Egy égbe meredő sziklaszirten ülünk, lógatjuk a lábunkat a sötétlő mélység felett és nézzük az alattunk elterülő völgyet. Kissé borongós az idő. Tavasz van, ezért egészen langyos már a levegő, amikor néha felbukkan a nap, de ahogy újra a felhők mögé rejtőzik, kellemetlenül hűs szellő jön, szinte fázom. Alig várom, hogy ismét kiderüljön az ég és megmelegedhessek.
– Jézus, olyan rég beszéltem veled így. Köszönöm neked, ami tegnap történt. Bocsáss meg, hogy a jelenlétedből mindig úgy kihátrálok. Nem tudom, miért menekülök. Igen. Szinte elbújok előled – ismerem el csendesen.
– Az Éden óta megy ez a rejtőzködés. Már ösztönösen beléd vésődött az, hogy ne merj – ezért ne is tudj – velem élni. Változzatok át az elmétek megújulása által! Na, ezt erre mondtam. Végre a menekülés helyett szaladj hozzám, mint akinek nincs mit rejtegetni. Szégyentelenül rohanj hozzám! A szégyen a bűnnek a következménye, a bűnt pedig eltöröltem. Valójában tehát nem létezik se a bűn, se a következménye, de ha te megpróbálod nagy erőkkel életben tartani, akkor számodra mindkettő lesz. Egészen addig, míg el nem engeded; első sorban azt a tévhitet, hogy rád ezek még mindig érvényesek.
– Kérlek, Szent Szellem keltsd életre az érzékelésemet! Hadd érezzem a mennyet! Minden pillanat, amikor nem vagyok tudatában a mennynek olyan, mintha nem is élnék igazán – sóhajtok fel vágyakozva, de egyáltalán nem kétségbeesve.
– Csacsikám! Elfelejtetetted, hogy ebben élsz, hisz ez a te otthonod. Természetes, hogy nem tudod sehol sem igazán jól érezni magad, csak amikor tudod, hogy hazaértél.
– Miért van az, hogy ez az egyetlen hely, ahol jól vagyok, mégis menekülök innen? Annyira fonák és torz ez a viselkedés, Jézus! Elmagyarázhatnád nekem, hogy miért van ez így, és hogyan lehet ebből az elmebajból kilépni! Mindenki ezt csinálja, csak másképp. Én is – az a durva – annak ellenére, hogy már mindennél jobban vágyok veled lenni.
– Jól látod. Folyamatos menekülésen alapszik Babilon, ami a tőlem való elválasztottság illúziójának építménye. Sokan élnek itt. Nyilván ez nem egy hely, hanem egy létforma. Fő jellemzője a folyamatos bujkálás az arcom elől, nehogy szembesüljenek velem. Pedig ha „véletlen” belém botlanának, csak a szeretettemmel találkoznának, hiszen más oldalam nincs is.
A keresztények éppúgy ebben vannak, mint a „világiak”, csak más dolgokba menekülnek, és ettől még különbnek is tartják magukat, holott még mindig Ádám átka alatt élnek, a rejtőzködés kényszerében. Mindig, amikor túl közel találnák magukat hozzám, megállnak egy ponton és futásnak erednek. Persze roppant jó indokokat találnak ki, hogy miért van erre szükség: Mert nincs több idő, mert ezt és ezt el kell tenni, mert nem akarnak lemaradni valamiről, mert végezni kell Isten munkáját, be kell tölteni az elhívást, stb. De minden ürügy alatt valójában engem kerülnek. A közelségemet. A szelleminek vélt dolgokba lehet a legjobban elbújni előlem. Semmi nem tud olyan hatásosan és hosszan elrejteni a jelenlétem elől, mint a szolgálat vagy Isten akaratának teljesítése. Ha valami rémesen káros dologba menekülsz, az hamar visszaüt, és kénytelen vagy abbahagyni, de ha egy igazán magasztos dolgot használsz álcázásra, akár évtizedeken át nemhogy problémamentesen, hanem egyenesen szent felsőbbrendűséggel bujkálhatsz a bokor mögött. Miközben én csak azért jöttem, hogy együtt járjunk (egyet).
