Józsué

Drága Irmuskám!
Köszönöm a képeslapot. Tegnap meghozta a postás Jóska. Valóban gyönyörű helyen laktok a fiadékkal. Örülök, hogy jól érzed magadat ott a messzi tengerentúlon. Itt is vannak
ám jó hírek. Szeptemberben megérkezett az újdonsült szomszéd az egykori házadba. Egy háromgyerekes család költözött ide mellém. Jobb, hogy nem látod ezt, Irmuskám. Az egészet
felújították, még a kis verandát is elbontották, ahol délutánonként teázgattunk. Alaposan átforgatták az udvart is. Ki szökőkutat raktak a ház elé és begyepesítették az egész néhai
zöldségeskertet. Na de azért mondok egy vidám újságot is. A kis virágoskertedet meghagyták,
habár a gyerkőcök rendszerint kitaposnak egy-egy nárciszt vagy tulipánt játék közben.
Összességében kedves emberek. Eleinte meglehetősen maguknak valók voltak. Aligha szóltak
hozzám. Bántam is, hogy miért nem adott a Jóisten valami barátságosabb szomszédot.
Keseregtem, hogy milyen szép is volt régen, amikor még közel laktál hozzám. Délután a
kertészkedés után mindig beszélgettünk egyet az uzsonna mellett. Sebaj, nem bánkódok már.
Pár hét múlva aztán Juli, a középső gyerek, olyan 5 éves forma, átdobta a labdáját a
virágoskertbe hozzám. Egészen jól összebarátkoztunk a kerítésnél. Másnap már az anyuka
hívott át szalonnasütésre. Rita a neve. Jóravaló teremtés. Az apuka valami kimondhatatlan
technikai dologgal foglalkozik. Magyarázták ott nekem, de nem tudtam megjegyezni.
Tisztességes egy házaspárról van szó, az a lényeg. Azóta is rendszeresen meglátogatom őket,
sokszor sütök is nekik. Tudod, az én unokáim milyen ritkán járnak erre. Néha Ritának
napközben valami ügyet kell intéznie, ilyenkor nálam van a két kisebb. Tünemények! Mennyi
örömöt hoznak a szürke hétköznapjaimba! Hálát adok a Jóistennek, hogy nem vagyok most
már folyton egyedül.
Így történt, hogy október végére már egészen szoros kapcsolatba kerültem ezzel a
családdal. Sokat jártunk egymáshoz. Számtalan délutánt töltöttem velük, de semmiféle furcsát
nem találtam bennük. Becsületes állampolgárok és szertelen, virgonc gyerkőcök. Semmi
szokatlan. Egy nap elmentek az úgynevezett nagy alkalomra, valami vallásos dologra. A
Jóistenke tudja, hogy mi lehetett az. Pünkösdista istentisztelet, vagy hogy is hívják. Nem
értem én ezeket az egyházi dolgokat. Tudod, a mi időnkben csak két templom volt. A Józsi
pap a főtéri plébánián, meg a református lelkész, aki mindig olyan morcos volt. Ma már van
mindenféle modern gyülekezet. Azt sem tudom, melyik mit hisz. Na, mindegy is. Szóval
Kardosék egy nap ellátogattak egy ilyen gyülekezetbe, az egyik kollégája csábította el a
fiatalasszonyt. Aztán egyre gyakrabban mentek, minden vasárnap ünneplőbe öltözve állt
János, az apuka, gyerekeivel, nyakkendőjét igazgatva a kocsi előtt. Várta Ritát, hogy
elkészüljön. Gondoltam magamban, jó dolog ez. A sok munka után egy kicsit beszélgetnek,
énekelnek. Kell a léleknek az ilyesmi.
Egy nap azonban nem egyedül érkezett haza a család. Velük jött egy fiatalember is. Ott
kuporgott a hátsó ülésen a gyerekekkel. Láthatóan nagyon jól érezte magát velük. Ám ez nem
egy szokásos vasárnapi vendégeskedés volt. Onnantól kezdve ő is a házban lakott
Kardosékkal. Nem igazán értettem, hogy mi okból költözik egy 30 körüli férfi egy családhoz,
de nem firtattam. A következő délután ugyanúgy együtt bográcsoztunk. Nagy lelkesen
mutatták be nekem Józsuét. Valami bonyolultabb külföldi nevet is említettek, de hát én azt ki
nem tudtam ejteni. Szóval megegyeztünk a Józsuéban. Rita kitörő lelkesedéssel mesélte, hogy
most, hogy találkoztak Józsuéval, minden megváltozott. Mostantól fogva minden más lesz,
így hogy vele fognak élni. Legnagyobb meglepetésemre János csak bólogatott egyetértően.
