– Jézus, én akarok veled élni! Nem akarok ilyen távol lenni! Taníts, hogy kell veled lenni, mert fogalmam nincs, hogy kell téged szeretni! Akarlak téged úgy szeretni, ahogy az neked kedves! Akarok veled örökké elválaszthatatlanul egy lenni! Annyira megérdemled, hogy szeresselek!
– Kicsi Csacsikám! Ne legyél türelmetlen magaddal! Mindennél fontosabb az a folyamat, ami most történik, hogy megtanulsz minden mellett -vagy helyett- engem megélni. Nem csak egy szakasza ez a földi utadnak, hanem ez a felismerés az életed: lassanként rádöbbensz, hogy rajtam kívül nem számít semmi. Én elterveztem, hogy rávezetlek erre, amikor nem marad semmi más számodra csak én. Persze minden más közben eltűnik vagy háttérbe szorul, ez azt is jelenti. Kérted, hogy én legyek az egyetlen neked. Tudom, hogy úgy érzed, mintha egy részed elpusztulna. Azért tapasztalod így, mert tényleg ez történik: Minden, ami nem én vagyok benned, az elsorvad. Kérted, hogy hagy halj meg magadnak. Erre az életszakaszra gyönyörködve fogsz visszagondolni: Az idő, amikor a szerelmesed menthetetlenül magával ragadott.
– Eddig nem voltam elragadva? Eddig is akartalak! Vagy mégsem? Én nem is értem – nézek rád egy kissé zavarodottan.
– Minden oldalról zárt voltál, ezért az érzelmeiden keresztül tudtam bejutni. Igen, így férhettem csak hozzád: Elárasztottam a lelkedet. Milyen jó volt meghódítani szíved összes részét! – sóhajtasz fel elégedetten. Távolba nézel, rajongó mosoly az arcodon, ahogy visszaemlékezel.
– De most az egész lényedet akarom megszerezni. Nagyszerű volt azt megélnünk együtt, hogy az érzelmeidet lassan-lassan átadtad nekem. Ugyanakkor te több vagy, mint amit érzel, és én az egész személyeddel akarlak. Én is sokkal több vagyok, mint amennyit éreztél belőlem. Én is egy személy vagyok, és az egész magamat akarom neked adni. Elég tágas tér kell ahhoz, hogy az egész önmagam be tudd fogadni. Igazából az összes helyre szükség lesz, ezért alapos kitakarítás zajlik benned.
Látom a testemet, mint valami vázát, amiből ki van öntve mindaz, ami eddig benne volt. Nevezhetnénk szobrocskának is akár, mert olyan alakú az edény, mint én, csak üveg a fala van.
– Teljesen üresnek kell lenned, hogy aztán hiánytalanul tele lehess velem. Ez nem egy esemény az életedben, nem egy nehéz korszak, nem egy megpróbáltatás, nem is támadás, hanem annak a végtelen folyamatnak az első –jelenleg még rázós- része, hogy magammal ragadlak. Ezután nem lesz kérdés benned, hogy mi valódi és mi nem, annyira valóságos leszek neked.
– Egész végig erre a szakaszra vártam szerintem – nézek izgatottan a távolba. Annyira vigasztaló, hogy nem véletlen tapasztalok fura jelenségeket magamban. Dolgok, amik ezelőtt működtek, valamiért nem mennek tovább.
