Vicces, hogy mindig máshogy jössz. Most a helyreállító oldaladat mutatod nekem. Szereted körbeaknázni a becélzott hazugságot, mielőtt megsemmisíted. Fokozatosan minden szálat elvágsz körülötte, amik a többihez köthetnék, míg végül már nem marad kapcsolódási pontja bennem és a mélybe zuhan. Igazi mestere vagy ennek. Nem is gyakran kaplak rajta, persze ez nem is szükséges, mégis néha jó ráeszmélni, hogy milyen finoman kidolgozod te ezeket a lomtalanításokat a fejemben.
– Miért van bennem ez az izgatottság – szinte félelem – azzal kapcsolatban, hogy mit teszel legközelebb?
– Tartasz tőle, hogy féltve őrzött hazugságaid értelmetlenné válnak talán? Olyan régen tartod fenn a belőlük épült erődítményt, hogy már borzasztóan fájna, ha összetörne, mert annyi egyéb hazugság épül rá. Egész kis város készült belőlük. Te pedig ott laktál a közepében és nagy figyelemmel és erőfeszítéssel fenntartottad ezt az illúziót. Most, hogy kiköltöztél onnan, kezd egy kicsit omladozni. Magára hagytad ezt a hazugságvilágot és alkotóelemei hiányolják az odafigyelésedet és kiszolgálásodat. Kissé fel is vannak háborodva, bár még őszintén hiszik, hogy hamar megunod ezt a kis kiruccanásodat az én házamban és visszatérsz megszokott, kényelmes hazugságbirodalmad szívébe.
Én nagyon szívesen megkérdőjelezem neked ezeket az építőelemeket. Ahogy egyesével kihúzogatjuk a hazugságokat, hamarosan beomlik az egész rendszer. Egyébként ez történik minden egyes beszélgetésünknél és valahányszor csak mered élvezni az életet.
– Valóban így van! – csúszik ki a számon.
– Köszi a megerősítést! Már aggódtam, hogy nincs igazam… – somolyogsz magadban, de én tudomást sem veszek róla, mert éppen kezd összeállni számomra valami.
– Néha amikor ok nélkül csak örülök valaminek, utána valahogy nem találok bizonyos kötelékeket a lelkemben. Várnám, hogy beleütközzek a megszokott falba és valamiért már nincsen sehol. Azt sem tudom megmondani mikor, miért és hogyan tűnt el, csak azt, hogy a helye sincs meg. Hogy egy pillanatnyi önfeledtségnek milyen visszafordíthatatlan mellékhatásai vannak?! Már nem is az vagyok, aki egy gondolattal azelőtt voltam.
– Tudnod kell, hogy ki nem vagy! Nem vagy az én szolgám, nem kell teljesítened, nem kell betölteni az elhívásodat. Nem kell tenned semmit, ami nem úgy történik, hogy annyira tele vagy velem, hogy az magától ömlik és sugárzik belőled. Nekem semmi nem kell, ami nem a belőled kirobbanó szeretetemnek a megnyilvánulása. A Királyság nem arról szól, hogy adok neked egy feladatot, és egy szerető kapcsolaton belül együtt kivitelezzük ezt az isteni projektet. Nem! Nem! Még csak ez sem!
Én vagyok az Alfa és az Omega, én vagyok a kezdet és a vég, én vagyok ok és az okozat, én vagyok az út és én a cél. Hozzám csak rajtam keresztül lehet odatalálni. Csak ezért meséltem neked arról, hogy milyen formákban fog kibuggyanni belőled az a szeretet, amit megismertél, hogy nem ijedj meg tőle, amikor történik, vagy alázatoskodásból ne fogd vissza. A túlfolyás a legtermészetesebb dolog. Sem erőltetni, sem visszafogni nem érdemes. Ez az egyetlen oka, hogy beszélek elhívásról, hogy lásd, mennyi féle módon tervezek benned megnyilvánulni. Nem kell várnod arra, hogy mikor leszel képes megvalósítani ezeket. Ígérem, hogy soha. S minél többször rájössz, hogy nem vagy rá képes, annál jobb. Annál kevesebb kudarcot élsz meg és okolod magad azért, hogy miért nem tartasz ott, ahol tartanod kellene. Igazság az, hogy sehol nem kell tartanod, mert nem arra lettél megalkotva, hogy egyszer azért majd valamit produkálj nekem. Arra lettél teremtve, hogy végre engedd, hogy szeresselek! Érted? Nincs más oka a te létezésednek. Akartam valakit, akit szerethetek. Valakit, akiért és akire kiönthetem az összes szenvedélyemet. Akit magamhoz húzhatok, megölelgethetek és meggyőzhetem a szabadságáról.
