– Jézus! Fantasztikus korszak ez az életemben! Annyira csodálatos vagy! Annyira szeretem, hogy minden illatban ott vagy, minden rezdülésében a szélnek! Egyszerűen tele van veled ez a világ! Tényleg teljes az egész Föld a dicsőségeddel! Mindent átszősz, újra és újra bemutatkozol: „Itt is itt vagyok és itt is. Ez is én vagyok, és az is! »
Szeretlek téged! Szeretem ezt a mai napot is veled! Jó észrevenni, ahogy benne vagy a levelekben, a virágokban, a napsütéses délutánban. Különösen a bodzavirág illatában. Abban nagyon szeretlek! Csodálatos vagy! A teremtés a tied és érted van! Megérdemled minden szeretetemet, időmet, a teljes teret bennem, az összes gondolatomat. Körbenézek és mindenhol veled találom szemben magam!
Egymásba karolunk és elindulunk egy újabb hosszú sétára. Érzem, hogy ez a beszélgetés jelentősen át fogja alakítani a meglátásomat a világról, rólad, és arról hogy mi a jelentősége annak, amit érzékelek.
– Gyönyörű vagy, Csacsikám! Nagyon tetszel nekem ma is! Annyira aranyos, ahogy keresel engem magadban, ahogy próbálsz visszatekerni hozzám. Olyan vagy, mint egy kisgyerek, aki elakadt a biciklivel, de azért erősen tekeri, miközben a kerék csak hányja a port hátra és nem megy előre szinte semmit. Ilyen vagy sokszor Csacsikám, mikor futsz vissza hozzám. Annyira igyekszel, – kissé elcsuklik a hangod a kuncogástól – hogy nem jutsz előrébb semennyit, hanem csak kaparod a homokot magad alatt. Semmi baj! Nyugodj meg! A legnagyobb megtévesztés ezen a világon az, hogy valami gond van! Te a mennyben vagy, onnan származol, és ott pedig nincs semmi baj! Az ellenség minden munkája a mennyen kívül van, te pedig belül, érted? Itt minden rendben van, tehát neked sincs problémád! – fogod a két tenyeredbe az arcom, ahogy győzködsz kedvesen.
– De olyan sokszor érzem úgy, hogy nagyon is van! – pillantok rád egy durcás ovis tekintetével. Sokatmondóan a távolba nézel, mintha azon töprengenél, hogyan is értesd ezt most meg velem. Megállsz egy másodpercre, majd felém fordulsz.
– Az a helyzet… – engeded el az arcom. Megragadod a kezemet és lassan előre indulsz. – Az az igazság, hogy szinte minden, amit érzékelsz, az nem a Valóság. Ha úgy kezeled, mintha valós lenne, akkor aszerint fogsz lépéseket tenni, így pedig még inkább kézzelfoghatóvá válik az, ami addig csak az elmédben létezett. Csacsika! Meg kell tanulnod a menny alapján reagálni! Nincs igaza a kárhoztatásnak, hogy eddig is járhattál volna így, és miért nem tetted. Nekem van időm meggyőzni téged a Királyság működéséről, sőt egészen élvezem, ahogy ezt területenként megteszem. Most maradj velem, hadd meséljek még neked erről! A nem-valós kategóriához tartozik minden, ami rajtam kívül van. Bennem nincs fájdalom és kilátástalanság, tehát ezek a dolgok nem lehetnek igaziak.
Érzem a szavaid súlyát, de valahogy mélyebb, mintsem hogy fel tudnám fogni. Csak engedem, hogy a belőled ömlő folyók mossák a gondolataimat és egy-egy hazugságot magukkal sodorjanak. Áradnak ezek a folyamok belőled, belőlem és rajtam keresztül.
– Csacsika! Én vagyok az egyetlen Valóság. Rajtam kívül minden valótlan, bármennyire tényszerű is legyen.
– Akkor miért érzem úgy időnként, hogy valami nincs rendben?
– Nagyon egyszerű, Csacsika! Olyan a lelked, mint egy rémesen bonyolult gépezet, és tegyük fel, bele van építve egy riasztó nevű gomb. Ezt újra és újra benyomja valamivel az ellenség: Egy kudarcélmény, egy rossz reakció másoktól, egy negatív emlék, egy kilátástalan gondolat, és máris sípol a vészjelzés a fejedben, hogy még mindig nem vagy igazán jól, hiszen ha gyógyult lennél, nem érzenéd magad rosszul, stb. Aztán elkezded keresni baj okát, hogy orvosolhasd. Csak az a helyzet, hogy ez szükségtelen, mert én már átvittelek a te életedből az enyémbe. Nem kell a sajátodat javítgatnod. Te az én életemet éled. Benned Isten sétál a Földön emberi testben, csak úgy, ahogy velem is történt.
Ezek a mondatok eléggé megkérdőjelezik az egész eddigi életfelfogásomat, mégis annyira mentesek minden vádlástól és kárhoztatástól.
– Te az én életemet éled! Nem vagy kiszolgáltatva annak, hogy amikor az ellenség nyomogatja a riasztót, akkor te annak megfelelően meg is riadj. Ettől lettél megszabadítva! Csacsika! Meg vagy váltva! – állsz meg egy pillanatra hangsúlyozásképpen, remélve, hogy talán így jobban felfogom.
