– Azért őszintén várom, hogy véget érjen ez a küzdős időszak. Úgy belelépnék már abba, amikor csak úgy létezem benned, minden erőfeszítés nélkül. Remélem már nem vagyok tőle nagyon távol.
– Ma megint feleslegesen futottál egy kört, de semmi gond. Teljesen szabad vagy felesleges lépéseket tenni, én soha nem foglak elítélni semmiért. Nem tartok vissza tőled semmit azért, hogy így motiváljalak: Sem az én szeretetem, sem az én elfogadásom, örömöm vagy ajándékaim. Egyébként egyik sem a te döntésed függvénye, hanem az enyémé. Én pedig már leszögeztem neked: elég jó vagy nekem. Több mint jó. Tökéletes. Te vagy apucinak kicsi lánya, akiért Ő odáig van – masszírozod meg játékból az arcom.
– Csacsikám, én szeretem azt, ahogy szeretsz engem. Nem igaz, hogy még mindig nem elég jó az, ahogyan viszonyulsz hozzám. Én már elhatároztam, hogy gyönyörködöm benned. Eldőlt rég, soha nem vonom vissza. Egész életedben üldözni fog a szeretetem – oldalba böksz és huncutul kacsintasz. Olyan vagy, mint egy bolondos középiskolás srác. Most mondanék neked valami csattanósat, hogy „visszavágjak”, de semmi nem jut eszembe. Újra megfogod a kezem ahogy mellém lépsz.
– Én odaadtam mindent, hogy veled lehessek. Tudod, nekem milyen sokat ér a társaságod? Akármit megtennék érte és meg is teszek. Miért hinnéd azt, hogy még nem elég jó az, ahogyan velem vagy? Már akkor egyek voltunk, amikor nem is akarhattál engem! Mindemellett te folyamatosan próbálod kiérdemelni ezt a bensőségességet. Mást sem teszel. Pedig már a teremtésed előtt tudtam, hogy odáig leszek érted és örökké velem leszel – lelkesedsz tovább. Fürtjeid előreomlanak, ragyogás árad az arcodról.
– Nekem nincs más célom az életeddel, minthogy megismertessem magam veled. Azt hiszed, hogy van valami egyéb, amit teljesítened kell? Mondjuk elhívás? Csacsika, te még mindig nem értesz engem. Azért vagy, hogy szerethesselek. Azért létezel. Egyetlen oka, hogy beleleheltem a semmibe és létrejöttél, hogy legyen kit szeretnem. Érted? – szorítod meg a tenyerem.
Kellemes illatok áradnak felénk a közeli gyümölcsösből, bár a legtöbb fán még csak bimbók vannak. Mindenképp vissza kell jönnünk, amikor teljesen virágba borulnak.
– Zseniális művész vagyok – nézel gyümölcsfákra, majd rám. – Egy roppant jól megszerkesztett kompozícióm a világ és benne te is külön. Akárcsak a virágzásban, a természetben mindennek megvan az ideje. Ne próbáld meg erőszakkal kifejteni a szirmokat, hogy végre nyíljon már! Ráérsz megvárni, míg magától történik. Engem nem zavar az, ahol jelenleg tartasz.
Láttál már játszótéren apukát kisgyerekkel játszani? Odáig van a kis botladozó, ügyetlen lényért. Pedig minden téren jelentősen magasabban áll a tudatlan, kiszolgáltatott csöppséghez képest. Nem érted? Az apa azért szereti a gyermekét, mert az övé. Az enyém vagy, ez teljesen elég ok arra, hogy örökké szeresselek. Nem kell több. Nem kell ezt azzal kiegészítened, hogy rendesen viselkedő vagy okos gyerek vagy. Nincs szükségem arra, hogy valamilyen legyél ahhoz, hogy szeresselek. Az, aki vagy önmagában megérdemli az összes törődésemet és figyelmemet, függetlenül attól, hogy mit teszel. Erről fogok veled beszélni újra és újra. Lehet egy kicsit unni is fogod néha, de nem bánom. Amikor ezt végre megérted, akkor feje tetejére áll minden benned és körülötted. Attól függ, hogy mennyit tudsz átadni az én szeretetemből, hogy mennyit engedtél saját magadnak megtapasztalni belőle. Ezt sem igyekezettel, sem jó időbeosztással, sem odaadó szolgálattal nem tudod helyettesíteni.
– Akarok csak rohanni feléd, felugrani a nyakadba és hagyni, hogy megpörgess. Nem szeretnék sehol máshol lenni, csupán itt veled. Nem mennék innen sehova. Teljes erőből futok-futok, s egyszer csak ott találom magam a karjaidban. Rájövök, hogy otthon vagyok. Soha nem is voltam máshol.
Magadhoz szorítasz, egyre szorosabban. Az arcom belefúródik a mellkasodba. Érzem az illatodat. Teljesen magadba csomagolsz. Csak annyit veszek ki a motyogásodból, hogy „Csacsikám!„