Az anyag, amiből formáltalak, az én vagyok. Érted? Belőlem vagy kiszakítva, csak „elfelejtetted, hogy ki vagy így elfeledtél engem is.” Bármit is rontasz el, utánad fogok menni és üldözni foglak a kegyelmemmel. Utol fog érni az én jóságom. Nem kell különbnek vagy jobbnak lenned másoknál, semmilyen téren! Pont elég vagy ahhoz, hogy szeresselek. Én abban egész ügyes vagyok, hogy a célnak megfelelő dolgot alkossak. Elterveztem, hogy valami szerethető lényt formálok, és elhiheted, hogy sikerült is. Az egész teremtett világ azért van, hogy valami módon kifejezze a kapcsolatunkat. Minden csak díszlet ahhoz, hogy benne megéljük szerelemünket. Érted? Olyan mintha az egész világon csak te és én léteznénk. Nem csak úgy mellékesen szeretlek, még csak nem arról van szó, hogy ez nekem a legfontosabb, hanem az egyetlen oka a létezésednek, illetve kizárólagos célja. Ez a kezdete és ez a vége. Ezért alkottalak, és a halálnak is az az értelme, hogy végleg beteljesüljön az egységünk. Csacsika! Az én végtelen szerelmemnek az egyik kifejeződése vagy.
Te belőlem vagy, te értem vagy, te nekem vagy. Te én vagyok.
– Egy kérésem van, hadd lakjak örökké a házadban. Hadd költözzek be ide, maradjak örökké itt és ne menjek sehova!
– Eléggé felesleges bárhova továbbállni, ha már megtaláltad magad nálam. Nem is fogsz. Nem mintha nem engednélek, de nem lesz hozzá kedved, és még ha akarnál is menekülni, már a vonzásomban vagy. Mindig is itt voltál, és örökké itt leszel, de a te szempontodból néha ez olyan mintha most térnél haza először. Én bármikor várlak. Végtelen felfedezhető mélységei vannak a hazatérésnek.
Annyi mindent mondanék, én kicsi Babám – cirógatod meg az arcom.
– Akkor most folytassam azt, amit elkezdtem, aztán majd alakulok menet közben? Vagy az jobban segítene a helyreállásomban, ha mindent félretennék, és az összes mennyaföldönös tevékenység megszűnne?
– Azt csinálsz, amit akarsz. Még mindig nem érted? Megpróbálod azt csinálni, amit akkor tennél, ha a szeretet túlcsordulna belőled, anélkül hogy te magad megtelnél vele. Őrültség a beteljesedettség gyümölcseit kipasszírozni magadból, anélkül hogy megtelnél a Szeretettel. Számomra a beteljesedés a lényeg, nem a gyümölcse. Az úgyis kirobban belőled, amivel tele vagy. Csacsika! Szeretném, ha mindenekelőtt megtapasztalnád milyen betelni velem!
– Na jó, hát ezt nem feltétlenül értem, de jól hangzik.
Engedem, hogy magadhoz ölelj. Megsimogatod a hajamat, egy kicsit talán össze is borzolsz. Tenyereddel lágyan a mellkasodra hajtod a fejem. Minden tök mindegy ilyenkor, csak hadd legyek itt mindig!
– Valóban mindegy.
Még nem mersz akármikor ilyen természetességgel idebújni. Olyankor fontos, hogy visszaemlékezz ezekre, amiket ilyenkor hallasz tőlem az ölemben fekve: Hogy tökéletes vagy, nem vagy a szolgám, sem az eszközöm, sem a projektem, és semmi ilyesmi.
Nem érted, hogy nincs más célom veled, csak annyi, hogy szeretlek?! Ha lenne, akkor önző lennék, és akkor én nem én lennék, mert én a Szeretet vagyok, az pedig nem önző.
– És neked nem lealacsonyító, hogy ennyire egyoldalú és egyenlőtlen a kapcsolatunk? Mindig te adsz, te szeretsz jobban, te kezdeményezel, te gondoskodsz mindenről…
– Botrányos lenne a szerelmem irántad? Ezt akarod mondani? – teszed nevetve a két vállamra a kezeid és kissé kintebb tolsz, hogy a szemembe mondhasd:
– Az! Határozottan botrányos, és nagyon élvezem – hajolsz egy pillanatra egészen közel.
