatot veled!
– …és azt akarod kérdezni, hogyan éred el? Látod ez a baj! Meg akarod szerezni. Nem érted? Nem kell kiérdemelni, hogy az én közelségemben élj. Én eleget fizettem azért, hogy mi közel lehessünk egymáshoz. Nehogy azt hidd, hogy meg kell szenvedned neked is a kapcsolatunk árát!
– Akkor mégis miért tűnik ez így? Eléggé úgy látszik, hogy borzalmas nagy árat kell fizetni! Mert én mindent megpróbáltam odaadni, amit össze tudok szedni az életemből, és úgy tűnik, hogy az is kevés! – fakadok ki.
Kicsit rossz érzés, hogy így kicsapom az asztalra, ami bennem van.
– Nyugodtan! Nekem mondhatod. Képtelen vagyok megsértődni – mosolyogsz rezzenéstelen nyugalommal.
– Tudom, hogy ilyenkor nincs igazam. Csak az a bajom, hogy valamit nem látok, amit ha érzékelnék, akkor nem hisztiznék így, csak hogy nem tudok mit tenni ezért sem, hogy tisztábban lássak. Légyszi’ segíts, nem akarok elképzelésekre és feltevésekre alapozva bukdácsolni ide-oda. Akarlak ismerni és veled élni.
– Értelek én, Csacsi! Azt gondolod, hogy amit megélhetsz belőlem, az mutatja be, hogy mennyire szeretlek, de én ennél sokkal vitathatatlanabbat tettem a szeretetem bemutatására. Az egy lezárt kérdés. Úgy véled a kapcsolatunk arról szól, hogy bizonyítékot gyűjthetsz arra, hogy szerethető vagy számomra, azáltal hogy egyre többet mutatok meg magamból? Elmész a lényeg mellett! Legtöbben, akik hozzád hasonlóan odaszántan keresnek, azért teszik, mert megértették, hogy végtelenül szeretem őket. Te pedig azért teszed, hogy végre bizonyítást nyerjen, hogy szeretlek. De az már egy abszolút befejezett ügy, vágod? Meghaltam érted.
– Ez az egész kereszt és megváltás téma nekem annyira homály. Tudom, hogy meg vagyok váltva, de nekem ez nem jelent olyan sokat, mint ahogy kellene – húzom össze a vállaim.
– Nincs olyan, hogy „kellene”! Csacsi! Te küzdesz valamiért, ami neked már meg van! – simogatod meg a fejemet.
– Sajnos nincsen kijelentésem ezekről a dolgokról! Az egyetlen, ami bizonyítja a te szereteted, hogy jössz a jelenléteddel. Ez a kereszt dolog annyira távoli. Légyszi, megtennéd, hogy valahogy közelivé hozod? Nem akarok még egy felesleges kört futni… Akarok egyenesen a célba rohanni, nem bukdácsolni jobbra-balra. Azt mondtad, hogy a közelséged mindenre válasz, s én föladok mindent ezért.
– Úgy érzed, hogy nem teljesítettem az ígéretemet? – kérdezed kedvesen.
– Fogalmam nincs! Csak nem értelek! Nyilván nem szeretnélek számonkérni… – kuncogom el a mondat végét.
– Nem akarsz vádaskodni, én már csak tudom! Szeretnéd kimondani, de visszafojtod! Csak nyugodtan! Látom úgyis, mi van a szívedben – hajolsz felém rezzenéstelen tekintettel.
– Őrültség téged vádolni, de mégis így érzek…
– …hogy nem fair, ami történik? – ülsz eggyel közelebb a süppedős fenyőzöld kanapén és mögém teszed a karod a támlán.