– Jézus, ez nagyon kemény! – dünnyögöm az orrom előtt.
– Jelenleg a dicsőítésben találkozom veled a legtöbbet. Szerinted ez is néha menekülés? Én igazán megtapasztallak benne, szóval csak nem lehet ez olyan távol tőled…
– Van mit énekelni, egy zene, amit lehet élvezni, tehát adott egy biztos pont, ami mögé vissza lehet térni, ha túl közel kerülnél ahhoz, hogy teljesen megnyílj nekem.
– Óh. Ez érdekes. Még ha nem is mindig teljesen őszintén, de mind azért dicsőítünk, hogy veled lehessünk… Én azért szeretek dicsőítésre menni, – és biztosan más is – hogy megtapasztaljalak téged. Nem értelek, egyáltalán nem értelek – próbálom felzárkóztatni az elmémet ahhoz, amit a szívem már érez.
Elnyúlok a kövön, amiről eddig a lábamat lógattam. Nem túl kényelmes, de legalább kellemesen langyos. Te is követsz, hogy láthassuk egymást beszélgetés közben.
– Bármi, amiben megéled, hogy egyek vagyunk, az szent föld, az a találkozás helye, ez vitathatatlan; ha rózsafüzért imádkozva, ha Hillsong koncerten csápolva, ha unalmas vidéki prédikátort hallgatva. Amikor felém fordul a figyelmed, végre megtalálod magad bennem és engem magadban, na az a tökéletes alkalom. Az a szent hely, ahol Isten lángol előtted és leveszed a sarud. Akkor az a Bétel, ahol Isten háza van, de eddig nem is tudtad – igazítod meg a fejed alatt a követ. Értem a célzást.
– A dicsőítés – mint minden más szellemi gyakorlat – tud találkozás és menekülés is lenni. Sokszor a jó érzés, felszabadulás jöhet, csak ne kelljen szemtől-szemben állni velem. Minden pusztán eldobható eszköz, akármennyire hasznosnak is bizonyult eddig a szellemi fejlődésedben. A lényeg én vagyok, nem az, ahogyan sikerült felismerni engem. Bármelyik ilyen gyakorlat válhat egy olyan bokorrá, ami mögé rejtőzködve néha kiszólsz nekem, ahogy Ádám és Éva tette.
A bűn óta az én jelenlétem félelmetessé vált; a velem való járás, Éden! A kereszténység állítja, hogy meg van váltva Ádám átkától, de ugyanúgy menekül, mint bárki más. Annyira jön csak közelebb a világossághoz, hogy ne essen hasra a sötétben, de nem annyira, hogy ez a fény magába olvassza.
– Rá kell jönnöm, Jézus, hogy fogalmam sincs, mit jelent az egység veled.
– Ez egy jó pont, Csacsikám! – cirógatod meg a homlokomat, ahogy felém fordulsz. – Tényleg nem érted, de belül ismered, mert ebben élsz – érinted meg a mellkasom.
– Kicsi szerelmem, tudom, hogy akarsz engem. Éppen ezért elkerülhetetlen, hogy meg is mutassam magam neked – nyugtatsz meg, majd ismét végignyúlsz a sziklán napozni. Egy hang sem hallatszik, csak néha egy-egy völgyben köröző madáré.
Jó ideje nincsenek fellegek, így már eléggé melegem is van. Szinte éget itt a nap, pedig még korántsem nyári a levegő. Igazán jöhetne felénk egy kis felhő, de nem akar.
– Húú. Ez egyre rosszabb! Már nem igazán élvezem a napsütést, szinte perzsel.
– Nem azért könyörögtél, hogy ne fázz ennyire? Most megkaptad! – pillantasz rám nevetve, ahogy szemedet a kezeddel árnyékolva felém fordulsz.
Olyanok vagyunk, mint azok a barátok, akik jóízűen tudnak egymáson kacagni. Nincs benne semmi negatív, csak önfeledt öröm abban, hogy ismerjük egymást és egymás határait.
