– Szia! Köszönöm, hogy ma is velem voltál. Olyan fura, hogy egyszerre érezlek közel és valamiért távol is. Légyszi taníts meg engem úgy élni, hogy semmi nem zökkent ki a jelenlétedből! Ez azért eléggé fájdalmas: Megmutatod a közelségedet, azután mintha hátrább lépnél vagy visszább vonulnál. Megízlelhetem, hogy milyen jó veled lenni, azután mintha hagynál szenvedni attól, hogy nem tudok egyfolytában ebben élni. Tudom, ez nem így van, de nekem így tűnik. Azt írják, hogy Énók veled járt, folyamatosan a közeledben élt. Akarok én is szüntelen veled lenni! Nem tudom, hogy hogyan lehet, az a baj – sóhajtok fel vágyakozva.
– Csacsika! Velem vagy mindig! Nem tudsz közelebb lenni, nem tudsz távolabb lenni, bennem vagy. Egyek vagyunk!
– Akkor miért érezlek messzebb időnként? Annyira nem értem. Akarom, hogy állandóan szorosan együtt legyünk minden szempontból.
– Csacsika, annyira érzel magadhoz közel, amennyire közel gondolod magad. Könnyen lehet nem érzékelni az állandó közelségemet, ha nem tudod, hogy mennyire egyek vagyunk. Az határozza meg a tapasztalatodat, hogy mennyire tudod, hogy ott vagyok. Megszoktad, hogy amikor különösen jó érzésed vagy átélésed van, az bizonyítja a közelségemet. Ugyanakkor sokkal jobb neked, ha semmi külső tényezőhöz nem kötöd a jelenlétem, pusztán az ígéretemhez: nem hagylak el téged soha – szorítod meg kissé az ujjaimat.
– Csacsika! Most még az érzéseid fontosabbak neked, mint amit tőlem hallasz, és olyankor elfelejted az igazságot. Pedig amit szólok, és aki vagyok, az ugyanaz. Tudod, a kimondott szó testté lett. Láthattad az én dicsőségemet. Én és a szavam egyek vagyunk, és én örökre kőbe véstem: veled vagyok. Ameddig bármi más tényező is játszik nálad, addig labilis leszel. Rajtam kívül minden más pára, egyedül csak az marad meg, ami én vagyok. Az érzelemvilágod a lehető leglabilisabb dolog mind közül. Természetesen, amikor az igazságra alapozod, hogy mennyire tudod magad közel hozzám, akkor ezt nyilván az érzéseid is követni fogják, és tapasztalni is fogod a jelenlétemet. Azt szeretném, ha elhinnéd, hogy elválaszthatatlanok vagyunk, s aztán mindegy lesz, hogy épp hogyan reagál erre a lelked: Épp kitörő extázissal, vagy teljes közönnyel. Biztosíthatlak, ismerem a belső világodat annyira, hogy ezen a skálán mindenféle állapotot be fogsz járni, és én mindeközben pont ugyanannyira vagyok veled egy most, a depresszió mélyén, és a mennyei menyegzőn.
– Sejtem. Csak annyira szeretem, amikor kézzelfoghatóan itt vagy. Nincs semmi kétség, hogy jelen vagy örökké és nem mész sehova. Mégis én abban a folyamatosan a megtapasztalható jelenlétedben akarok élni.
– Éppen ezen dolgozunk, Csacsika! Nem érted? Ha állandóan tennék valami látványos dolgot, hogy meggyőzzelek a közelségemről, akkor azt hinnéd én az a jelenség vagyok: Az a jó érzés, az a tűz, az a bizsergés, az az öröm. De én nem az vagyok! Én mindentől függetlenül létezem! Azt szeretném, ha engem ismernél meg! Vagy nem ez volt a cél? Esetleg az, hogy fantasztikus tapasztalatokat gyűjtögess?
Ennyire eltorzult volna a motivációm? Egy kicsit megijedek. Látod rajtam és megnyugtatóan megsimítod a vállamat:
– Tudom, hogy engem akarsz, milliószor elmondtad. Én is szeretnék bemutatkozni neked. Ha ennyivel megelégednél, szívesen adnék neked újra és újra jó érzéseket, de te a szíved mélyén igazán szeretnél ismerni engem, ezért elkezdtem bemutatni magam neked. Ennek az egyik legfontosabb része, hogy megtanulj hinni abban, hogy veled vagyok csupán mert ez az igazság, és nem azért, mert ennek bármi jelét látod. Ezért teszem néha félre az összes érzést és jelenséget, mert elengedhetetlen, hogy arra alapozd a kapcsolatunkat, amit tőlem hallasz. Én pedig mindig azt fogom mondani, hogy egyek vagyunk, és ez soha nem fog változni.
– Már megint vádlást hallgattam, azért szomorodtam így el biztosan – töprengek félhangosan.
– Elkezdesz kételkedni az egységünkben, amikor a vádlásra figyelsz. Elindul a távolodás. Persze csak a fejedben.
– Valamit egészen biztosan elrontok, ugye? Ha jól csinálnám, akkor szünet nélkül megélném a jelenlétet, nem?
– Ez nem ilyen egyszerű, Csacsika! Megint valamilyen módszert keresel, hogy folyamatosan azt érezd, amit szeretnél. Én nem így működök. Az én megtapasztalható közelségemet nem lehet kiérdemelni semmivel, azt csak ingyen tudom adni. Az ajándékért nem kell nyújtani semmit cserébe, igaz? Engedd meg, hogy megajándékozzalak újra és újra anélkül, hogy bármit tennél érte! Minden egyes időszak, amikor nem nyilvánvaló az én jelenlétem, egy lehetőség arra, hogy kizárólag az Igazságra alapozd mit gondolsz magadról és a velem való kapcsolatodról.
Néha az jár a fejemben, hogy te nem is értheted, mennyire nem könnyű ez. Aztán eszembe jut, hogy dehogynem! Volt rá pár éved itt a Földön…
– Csacsika! Soha nem az történik, mint amit te feltételezel. Te úgy véled nem is zajlik semmi, amikor nem érzékelsz semmit. Fogalmad sincs mennyi mindent teszek olyankor! A legjelentősebb dolgok csendben íródnak át benned… akkor legalább nem akadályozol olyan nagy erővel – mosolyogsz huncutul és megpaskolod a hátam.
– Minden rendben van, Csacsika! A mennyben vagy, hogyan lehetne bármi is nem jól?
Kicsit kihúzod magad, hogy a szemembe nézhess. Megfogod a vállamat és keresed a tekintetemet.
– Csacsika! Tudod, hogy én mindennél jobban szeretlek. Kimondhatatlanul – hajolsz vissza felém, hogy meg megpuszild a homlokomat.
Engeded, hogy az öledbe hajtsam a fejemet. Magadhoz húzol, mintha azt akarnád, hogy aludjak el a válladon, de nem fogok, csak hallgatlak ahogy beszélsz rólam és hozzám. Örülök, hogy egyek vagyunk és együtt vagyunk. Soha nem akarom, hogy véget érjen ez a közelség!
– Nagyon szeretlek.