Egy kivetítőkkel körülzárt szűk helyen találom magam, mintha egy ledfalakból épített szobában lennék. Minden fala ugyanazt a világot tárja elém, esélyem sincs rálátni, van-e mögöttük bármi más. Mintha egy filmet néznék, ami 360 fokban körülvesz. Azt az érzést keltik a falak, hogy mögöttük szintén a rajtuk lejátszott világ terül el, belül pedig meglehetősen kicsi mozgásteret hagynak. Sőt! Mintha kissé közelednének is ahogy nézem őket, ezzel még inkább sarokba szorítanak és még hatásosabban tolják az arcomba az általuk bemutatott valóságot. Minél tovább vagyok itt, annál inkább tényként fogadom el ezt az illúziót, és annál hihetetlenebbnek tűnik, hogy létezik bármi más is ezen kívül. Ez a film jelenleg tökéletesen valódi számomra, habár belül valami nem ért egyet azzal, hogy ebben kell leélnem az életem.
– Engedd meg, hogy kihúzzalak a mocsárból! Hadd vigyelek olyan helyre, ahol pihenhetsz velem. Ahol újra megláthatod, hogy semmi nem változott, sem veled, sem köztünk. Most köréd rendeződött egy illúzió, miszerint távol vagy tőlem, de fölötted mindig a megnyílt menny látható. Bármi is lesz körülötted kivetítve hazugságból, mindig megtalálsz engem mögötte. Körülveszlek, elől-hátul körbeburkollak, bennem létezel. Bármilyen valóságban is találd magad, én mindig egy magasabb rendű Valóság vagyok – suttogod szavak nélkül.
Csak azért is behunyom a szemem, hogy ne sulykolódjon belém még inkább ez a világ. Látni akarom magam előtt azt a tágas teret, ami a kis vetített falú börtönömön túl terül el. Nem könnyű most hinni a létezésében. A cellám tűnik minden szempontból igazinak, és a szabadságot kell erőszakkal megfestenem a képzeletemben: a végtelent, ami a szűkös falakon túl vár rám. Akarok hinni benne, mert tudom, hogy van a valóságomnál nagyobb tényező is: az Igazság.
Magam elé képzelem, ahogy ugrálok, szaladok határok nélkül, különben sosem merem elhagyni ezt az illúzió-börtönt. Minél inkább látom, annál valósabb, és minél valósabb, annál inkább látom: a szabadságot épp úgy, mint azelőtt a rabságot. Hogy mekkora átverés ez! Bármi, amit létezőnek tartok, az azzá is válik számomra, függetlenül attól, hogy igaz-e! Ha ez így van, akkor szeretnék a lehető legnagyobb szabadságban hinni, hogy aztán az váljon valóssággá számomra és élhessek is benne.
– Kicsi Csacsikám! Gyönyörű, ahogy elutasítod ezeket a figyelemeltereléseket és nem veszed komolyan azokat a képeket, amiket az ellenség láttat veled. A hazugságnak csak annyi ereje van, amit a te egyetértésedből nyer. Amikor nem adsz neki figyelmet, az egyetlen felhatalmazási lehetőségétől fosztod meg. Ez a legerősebb fegyvered; az ignorálás. Én is így élek: csak azt nézem, ami valós, a többit pedig észre sem veszem, vagy csak olyan mértékben, hogy azon keresztül szeretni tudjam az embereket az aktuális állapotukban. Például ha valaki ragaszkodik egy bizonyos nem-létező dologhoz, akkor én is figyelembe veszem azt, azért hogy ott tudjak vele találkozni, ahol éppen van. Neked sem azt mondtam, hogy „Hé, nem is léteznek ezek a fájdalmak, ne nyavalyogj akkor!”, hanem komolyan vettem a torz érzékelésedet, kizárólag azért, hogy ezen keresztül lehajolhassak hozzád és felemelhesselek. Erre te is képes vagy, mert pont olyan vagy, mint én. Természetesen én mindvégig tudom, hogy egy alacsonyabb szintű valóságról van szó, ezért egy csepp egyetértést vagy hatalmat nem adok neki. Sőt, azáltal válik igazán nevetségessé a hazugság, hogy annak ellenére, hogy nem létezik, bekalkulálom a kapcsolatunkba azt is, hogy számodra még igen, hogy ez se állhasson közénk. Én vagyok olyan alázatos, hogy kerülgessek egy illúziót, ami számodra még fontos, csak hogy addig is együtt lehessünk, míg elengeded azt. Természetesen ezt te is meg tudod tenni másokkal. Számomra kimondhatatlanul értékesebb a kapcsolatunk, mint hogy minél hamarabb kirángassalak a börtönből. Ha nagyon szeretnéd, hát őrizgesd még egy darabig a kedvenc kötelékeidet! Csak legyünk addig is együtt! – szorítod meg mindkét tenyerem, ahogy ragyogó szemekkel belehajolsz az arcomba. Jó közel bújni hozzád.
