Németországba utaztunk két barátommal egy egyhetes konferenciára. Gyönyörű természetközeli környéken tartják a rendezvényt, így szünetekben egy kicsit barangolok pihenésképp veled. Annyi minden történik itt, jól esik egy kis magány és „unatkozás”.
– Szeretek veled lenni. Csak adj nekem kegyelmet őrülten beléd feledkezni! Ugrálni és szökdelni! Ne legyen más programom ebben az életben, minthogy egyre jobban rajongok érted! Nem számít senki és semmi, kizárólag az, hogy te vagy. Azt akarom csak, és csak úgy, ahogy te akarod!
Érdekes, hogy mennyire hasonlókat mesél Kevin, mint amikre az utóbbi időkben elvezettél. Néha kicsit ijesztő is az egybeesés. Régebben miért nem mondtál nekem ilyesmit vajon?
– Csacsika, te általában azt tudod meghallani tőlem, amit már meg mersz hallani. Azért van az is, hogy sokszor azt kapod tőlem, amit már mások kijelentéséből is ismersz, mert arra már van füled. Illetve ezért tűnik ki mások megértéseiből az, amit már mi is beszéltünk. Most végre képes vagy hallani, hogy mennyire szeretlek, mert már megtanultad kivenni a szavaimból. Azelőtt hiába próbáltam ezt mindenhogyan kommunikálni feléd, érzéketlen voltál rá.
Csacsika, gyönyörű vagy ma! – nézel rám kedvesen.
– Bocsáss meg, hogy egy csomó területen még nem vagyok valami szabad vagy felébredt. Csak lelkesedek érted. Egyelőre nem sok megnyilvánulása van annak – főleg a viselkedésem terén – hogy szeretlek téged. De attól még nagyon szeretlek. Nem tudom, hogy tudnék megváltozni. Tegyél még őrültebbé érted, és akkor átfolyik ez a szerelem mindenre, cselekedeteimre és minden másra is! Egyszer majd annyira átjársz, annyira kitöltesz, hogy elkerülhetetlenül kirobbansz belőlem. Én erre vágyom igazából, hogy így legyünk együtt. El akarok oda jutni, amikor nem csak, hogy el merem fogadni a szereteted, hanem tudom úgy visszatükrözni, ami már nemcsak puszta lelkesedés, hanem valami, ami megérinti a te szívedet. Amire azt mondod: azért éltem és haltam meg, hogy ez legyen.
– Csacsika! Azt hiszed, hogy jelenleg még nem ez van? Miért gondolod, hogy most nem így örülök neked? Még mindig azt hiszed, hogy a kapcsolatunk egy kicsit is függ tőled – jelented ki nyugodt közömbösséggel. Téged nem nagyon lehet kimozdítani.
– Akkor nem értem, hogy tőlem mi függ? Én akarok neked örömet okozni. Szeretném, hogy egyre inkább olyan legyen a kapcsolatunk, amiben olyan vagyok, hogy ez neked is jól esik. Ha jól értem, ez az engedelmességen keresztül lehetséges leginkább. Akarlak téged úgy szeretni, hogy az érzékelhető legyen neked. Tudom, hogy csak szavakkal szeretni az nem valami sok, és ez az, ami most nálam van, legalábbis többségében. Légyszi’, adj nekem kegyelmet, hogy áttörjön ez is, aztán pedig elárasszon mindent: a szavaimat, viselkedésemet, azt hogy kinek tartom magam. Vágyom, hogy átmosd a gondolataimat, eláraszd az egész kicsi világomat. Annyira méltó vagy rá! Annyira kívánom ezt! Bocsáss meg, hogy sokszor menekülök a jelenléted elől! Végtelenül szükségem van a kegyelmedre, még csak akarni sem tudom, amit te akarsz. Persze, ahogy mondtad ma, már most ott vagyunk elvileg… De érzem, amikor elérkezem a határaimhoz, és nem tudok úgy viszonyulni hozzád, ahogy szeretnék… És ez fáj! Olyan jó lenne téged igazán szeretni!
– Gyere kicsi Csacsika, ugorj ide az ölembe! – tárod ki a karod, jelezve, hogy a probléma megoldása aligha rejlik a szavainkban.
Ott állok egy fatörzsön, mindössze fél méterre a földtől. Izgatott vagyok, hogy legalább egy picit rád merek hagyatkozni. Bár le tudnék jutni egyedül is, legalábbis innen, te mégis örülsz, hogy engedem elkapni magam, mert ez azt jelenti, hogy ennyire már bízom benned. Alig várom, amikor már akkora lesz a bizalmam, hogy egészen elképesztő magasságokból is karodba merem magam vetni.
– Most te beszélsz belőlem?! – böksz oldalba. Ezen kuncogunk egy darabig, mint két bolondos tini! Nagyon tetszik neked, hogy belőlem is és hozzám is te szólsz!
– Mert egyek vagyunk, Csacsika! Minél inkább ráébredsz, hogy egyek vagyunk, annál inkább olyanná válsz, mint én. Mert olyan vagy, csak még nem igazán tudod. Mihelyst ráébredsz, nem esik nehezedre úgy is élni – veted oda könnyedén, majd egy kissé komolyabbra fordul a tekinteted.
– Köszönöm ezt az időt, amit nekem szántál és eljöttél ide. Úgy örülök, hogy végre kiszakadtál az életritmusnak nevezett kis világodból, hogy velem legyél. Tudod, sok mindenkit hívok, csak nem jönnek el gyakran. Régen vágytam már egy ilyen szép helyen együtt sétálni veled.
– Az én szeretetemre vágytál? Azért az elég sekélyes még, mindketten tudjuk! – sóhajtok fel. – Elképesztő! Te feláldozol mindent értem, én meg itt szerencsétlenkedek. Nem túl kiegyensúlyozott ez a kapcsolat, az biztos!
– Csacsika! Abszolút nem baj. Köszönöm, hogy engeded, hogy szeresselek. Nekem ezzel okozod a legnagyobb örömöt – nézel vissza újra rám, ahogy előreszökdécselek az óriási tölgyek között. Hogy mekkora fák vannak errefelé, lehet több száz évesek! Olyan ez az erdő, mint egy mesefilm.
Már kicsit fáradt vagyok a beszélgetéshez az egész napos konferencia után. Csak bóklászunk a kis ösvények között, szerencsére csak ritkán botlunk bele valami túrázóba. Néha meg-megállunk mohát simogatni, mert annyira aranyosak. Közben olykor dúdolgatsz egy kis spontán dalocskát nekem, aminek a szövege aligha különbözik a beszélgetéseink tartalmától, csak én nem fűzök hozzá semmit.
Hamarosan vissza kell majd menjek a hotelhoz, mert már nem tudják a haverok, hogy hová tűntem. Azért még azt a hátsó virágos tisztást megnézzük előtte…