– Tőlem volt az is, hogy elérd annak a határát, amit érzékelésen keresztül be tudsz fogadni, mert ebben már egyelőre nem tudsz többet megélni belőlem. Én vezettelek el annak a széléig, amennyi érzelmeken keresztül megismerhető, mert van ennél több is belőlem benned. Nem csak ezt a részed akarom átitatni, hanem minden mást is a lényedben. Erre készített téged az összes ezelőtti történés. Ezért vontalak magamhoz egyre közelebb és közelebb, hogy azután majd megszülethessen benned a vágy erre. Amilyen mélyen hagyod most nekem, hogy a bensődben rendet rakjak, olyan mélységben tudsz megtapasztalni engem, és olyan mértékben lehetsz az, aki vagy. Újat cselekszem, és most készül. Ez az a korszak, amit ígértem: magammal foglak ragadni. Erre vártam! Ezért történt folyton az, hogy ahogy megfogtad a kezem, én egyre csak hátráltam. Ahogy lassan húzódtam befelé, kénytelen voltál követni engem, mert már megszeretted, hogy össze vagyunk kötve és nem akartad elengedni a kezem. Igazán csőbe húztalak. Mindig bentebb jöttél, ahogy visszalépdeltem, és nézd hová csaltalak el! – szorítod meg a tenyerem, és lassan araszolsz hátra, hogy bemutasd, hogyan is zajlott ez.
– A szellemi világot nem tudnád semmi mással jobban megmozgatni, minthogy beleegyezel, hogy megüresítselek, hogy kipucoljak belőled mindent rajtam kívül. Nincsen ennél erőteljesebb dolog, amit a Királyságért tehetnél. Nem tudsz annyi démont kiűzni, amely felérhet annak a jelentőségével, ami most történik benned. Nem lehet akkora kárt tenni a sötétségben, ami megközelíthetné azt, ami most zajlik köztünk. Nekem mindennél értékesebb az, ami most végbemegy a lelkedben. Nem baj, hogy nem látod! Azért mondom pont, mert aligha tapasztalod ezt. Azt hiszed, hogy épp összeomlik az életed, pedig nem így van egyáltalán! Aki elveszti az életét énértem, megnyeri azt. Épp belépsz az elengedés egy újabb valóságába, ezért látszik minden a feje tetejére állni. Hogy miért teszem ezt ilyen intenzíven? Te kérted a radikális beavatkozást. Én lassan, nagy szünetekkel is tudom ezt a folyamatot végezni, de te kérted, hogy minél hamarabb legyél ott, ahol már nem számít semmi rajtam kívül. Te mondtál igent erre újra meg újra. Amikor eleinte hasonlókat kértél, azért nem volt rá ennyire vehemens a válasz, mert azt akartam, hogy tudd mit vállalsz. Én szívesen felforgatom az életedet, de az erőltetés és a manipulálás távol állnak tőlem.
Nem lehet meghalni magadnak úgy, hogy bármi is megmaradna az énedből. Ez nem egy jelképes dolog! Meghalni magadnak azt jelenti, hogy megsemmisül minden, akinek gondoltad magad – fűzöd hozzá nyugodt mosollyal, mintha valami vidám dologról mesélnél. Valószínűleg tényleg az is, legalábbis hosszútávon biztosan. Amikor már a hamis énemhez való görcsös ragaszkodás kienged, ennek a szenvedése is elmúlik és maradsz te minden mindenben. Én benned, te bennem.
– Egyelőre olyan, mintha centrifugában csavarnának, Jézus. Mintha csapódnék a dobjának egyik sarkából a másikba. Szinte szünet nélkül pörög, de néha mikor egy kicsit irányt vált, akkor egy pillanatra megállok és veszek egy mély levegőt remélve, hogy ez már tényleg a vége, és az utolsó kemény meneten vagyunk túl. Aztán mintha előröl kezdődne minden, néha még az előzőnél is intenzívebben… Mindemellett nem akarok kiszállni, míg kész nem vagyok. Ezért újra és újra forogni kezd körülöttem a világ.
Kemény dolog ez a meghalás. Nem akarok kételkedni a munkádban, de azért ez most eléggé húzós – pillantok rád kissé szomorúan, de valahol mélyen van valami nyugalom bennem, hogy ebből is jó fog kisülni. Sőt! Valószínűleg nem is megkerülhető, hogy elhagyjak minden olyat, ami nem is az igazi énemhez tartozik. Szóval biztosan megéri.