– Köszönöm Jézus, hogy nekem is elég a kegyelem! Köszönöm, hogy nem engedsz széthullani. Akarok veled lenni, csak érted élni! Annyira méltó vagy az összes, összes szerelmemre! Ki olyan, mint te? Ki olyan, mint az Örökkévaló? Hegyek megrendülnek, a földrészek eléd kúsznak egy szavadra. Egy hang és jössz! Szelek szárnyán suhansz! Rohansz hozzám, át a hegyeken, szekereid zörgését hallom, ahogy közeledsz mint király, teljes díszben és kísérettel – jut eszembe egy pár igerész arról, ahogyan most mutatod magad.
– Kik ezek a fehér ruhásak? – nézek körbe a körülöttünk elősejlő fényes társaságon. Az előbb még egyet sem láttam belőlük, most pedig egy egész tömeg áll itt ragyogó és igencsak változatos alakokból.
– Rendkívül sokféle szellemi lény létezik, könyvek sorát lehetne belőlük írnod, de nem ezzel szeretnélek lefoglalni. Jóval mélyebb valóságai vannak az Életnek bennem, minthogy a királyi udvar sokszínűségénél fennakadj és végtelen kutatásokba kezdj. Az a lényeg, hogy elmerülj bennem, nem az, hogy milyen lényeken keresztül segíthetek neked ebben. Függetlenül attól, hogy mikor mennyire látod vagy tapasztalod őket, ők mint sejtalkotóim végzik a feladatukat, nem kell feltétlen személyesen kapcsolódnod velük vagy irányítanod őket. Ha van kedved, természetesen megismerkedhetsz, akár barátságba is léphetsz velük, ugyanakkor eléggé sokan vannak és bonyolultan működnek ahhoz, hogy kiismerd őket. Láthatóan és láthatatlanul egyaránt az Élet árasztásán dolgoznak, nem kell átlátnod, hogy hogyan.
Hozzájuk hasonlóan fognak az utad során jönni-menni az emberek is. Előtűnnek, majd eltűnnek, de ne zavartasd magad, mert mindez bennem történik! Én maradok, én Vagyok. Nem lesz semmi gond! – simogatsz megnyugtatóan.
– Nem meglepő, hogy egy páran ellened lesznek. Sokakat fog zavarni többféle szempontból, hogy csak úgy hivatásszerűen velem vagy. Szívesebben vennék, ha valami más – akár szellemi – tevékenységgel foglalnád le magad helyette. Ez nem beképzeltség, hogy nem adod lejjebb annál a mélységnél, amit már ismersz. Ennek így kell lennie! Nincs dicsőségesebb annál, mint amikor senki nem ért meg, csak én. Ne félj ettől az állapottól, hogy csak én vagyok a társaságod. Te kérted, hogy ne maradjon más…
– Jézus, én csak azt szeretném, hogy megtanuljak örökké a forrásra csatlakozva élni. Tudom, hogy azután minden más előbb-utóbb helyrerázódik magától… – sóhajtok fel.