– Hát te akartad… – dőlök hátra felkészülésképpen – Azt mondtad, hogy alig várod, hogy jöjj! Én szeretném, meghívtalak, annyi időt próbálok neked adni, amennyit csak tudok. S még keresni sem tudlak rendesen! Nem tudok semmit! Csak vágyom rád! Aztán amikor ott az idő, hogy rád figyeljek, nem tudok kinyögni egy értelmes szót sem! Amit össze tudok kaparni neked, az egy rakás elvárás, ami ha nem teljesül, még rosszabbul érzem magam. Rég voltam ilyen kilátástalan. Miért van az, hogy minden egyes dicsőséges találkozás után mélyre huppanok? Azt ígérted, ha kérem, akkor megadod: Engedd meg, hogy lássak rendesen és megtanulhassam, hogy mi tetszik neked, és miben lehet közel lenni hozzád! Bocsáss meg, amikor téged is megpróbállak befolyásolni. Nyilván te tudsz mindent… – pillantok rád, majd gyorsan lesütöm a szemem.
Csendben ülsz mellettem. Nem vagy szomorú, sem sértett. Morcos párja kitöréseit türelemmel hallgató férfinek látszol most. Olyan csodálatos vagy! Csak hagyod, hogy jöjjön, aminek jönni kell.
Bocsáss meg! Nem értek semmit, mégis én vagyok, aki számonkérlek. Ha lenne miért! Neked lenne jogod hozzá, mégsem teszed – kezdek teljesen összezavarodni a vádlások kavalkádjában.
– Gyere, kis Mókuskám! – unod meg a végtelen folyamát a mondókámnak és inkább magadhoz húzol, hogy homlokom érje az állad. Valamennyire lenyugszom, de még egy sor kérdés örvénylik bennem.
– Nem akarok úgy beszélni veled, Jézus, mint aki elnézett valamit neked. Bocsáss meg, hogy így gondolkodom. Mintha meg kellene bocsátanom neked, amiért nem azt teszed, amit én akarok?! Egészen abszurd ebbe belegondolni is.
– Szeretném, ha elvárások nélkül lennél velem. Így egy csomó kudarcélményt teremtesz ezzel magadnak.
Én a lehető legönzőbb keresésre is válaszolok, mert alig várom, hogy válaszolhassak. Te azonban azt kérted tőlem, hogy tanítsalak meg az útjaimra; hogy mi az, ami a lelkemnek leginkább kedves. Én elvárások nélkül kereslek! Nem tudod összetörni a szívem, sem csalódást okozni, mert nincsenek elképzeléseim; de amikor a nyomomra bukkansz, hagyom magam megtalálni. Olyankor örülsz, hogy „sikerült” és „megvagyok” megint, én pedig boldog vagyok, hogy „megérkeztél”.
– Hadd legyek szégyentelenül, botrányosan szerelmes beléd! Nem akarok fennakadni minden szöszön. Akarok csak rohanni veled! Bocsáss meg, hogy minden Isten-keresésem rólam szól és az én kis nyűgjeimről. Nem tudom mikor lesz az, amikor a veled töltött idő végre tényleg rólad fog szólni. Ugye elviszel kegyelemből arra az állapotra? Elegem van abból, hogy meg kell játszanom, hogy velem minden rendben van. Elegem van a kínlódásomból! Olyan, mintha az egész kapcsolatunk nem lenne valós. Tudom, hogy ez nem igaz, mégis ezt érzem – nyöszörgök hol agresszívan, hol szomorúan. Valamiért teljesen el is felejtem, hogy épp az öledben vagyok mindezalatt.
– Az elképzeléseid sokat akadályoznak téged abban, hogy könnyen felismerd a közelségem! Vágyom rá, hogy átéld azt a szabadságot, amikor teljesen üres vagy, és azt tölthetek beléd, amit akarok! Eléggé rideg úgy kezelni a kapcsolatunkat, mint valami szolgáltató egységet. Benyomsz egy gombot, – puff – megvan. Isten, aki kiszolgálja az megrendeléseket.
Kis hatásszünet következik. Nincs semmi kárhoztatás, csak kedvesség, felismerés, felszabadulás.
– Meg is adom neked, Csacsi. Kérted, hogy tanítsam meg neked, hogyan kereslek én. Te akartad, hogy az irántam érzett szereteted túllépjen rajtad és megérintsem engem.
Gyönyörű vagy nekem!