– Egyébként sok mindent adhatsz nekem. Egyáltalán nem kiegyensúlyozatlan a kapcsolatunk, csak most még így éled meg. Igazság szerint hozzám illő társ vagy. Nagyon is tudsz örömet okozni nekem – suttogod felettem, a homlokod a hajamat érinti.
– Én még azt is élvezem, amikor még reagálni sem tudsz a megjegyzéseimre, ezért csinálsz valami apróságot, hogy eltereld a figyelmet. Észreveszem én az ilyesmit! – keresed meg a szememet egy huncut mosollyal. – De ez is tetszik. Nem tudsz nekem nem tetszeni, bármit is csinálsz. Eldöntöttem, hogy szeretlek, úgyhogy szabad vagy. Akár arra is, hogy megpróbálj meggyőzni arról, hogy ne szeresselek, mert úgysem fog menni.
– Akkor akár folytathatnék normális életet is, nem? Semmi szükség, hogy az összes időmet a te dolgaiddal töltsem? Szolgálnom nem is érdemes, amíg nem a szeretet kirobbanása a tevékenykedésem. Ugye? Akkor most térjek vissza? Rakjam szünetre az egész őrült szolgálós életemet, mert jelenleg még nem arról szól, hogy túlcsordulsz belőlem, igaz? Tényleg, mit csináljak? Ez most teljesen felülírja a dolgokat – nyöszörgök zavarodottan.
– Csacsika! Egészen addig, amíg nem az én szeretetemnek a kirobbanása az, amit másokért teszel, addig az inkább egy elképzelés megvalósítása képességeidhez mérten, az én segítségemet bevonva. Körülbelül ennyi. Figyelj! Ha ifipásztor lennél és párkapcsolati képzést tartanál, én abban is benne lennék. Részt veszek akármilyen tevékenységben, mert meghívsz. Sőt, megáldom azokat az embereket is, akik felé szolgálsz, hiszen őket is mindennél jobban szeretem. Ha erre vágynál, én ebben is partner lennék! Ugyanakkor mi értelme annak, hogy végrehajtom az egész elhívásodat rajtad keresztül anélkül, hogy az benned elérné célját? Mégpedig azt, hogy te teljes legyél az én szeretetemmel.
„Csordultig van poharam. Az Úr házában lakom hosszú ideig”- ahogy Dávid írta. Eléggé számít, hogy már nem csak tele van, hanem túlcsordul. Több, mint elég a szerelmemből. Annyira túlárad, hogy már kifolyik. Le az asztalra, aztán a padlóra. Már áll a földön az olaj, majd onnan kiszivárog az utcára, a mezőre, elárasztja völgyeket. Aztán tovább emelkedik a háztetőkig, végül befedi a hegyeket is, de akkor sem áll meg. Átmos minden akadályt, mígnem egy hatalmas sárga gömbbé változik a bolygó és láthatóan betölti a földet az én dicsőségem.
– De vicces! – hümmögök, ahogy megmutatod ezt egy kis videón a képzeletemben.
– Ami nem csordul túl, az nem csordul túl. Ez ennyire egyszerű – húzod félre a szádat megjátszott közömbösséggel.
– Jézus, úgy bírom az ilyen bölcsességeidet! Néha olyan szarkasztikusan beszélsz, mint én.
– Azt hiszed utánozlak? – csípsz játékosan belém. – Szeretek olyan lenni, mint te.
Ezt kénytelen vagyok a fricskával viszonozni.
– Nana! – fordulsz meg és úgy kapsz fel, hogy a karjaimat ne tudjam mozgatni.
– Jaj, de kis aranyos vagy – puszilod meg a fülemet. – Szeretek veled lenni!
– Szeretek veled lenni! – fúrom a válladba az arcom.
– Fura. Néha úgy érzem, mintha nem tudnám megfogalmazni, amiket mondasz. Valahova belém kerül, de magamnak sem tudnám szavakba foglalni.
– Emlékszel? Téged teszlek üzenetté, te vagy az én levelem! Írok beléd, neked, illetve benned másoknak. Annyi minden kerül erre a lapra, szinte rá sem fér. Jól olvasható lesz, mert sokaknak küldöm. Te vagy az én kis szerelmes levelem – forogsz velem egy kört, ahogy egyik karoddal a fejemet másikkal a lábaimat tartod és közel emelsz arcodhoz.
– Szeretlek! Kicsi Csacsi! – állsz meg egy pillanatra, hogy végigpuszilgass. Teleírt lapokat repít a körülöttem kavargó szél. Hamarosan újra pörgünk együtt a végtelenségig, mígnem már minden állni látszik a sebességtől, és te meg én már nem vagyunk két különálló személy.