Az angyalok nagyon mókás lények. Mint a bogarak, zúgva kavarognak a mező felett. Felhőkben szállnak, csoportjaik egymásba olvadnak, majd szétválnak. Annyian vannak, mégsem ütköznek egymásnak. Ahány, annyi féle, mégis így távolról sok fényló pontnak vagy villanásnak látszanak. Épp olyanok, mint amikor a rét fölött a rovarfelhő kavarog élvezve a napsütést. Ők is csak úgy táncolnak a fényben. A sok-sok mozgó alak egyetlen folttá áll össze ebből a messzeségből. Szinte felolvad az egyéniségük ebben a közös repkedésben. Úgy tűnik, egy külön réteget alkotnak a föld és az ég között. Egy ragyogóan fehér zsongó sáv választja el a felhőket a fűtől.
Irigylésre méltó ez a végtelen öröm-kifejezés.
Azt mondják, hogy ők pedig minket irigyelnek. Mert mi többet kaptunk állítólag. Kimondhatatlanul többet.

Swarming
Angels are very funny creatures. Like bugs, they are buzzing, circling over the field. They are flying in clouds, the groups merging into one another. There are so many of them, still, they don’t collide. Every one of them is one of a kind, however, they only look like glowing dots or flashes of light from a distance. Just like a cloud of insects swirling over a meadow, enjoying the sun. They are just dancing in the light. The plenty of moving figures make a blurred spot from this point of view. Their individuality is almost dissolved in this joint flight. They form a layer between the ground and the sky. There is a bright white, dinging stripe separating the clouds from the grass.
This expression of endless joy makes me envious.
Yet they say they envy us. Because we’d been given more, allegedly. Inexplicably more.