Érzem, hogy ezek a szavak – mintha csak gyöngyöket szórnának a testemre – leperegnek rólam. Jól esik, ahogy végiggördülnek, de nem válnak a részemmé, lepattannak rólam.
– Akarom érteni a szívedet, az egészet! Kérlek, érjél utol engem! – nézek fel rád, anélkül hogy felemelném a fejem a válladról.
Aztán hirtelen leesik. Tudom, hogy tudod mire gondolok. Mindketten mosolygunk rajta. Egy ideig szótlanul ülünk a félhomályban. Aztán inkább te töröd meg a csendet:
– Tényleg azon vitatkozunk, miért nem vagyunk közelebb egymáshoz? Itt ücsörgünk egy kanapén és arról győzködsz, hogy nem érzel magadhoz közel? – sorolod teljesen közömbös hangon, de azért egy kis kuncogást fel vélek fedezni benne.
– Tudod, hogy hányan akartak olyan közel lenni hozzám, mint amilyen közel te vagy! De nem lehettek! Az mennyire volt igazságos? Egész életüket odaszánták nekem, és mindemellett soha nem tapasztaltak olyan közelinek, mint te! Mindig csak hatalmas Istennek ismertek, soha nem a barátjuknak. Tudod, hogy hányan voltak?! Kívánták azt a napot látni, amit te, de nem élhették meg – fakadsz ki a hazugság abszurditásán, de ez a kitörés leginkább szeretetben nyilvánul meg nálad.
– Nem változtat azon, hogy milyen szerencsétlenül érzem gyakran magam… – bököm ki a frusztrációm utolsó morzsáját, de már én is nevetek magamon. – Na, jó, abbahagyom! – pislogok rád pajkosan.
– Ha a helyedben lennék, most nagyon fel lennék háborodva, hogy miért koptatom a számat ennyit feleslegesen… – sandítasz rám, miközben a hajammal játszol. – Nagy szerencsénkre, nem Toldi Éva vagyok, hanem az vagyok, aki Vagyok. Így már most örülök annak, hogy – mindegy min kell keresztülvágnunk az elmédben, – te ebben a pillanatban is a trónon ülsz velem és uralkodsz. Mélyen belül nagyon is tudod, hogy kik és mik vagyunk mi együtt, csak még nem fedezted fel. Az idő illúzió! Minden, ami meg fog történni, már megtörtént. Te uralkodsz velem. Időn kívül.
Ahogy megígértem: hagyom neked, hogy megtalálj… minket.
– Jézus, megint felrobban a fejem attól, amiket mondasz! Mint valami kasszasiker sci-fi főszereplője, úgy nyomod nekem ezeket a szürreális dolgokat – emelem fel a fejem az öledből.
Végül is ezt az egyet kipipálhatjuk: nem vagyok távol, ha neked mesélem, hogy mennyire nagyon messze érzem magam – mosolygok magamban ezen még egy darabig a zöld kanapén ücsörögve a kislámpa fényénél.
– Amikor egymásra halmozom a butaságokat az is csak azért fáj neked, mert én így azt az illúziót élem meg, hogy nem vagyunk együtt, ugye?
– Annyira mindent felülmúl az az öröm, amikor újra felfedezel engem… – fordítod egy mozdulatnyit felém a fejedet, hogy megpuszilhass. Érzem, hogy szereteted teljesen eláraszt; mint valami illat körbelengi egész helyet, ahol vagyunk.
Engeded magad megtalálni. Végig együtt voltunk, mégis most kezdek erre ráébredni, és ettől mintha szétfeszítene a boldogság. Minden elúszik. Lényegtelen, hogy mikor, hogy és hányszor éreztem úgy, hogy nem sikerült…
A levegő is veled van tele. Hihetetlenül szerelmesnek érzem ilyenkor magam. Meghallgatunk egy-két régi dalt és jókat nevetünk az akkori emlékeken. Neked több van rólam, mint nekem rólad.
Késő éjjel van, amikor végre lefekszem aludni, de még elalvás előtt is suttogunk egy darabig.
A holnap is pörgősnek ígérkezik…