Látom rajtad, hogy egyetértesz a gondolataimmal. Megnyugtatóan bólintasz.
– Nem leszel egyedül egy percig sem. Ha teljesen elsötétül a kép, és csak a hazugságok töltik be a látótered, akkor is pont ennyire leszek veled, mint most. Majd emlékezz rá! A fájdalomnak van egy olyan természete, hogy elhiteti veled, hogy rajta kívül nincs semmi, sem utána, és hogy ő a legnagyobb dolog a világon, én pedig már csak a régi emlék vagyok. Pedig szegény nem több egy múló képnél, miközben én mindig jelen vagyok. Nézheted velem együtt azokat a sötét dolgokat, amiket kitakarítunk a szívedből. Nem kell velük azonosulnod és együtt szenvedned velük. Figyelheted őket velem és örülhetsz a felbolydulás közepette, hogy mindez azért történik, mert el lesznek tüntetve. Ők vergődnek, mert elvesztik a bázisukat benned. Te nem szenvedsz, csak ők. De ha azt hiszed, hogy te egyenlő vagy a fájdalommal, akkor vele együtt kínlódsz, ahogy felszínre hozom, leleplezem és kitépem.
Lehetsz a szemlélője ezeknek a folyamatoknak, anélkül hogy túlságosan beleélnéd magad. Ezek „csak” gondolatok, érzések, hazugságok, az igazság ismerete ellen kiépített erődítmények. Semmi örökkévaló, értékes, vagy valódi létezéssel bíró. Ezek bármilyen valós hatással is vannak rád, egy nap rájössz, hogy csak illúziók, habár az általuk okozott gyötrelem egészen valós tud lenni, és én ebben teljesen együttérzek veled.
A lényeg az, hogy a hamisság leleplezése elkerülhetetlen, és mivel vágysz is rá, így egészen gyors. Ez azonban nem szükségszerűen fájdalmas, csupán a te ragaszkodásod hozzá és azonosulásod vele teszik azzá. Mihelyst rájössz, hogy te nem az érzések, emlékek, kötelékek szövevénye vagy, szabaddá válsz arra, hogy csendes megfigyelője legyél ennek a felszámolási folyamatnak, annak minden bonyodalmát kívülállóként szemlélve velem.
Igen, van egy erőegyensúly abban, amikor az ember megtanul együtt élni egy hazugságcsomaggal. Amikor ez elkezd megbomlani, ahogy egyenként kihúzogatom a hazugság-kártyavár lapjait, meginog minden. Úgy is érezheted, hogy semmit nem értesz, vagy hogy minden fáj és értelmetlen, és bárcsak az egykori egyensúly visszaállna, azokkal a jól bevált régi kötelékekkel. Más is hasonlókkal szembesül, nem annyira változatos a hamisság működése. Éppen ezért sokan követelik vissza megszokott hazugságaikat, hogy visszanyerjék volt stabilitásukat. Attól érzik magukat biztonságban, amit ismernek, még ha az rettenetesen rossz is: mint egy ócska, szakadt, balesetveszélyes, levált talpú papucs, amitől nem akarnak semmilyen újért cserébe megválni. Ezt magadon is megfigyelheted néha. Ugyanakkor nem kell neked a folyamatot levezényelned, ezt én csinálom. Nem kell benne segítened nekem: elég ha nézed. Mégpedig velem. Nem kell az összeomlást a saját összeomlásodként megélned. A torz, fájdalomból épült éned szenved, mert kezd lelepleződni, hogy sosem volt valós, és pánikol, mert kezdi elveszteni az erejét. Ez határozottan jó dolog. Az ő reakciója nem a tiéid, ahogy te nem ő vagy. Te az vagy, akinek mondalak, a kötelékkupac pedig egy felszámolásra ítélt illúzió, így jobban teszed, ha nem azonosulsz vele egyáltalán.