Te vagy a Mindenség Ura! Mégis valamiért csak egy bizonyos mértékben értem meg, amit mondasz. Ha bármit megtehetsz, miért nem hatol ez át teljesen rajtam és változtat meg a lényem legmélyéig? – töprengek magamban.
Látom a szemeden, hogy veszed az adást.
– Az én Királyságom olyan, mint egy mustármag. Kicsi, de nagy fává lesz. Most vetem a magot – tárod szét a tenyered és kacagsz.
– Te ezt élvezed! – sóhajtok fel, de a belőled áradó könnyedségnek nem lehet ellenállni, így kénytelen vagyok felnevetni. Ennek úgy megörülsz, hogy szökdelve folytatod:
– Kifejezetten! Szeretek parányi magocskát vetni! Azután csak csodálni, hogy ez az apró dolog magában hordozza mindazt, ami szükséges egy hatalmas növény kifejlődéséhez, a reprodukcióhoz, egy majdani hatalmas erdőhöz. Ez mind bele van rejtve a kicsi magba! Ilyen ez az én országom. Egy találkozásba, egy félórába, egy felismerésbe, egy félmondatba belekódolom a Királyságom DNS-ét. Nem is értik sokan, hogy hogyan került oda egy óriási fa, ahol évekkel ezelőtt még üres pázsit volt.
– Szóval, nincs is igazából bajom, amikor azt érzem újra és újra, hogy van? Mivel azt hiszem, hogy van, ezért az egész életemet úgy élem, mintha lenne… Valami mintha átkattant volna most bennem. Igen, talán kezd megduzzadni a magocska a földben.
Mosolyogsz.
– Mi bajod lehetne egyébként is? Amíg azon gondolkodsz, hogy miért is villog megint a riasztás, addig sem élsz. A probléma forrásának keresése és megoldása a nélkülem való élet jellemzője. Én gyökerestől szüntettem meg minden gondodat! Az egészet! Nincs! Érted? Nem azt ígértem a megváltásban, hogy mostantól kezdve egyesével végig kell rágódnunk minden egyes nehézségen, és talán majd egyszer jobban leszel. Ezt is lehet választani, de én tudok ennél jobbat: Nem az vagy, akinek problémája van. Az egy képzelt személy! Az a régi éned fel lett olvasztva az én Életemben, és csak az az igazi te maradt, akinek eredetileg kitaláltalak – ejted ki a legsúlyosabb szavakat olyan könnyedséggel, hogy nem is értem hogyan illik ez a játékosság ide. Még az orromat is megbököd mutatóujjaddal mondat végi pont gyanánt.
– Olyan ellentmondásos vagy! Máskor meg te beszélsz arról, hogy mit gyógyítasz meg épp bennem, akkor az nem a legjobb megoldásod lenne? Elég lenne tudnom, hogy a torzult én nem is én vagyok igazából? – próbálom összerakni a kirakóst.
– Jogos a kérdés! A szavak nem mindig épp a legalkalmasabbak ezeket leírni.
Az egész az igazság felismeréséről szól! Lassan vagy gyorsan, megtapasztalással vagy anélkül, váratlan fordulatként vagy apró lépésekben felfedem neked az eredeti önmagadat. Az igazság természetesen mit sem változik ez alatt, csak az, hogy mennyit ismertél fel belőle. Csupán te ébredsz rá, hogy az igazság még erre az adott dologra is vonatkozik! Néha meghatározó eseménynek éled meg ezt, néha lassú folyamatnak. Ne is bonyolódj bele, hogy mikor, hogyan és miért történik. Mindenesetre az átalakulás egyedül a fejedben zajlik. Minden szükséges változás létrejött a megváltással. Már csak a felfedezés maradt. Miattam elhárult minden akadály, már nincs semmi hátra a felismerésen túl: te az én életemet éled. Én pedig minden élethelyzeten keresztül elvezetlek téged arra az egyszerű igazságra, hogy a megváltás még arra az adott kihívásra is vonatkozik! Még arra is, és még erre is! – számolsz közben az ujjaidon.
– Ezt nevezhetnénk belső gyógyulásnak? – próbálom valahova kötni a hallottakat.
– Ha akarod, hívjuk úgy. Az Igazság az, aki Én Vagyok. Az Életem a tied. Minél jobban tudatában vagy ennek, minél inkább ezt tartod valósnak te is, (mert számomra soha nem is volt ez másképp) annál inkább eszerint fogsz lépéseket tenni, ami miatt elkerülhetetlenül tapasztalhatóvá is válik ez a Valóság.
Egyszer talán majd teljesen felfogom ezt. Minden gondom abból következett eddig, hogy ezt kevésbé tudtam. Tehát minél inkább kinyílik ez az Igazság előttem, annál inkább felszámolódnak a – valójában nem létező – problémáim. Már eddig is annyi mindent megérttettél velem, még akkor is, amikor menekültem előled. Mennyivel inkább kijelented magadat nekem most, hogy már mindennél jobban akarlak?! Ha tehát valós baj nincs, csak a felismerés hiánya, akkor hamarosan sokkal jobb lesz minden, hiszen az Igazság felfedezésének folyamatában jócskán benne vagyunk.
Mennyire nincs igaz annak a hangnak, hogy soha nem leszek igazán jól!
Már ettől a gondolattól is annyival jobban érzem magam. Vajon mi jöhet még?!