– Na, nem mintha a tiedet ismerhetném, mert nincsenek. Bár annak vannak határai, amennyire ismerlek…
– Hát az is tud vicces lenni néha… – jegyzed meg huncut mosollyal az arcodon. Feltápászkodunk és keresünk egy magasabb kiemelkedő részt a sziklán, hogy onnan is körülnézhessünk. Találunk is egyet pár méterre a „törzshelyünktől”. Épp elférünk rajta ketten.
Hosszú csend. Csak nézzük, ahogy a természet működik: látszólag mozdulatlan, mégis betölti a célját. Érzem, hogy ezzel is mondasz valamit.
– Én kicsi szerelmem! Látod, amikor sokáig nem süt rád a fényem, mert valami elrejti előled, akkor fázol. Hiányzik, hogy újra átforrósodj a közelemben, de azután valamiért újra beborul, és a folyton ragyogó szeretetem melege nem ér el hozzád. Az egész egy hullámvasút a legtöbb olyan ember számára, akik már ismerik a jelenlét örömét. Néhányan azonban az életük jelentős részét beborult ég alatt töltik, és rendkívüli eseményként ünneplik azt a néhány napsütéses pillanatot, amikor majdnem át is tudnak melegedni. Nagy öröm nekem, hogy te már ismered milyen rendszeresen sütkérezni a fényemnél, de még te is ki-be jársz, szintén hullámvasutazol. Ez nem szükséges, hogy így legyen. Én szüntelen ragyogok rád, és te ezt folyton meg is élheted. Nincs azzal semmi baj, hogy itt tartasz most. Az sem gond, hogy a keresztények többsége nem jutott ennél tovább a felébredésben, hiszen én nem erőltetek semmit, kivárom amíg belém szeretnek. Csupán kérdezted, hogy mi az eredeti tervem, ezért szeretném megmutatni mi van a szívemben, mire vágyok, amikor a kapcsolatunkra gondolok, és miről álmodtam, amikor embert teremtettem. Mivel belőlem vagy, az én részem vagy, az én anyagomból való, mert a lényemből származol, az a legjobb, ha bennem is maradsz. Csak akkor leszel teljes, ha az (az „anyag”) vesz körbe, amiből te is vagy! Érted? Amikor nem ebben a közegben találod magad, akkor valami idegen érzésed van, és nem vagy otthon. Mindez persze egy szubjektív dolog. Valójában mindig pontosan ott vagy, ahol én, mert elválaszthatatlanok vagyunk – ejted ki halkan az utolsó szavakat. Szemben állunk egymással és két tenyeredet vállig emelve az enyémnek szorítod.
– De ha én is ebből való vagyok, akkor miért nem érzem folyton azt, hogy perzsel a közelséged? Miért van az, hogy jólesik néha, amikor beborul egy időre, és egy kicsit hátrálok tőled?
– Ez a világ megtanított téged menekülni. Ádám természetét viseled magadon, holott meg vagy váltva belőle. Nem ismerted fel, hogy a megváltásban az is benne van, hogy a szégyen és rejtőzködés többé nem a természeted része. Mivel azt hiszed, hogy igen, ezért aszerint is élsz. Aztán mikor ismét fázol, újra közelebb jössz egy kicsit a tűzhöz… – lépsz még egyet felém, hogy szinte átmenjek a testeden – Szeretném, ha itt élnél, mert ide tartozol – suttogod, ahogy a tenyereddel magadhoz húzod a nyakam.
– De miért fáj, ha ez a természetes közegem? Miért esik jól elmenekülni, ha egyszer ez az otthonom?
– Nem ismersz engem annyira, hogy igazán bízhass a jóságomban! Félsz, hogy ez a belőlem áradó megemésztő tűz ellened van. Pedig érted van! A bűnbeesést követő szégyen alapján el kell rejtőzni. De te meg vagy váltva! Semmi okod elszaladni! Nincs semmi alapja, mert nincs mire emlékezzek! Nincs mit felhánytorgatni! Nemcsak, hogy nem tenném, hanem nincs is mit felhozzak ellened.