– Nem tudsz teljesen rám kapcsolódni, amíg van más célod is. Minél inkább csak én vagyok minden vágyad, annál könnyebben fog menni. Nyugi! Minden rendben van! Nem kell megharcolnod ezt, próbálkoznod, megvédened magad, vagy egyedül kiállni magadért! Sem a szolgálatodért! Semmit nem kell magadra vállalnod! Még a köztünk lévő kapcsolatért sem kell megküzdened! Aki nem hiszi, hogy a rátámadóknak van ereje, az nem is áll ellen. Miért is félnél attól, ami nem árthat neked?! Az olyan, mintha egy színházban a csatajelenetet nézve rémüldöznél, hogy azok a színészek meg fognak halni, vagy aggódnál, hogy lejönnek a katonák és téged is megölnek. De ez csak egy műsor! Na, ilyen az, ami most kétségbe ejt: Egy vetített illúzió körülötted, amit nem muszáj komolyan venned – támaszkodsz kissé a vállamra, ahogy magyarázol. A fülemhez hajolsz.
– Hagyj úszni mindent! Felejtsd el atyád házát! Szépségedet a király kívánja!
Gyönyörű vagy! Táncoljak veled? – fordulsz hirtelen szembe velem, de annyira meglepődök, hogy hátralépek.
– Na, jó. Még nem mersz… hát akkor majd én! – ugrándozol körbe, ahogy ismételgeted: Hadd táncoljalak körül, kicsi, kicsi Hercegnőm!
Annyira gyerekesen tele vagy örömmel, nem tudok nem nevetni rajtad.
– Megtanítalak figyelni rám. Csak rám! Hamarosan rá sem fogsz hederíteni a vetítésre. Gyönyörű kicsi lány… – nézel rám gyönyörködve, de van valami nagytesós, vagy apukás gondoskodás is ebben a tekintetben. Tudod, hogy mennyire nehéz néha még élveznem az életet ennyi hazugsággal a fejemben.
– Kemény ellenállással szembesülsz, mi? Ezért van megírva, hogy harcold meg a hit szép harcát. Magaddal kell ilyenkor megküzdened, hogy valósnak tartod-e a köréd vetített képet. Belül kell felismerned, hogy mit tartasz valósnak… Mikor látod a nézőtérről, hogy az egyik hadsereg összecsap a másikkal, emlékezz, hogy ez csak egy előadás! Hamarosan lehúzzák a függönyt és vége, te pedig sértetlenül hazamész oda ahonnan jöttél. A katonák nem fognak kijönni a jelenetből és rád támadni. Habár olykor valóban úgy tűnik… És ezt én is tudom, hidd el! Teljesen együtt érzek veled! Sőt! Megélem benned mindazt, amin te átmész.
A ledfalakból álló szobácskám falai minden irányban szétnyílnak, mint egy virág, és sugárirányba kidőlnek. Órási huppanással csapódnak a porba, ki sem látok a kavarodásból. Üresség tátong mögöttük, mintha a világűrnél is tágabb térbe találnám magam. Nem vagyok hozzászokva ehhez, valahogy hiányzik valami. Keresem a falakat, az újabbakat, tágasabb börtönnel, de nincsenek.
Hogy milyen ijesztő is szabadnak lenni?! Milyen kényelmes is volt a kedvenc hazugságaimban kapaszkodni?! Mennyire bizonytalannak is hat az, hogy bármit megtehetek, bármerre mehetek, az egész világ az enyém, sőt bennem van!
Nem tudom, hogy ezt csak képzelem, vagy valós. Egyébként is nehéz az ilyesmit megállapítanom, mert a valóság szó jelentése elég gyakran újraértelmeződik mostanság.
– Sokszor valósabb az a világ, amit a képzeletedben látsz, mint ami körülvesz. Egy nap minden fal leomlik és rájössz, hogy az egyetlen dolog, ami minden korszakban valós volt az te meg én együtt – cirógatod meg az arcom.
Valahol mélyen hiszek neked.