Nézheted az egészet kívülről velem: „Nicsak, mik jöttek fel bennem! Azta, de fura! Hogy milyen baromságokban is hittem! De jó, hogy ez nem én vagyok igazából és nem kell így élnem tovább!”
Még hangszínemet imitálod közben, egészen hitelesen. A szemedet is olyan tágra nyitod, ahogy én szoktam, amikor nem értek valamit. Kacagunk.
– A pokol mindenek előtt az ember lelkében épül ki, ahogy a menny is. Most épp meghódítja az igazság a hazugság által bitorolt részeit a lényednek. Ennek összezörrenései nem feltétlen a te ügyed. A világosság szükségszerűen kiűzi a sötétséget. Csak ne ülj a pokol közepén siránkozva, hogy vége mindennek, mert csak neki van vége. Te most fogsz csak igazán élni. Az ő vesztesége az nem a tied. Nem azért van harc és feszültség benned, mert rosszul csinálod a dolgokat. Egész egyszerűen a hazugságok ordítanak, ahogy megvakítja őket a menny fénye. Eddig olyan jól érezték magukat a benned felépített kis bázisukon. Azért van a felkavarodás, mert vége számukra a jó világnak, neked viszont ez az élet kezdete. Annyira jelentős helyet kezd elfoglalni benned a menny, hogy a pokolnak egyre kényelmetlenebben kell összehúznia magát és ezen fel van háborodva. De ennek így kell lennie – simogatod meg bátorítóan a vállamat.
– A sebességgel se foglalkozz! Az én uralmam növekedésének nem lesz vége, ahogy ígértem, minden megfelelő menedzseléstől függetlenül a részedről. Nem vagy köteles részt venni ebben az összefeszülésben: nézheted az egészet egy másik dimenzióból, ha úgy tetszik a lelked azon részéből, ahol már megteremtődött a menny, és alhatsz jókat a csónakban, miközben a dúl a vihar. Lehet egy-egy dörgésre megriadsz, de eszedbe jut, hogy ez csak egy kis zuhé, és pihensz tovább, ahogy én is tettem. Egyesek, akik már türelmetlenül szeretnék az én országomat teljesen megvalósítani magukban, rengeteg energiát veszítenek ahogy aktívan küzdenek a bennük lévő sötétséggel, mégis félnek abbahagyni, nehogy akkor ne – vagy lassabban – történjen a Királyság terjeszkedése bennük. De ez nem ettől függ. Amikor a világot, beleértve magadat is, a pokolból nézed, messze hatalmasabbnak kezded el látni, mint amilyen, így jóval többet szenvedsz is tőle. Minél inkább ki se dugod az orrod a benned lévő országomból, annál inkább az lesz számodra a valóságos, annál jelentéktelenebb lesz a pokol és mellékesebb lesz a lelked még nem „mennyesített” részéből néha beszűrődő csatazaj. Akkor teszed a legtöbbet a „győzelemért” (ami elkerülhetetlen), ha már most élvezed a mennyet, ott tartózkodsz és onnan szemlélsz minden mást. Ez összességében is igaz, de csak a lelkedre vonatkozóan is. Akármilyen kicsi is legyen benned az én országom, költözz be oda és éld onnan az életed addig is, míg a többi részeidet szintén meg nem hódítja a világosság. Ugyanis az az egyetlen valós része a lelkednek, a többi csak a torz éned hazugságépítménye, ami az igazság felvillanásakor szertefoszlik. Egy olyan kártyavár, ami minden hazugságlap kihúzásakor egyre ingatagabbá válik és végül elkerülhetetlenül összedől. Előbb vagy utóbb. Ezt már ne figyeld, inkább élvezd az életed abban a paradicsomban, ami már megteremtődött benned. Ezért mondtam ezt az evangéliumot: Isten országa bennetek van. Ne higgyétek, ha bárki azt mondja itt vagy ott van! Csak