Mindennél jobban vágyom arra, hogy egységben éljünk, és kívül-belül velem szembesülj; én legyek az, amiből vagy, és az is, ami körülvesz! Te is szeretnéd ezt, csak félsz! Tartasz tőle, hogy megégsz. Hátrálsz, mert nem vagy biztos benne, hogy én az vagyok, akinek mondom magam. Hallottad a kígyótól, hogy „valóban azt mondtam-e?” Valóban az vagyok- e, aki vagyok? Valóban Szeretet vagyok–e? Valóban csak azért emészt fel a szeretetem, hogy magába olvasszon és elégesse mindazt, ami nem tartozik igazából hozzád, vagy esetleg meg akar semmisíteni?
Szeretném, ha nemcsak hogy élveznéd a tűz melegét, hanem engednéd, hogy felemésszen és eggyé váljon veled! Arra teremtettelek, hogy a személyem és lényem korlátozása nélkül legyünk együtt. Folyamatosan leredukálom magamat azért, hogy befogadható legyek számodra. Én nem erre teremtettelek! Mindig korlátoztam magam egy prófétára, egy szóra, egy látomásra, egy képre, amit be tudsz fogadni belőlem, de én szemtől-szembe akarok veled állni. Én kicsi szerelmem – ölelsz át még jobban, ahogy a karodban tartasz. Az ilyesmik sokszor többet kommunikálnak, mint a szavaid.
– Kedvesem, hagyd abba a menekülést! Amikor érzed, hogy elbújnál, tudd, hogy ez nem a te természeted. Abból már meg lettél váltva. Annak már nem kell engedelmeskedned. Megtanították neked, hogy elég csak megmelegedni a tűznél. Akarlak magammal ragadni, s olyan közel vonni, hogy eggyé váljunk! Szeretlek Csacsikám! Ne zavarjon, hogy nem értettél meg mindent ebből! Majd egy év múlva is hallgasd meg!
– Oké – dőlök rá a válladra. – Minden annyira jó veled! Legszívesebben mindent hagynék – és hagyok is – elúszni, azért hogy veled lehessek!
Ez az egyetlen dolog, amit kérek: ne engedd, hogy bármi is megakadályozzon engem ebben, hogy tudjak gátlástalanul és szégyentelenül rohanni feléd, egyre beljebb és beljebb! Mindegy, hogy mennyire éget a közelséged, mindegy, hogy mennyire fáj, ahogy elhamvad az a régi én, aki igazából sosem voltam. Ne engedd, hogy újra és újra elmeneküljek!
Akarok nálad lakni! Igen, ez az egyetlen kívánságom, hogy az Örökkévaló házában lakhassam örökké! Ne csak meglátogassalak, hanem veled éljek!
– Én is ezt szeretném! Ha tudnád…! Az egész, ami eddig történt, mind erre ment ki, hogy ezt kérhesd! Szeretem, ha kérsz. Már csak azért is, hogy örülhess a válaszomnak. Folyamatos dialógusra vágyom, hogy minden interakcióban élvezhessük egymás társaságát! Nyilván nem azért akarom, hogy kérj, mert anélkül én aztán oda nem adom! Csak szeretném, ha teljes lenne az örömöd abban, hogy figyelek rád, gondoskodok rólad és érdekelnek a dolgaid. Így ebben is megtapasztalhatod, hogy ki vagyok én! Az Apukád vagyok! – szorítod meg a kezem.
– Csodálatos vagy! Csodálatos vagy! – tör ki belőlem és nem igazán bírom abbahagyni. – Bocs! Beragadt a lemez! – Nevetünk. – Nem tudok mást mondani! Annyira gyönyörű…
– Tudom, kicsim! – nézel rám csillogó szemekkel. Látom rajtad, hogy milyen boldog vagy. Egyszer csak leugrasz mellőlem a sziklatömbről, és elkapsz engem is.
– Gyere velem! Egész nap szeretném azt, ahogyan most vagyunk együtt. Akarok olyan természetesen járni veled, mint amilyenre tervezted ezt az egészet!
– Megadom neked! – dopsz egy puszit a homlokomra.
Egy darabig csendben nézünk még a távolba.
Csodálatos vagy!