költözz be a már meglévő menny részébe a lelkednek, tartsd azt az igazi önmagadnak, ami jó benned, és ami nem, azt pedig mind tedd a felszámolás alatt álló hamis-én számlájára! Akármennyire is valósnak mutatkozik az illúzió-éned, nem az. Akármilyen régen azonosulsz vele, akármennyire hiszel benne, hogy az vagy te, attól még az csak egy sötét sarok, amin át fog sütni a menny fénye, és lelepleződik, hogy soha nem volt létjogosultsága. A hazugságnak nincs önálló létezése, csupán valaminek a hiánya, ezért mihelyst rávilágít az igazság, nyomtalanul felszámolódik és bebizonyosodik, hogy sosem volt valós. Minden ember lelkében van legalább egy pici rész, amit a menny ural. Csak általában nem onnan élnek az emberek. Nem ott laknak. Ezalatt azt értem, hogy nem tudják, hogy csak az a rész az igazi önmaguk és minden más szemfényvesztés. Ezért a torz önazonosságuk cselekedeteit termik meg, azzal még inkább kézzelfoghatóvá téve az anyagi világban is azt a poklot, ami lényüknek egy parányi és valótlan zuga. A sötétség teremtőjévé válnak, belülről kifelé.
Pedig bármilyen kevés talajt is kapjon az én országom, elültetve nagy fává lesz. Ez a mustármag hordozza magában a teljes növény esszenciáját. Bármilyen pici helyet kapjon is benned Királyságom, ha azzal azonosulsz, elkezd kiteljesedni és elborítja az egész lényedet. Amikor a menny meghódítja a földet… na ez nem csak társadalmilag, vagy időlegesen igaz. Ez igaz minden egyes gondolatodra. Veszélyes a poklot és a mennyet csak helynek tartani vagy csak a halál utánra tolni. Ezek itt és most vannak benned. Sokszor azt gondolják keresztények, hogy mivel hozzám kerülnek kegyelemből a túlvilágon, ezért a földi lét nem annyira számít. Részben igazuk is van. Ugyanakkor mi értelme annak, hogy halálukig pedig a pokol tivornyázik a lelkükben? Mi több: elkezd megvalósulni rajtuk keresztül a fizikailag: egy előítélettel, egy fájdalmas szóval, elutasítással. A megváltás most van, nem a halálod után. A menny az örök jelen. Most van az üdvösség napja, ma ha hallasz engem, ne zárd el a szívedet! A halálig küzdés, majd hirtelen csillagközi utazás a paradicsomba egy nagyon torz kép a valóságról. A mennyország első sorba benned van, amit „viszel magaddal” akár a túlvilágra is. A szavak kevesek ennek a megmagyarázásához, de nem mindegy, hogy mennyire teljesedik ki az Éden benned már az életedben. Nem mintha nem lenne végtelen esélyed nálam… De minél hamarabb hagyod, hogy meghódítsa Királyságom a lényedet, annál jobban jársz. Ennek örökkévaló jelentősége van, amit most nem tudok elmondani neked, mert csak kárhoztatást szűrnél le belőle, arra pedig semmi szükség. Teljesen szabadon engedlek. Nem fogod elrontani. Olyannyira szabad vagy, hogy nem muszáj a lelked poklában sanyarognod végig a földi életedet sem, hanem már azt is töltheted egy magasabb létben velem. Ez a benned létrejött menny az egyetlen részed, ami elég valós ahhoz, hogy örökre megmaradjon. A többi pozdorja, amit meg fog emészteni a tüzem. Minél hamarabb döbbensz rá, hogy mi az igazi éned, annál jobb! Minél korábban költözöl be a lelked menny-részébe, annál gyorsabban hódíthatlak meg magamnak teljesen! Annál előbb lehetsz az, aki igazából vagy, minden téren.
És ez az egyetlen, ami számít: hogy az legyél akinek teremtettelek.