Biztos közeli családi barát vagy rokon, hogy így megbíznak benne. Lehet még tanul, aztán így
könnyebb neki, ha valakinél meghúzza magát. Az apuka is próbált meggyőzni nem egyszer,
hogy milyen fontos találkozni Józsuéval. De még jobb, ha meghívja őt az ember, hogy
költözzön be hozzá. Nos, egy csöppet furcsán hangzott számomra ez, de hát nem kell nekem
mindent érteni. Gondoltam majd a férfi biztosan tud ezt-azt csinálni a ház körül, aztán így
cserében szívesen veszik, ha náluk lakik. Rita többször is hangsúlyozta, hogy már örökké
velük lesz Józsué és soha nem fog elmenni tőlük. De azt már rájuk hagytam. Így megörültek
az új albérlőnek! Úgy véltem, hamar túllendülnek ezen. De egyre csak hajtogatták nekem,
hogy milyen jó Józsuéval élni és hogy én is meghívhatnám őt magamhoz. Ez már gyanús volt.
Biztosan unják már a lakójukat, aztán megszabadulnának tőle egy pár órára. Ettől függetlenül
nagyon szerettek róla beszélni. Rengeteg történetük volt ezzel a fiatalemberrel. Rendszerint
meg akarták mindet osztani velem sorra. Én meg tudod, Irmám, szívesen meghallgatom az
ilyen beszámolókat. Addig sem vagyok magamban. Kétség kívül, nagyon megszerették ezt az
embert. Minden mondandójukba belefűzték őt, mintha már egy mondatot be sem lehetne
fejezni anélkül, hogy említenék a nevét. Néha már kezdett egy kicsit zavaró lenni. De nem
akartam bolhából elefántot csinálni. Mindenkinek van valami hóbortja. Ám Kardoséknál
egyre több érthetetlen dolog ragadta meg a figyelmem. Amikor átmentem, mindig ott találtam
Józsuét. Rendszerint mosolygott rám, amikor megérkeztem, de ezen túl meglehetősen csendes
teremtés volt. Szinte soha nem lehetett hallani a hangját. Amikor náluk töltöttem a délutánt,
többnyire a gyerekekkel játszott. Nagyon bolondos természetűnek tűnt, értett a gyerekek
nyelvén. Olykor a konyhába forgolódott és valami finomságot készített. Gyakran ő takarította
össze a játékokat a kicsik után. Amikor Olivér, a másfél éves totyogó, felsírt délután, egyből
besietett hozzá, hogy megvigasztalja. Arra jutottam, hogy akármilyen furának hat ez a
helyzet, egészen hasznossá teszi magát ez a fiatalember. Egyszerűen velük él, részt vesz a
házimunkában, vigyáz a gyerekekre, gondoskodik róluk. Szerencsések Kardosék, hogy
meghívták magukhoz. Biztosan sok terhet levesz a vállukról.
Csak egy dolog nem fér a fejembe a mai napig. Szinte soha nem szólnak hozzá.
Mondják, hogy mekkora öröm, hogy velük lakik Józsué, de nincs hozzá egy jó szavuk se.
Lépten-nyomon beszélnek róla, de soha nem beszélnek vele. Lehet, csak akkor van ez így,
amikor én is ott vagyok. Nem kell nekem mindenbe beleütni az orromat. Bár amikor a
teraszon locsoltam az egyik vasárnap reggel a virágokat, láttam, hogy ő is megy velük
gyülekezetbe. Szépen felöltözve állt a garázs előtt a gyerekek között. Rita odaszólt valamit a
lurkóknak, aztán Jánossal váltott egy pár szót, de Józsuéra egy pillantást sem vetett. Mintha
ott sem lett volna, pedig majdnem megbotlott benne, ahogy a táskáját berakta a
csomagtartóba. Amikor délben megérkeztek, a kicsik kirajzottak az udvarra játszani. Józsué is
velük tartott. Roppantul élvezte, ahogyan csupa zöld folt lesz vasalt ingje, ahogy birkózik
Liával. Ő a legnagyobbik kislány, 10 éves. Erre Olivérnek jobb ötlete támadt és a lenyírt füvet
marékszámra szórta a férfi arcába. De ő csak kacagott ezen. Van türelme a kis csibészekhez.
Rita az ablakból nézte őket, ahogy tálalt az ebédhez. „Nehogy lenyeljen abból a gazból a
kicsi, figyelj rá Lia!” – Ennyit mondott. Mintha nem is látná Józsuét.
Egyszer hallottam veszekedni őket Jánossal, hogy ki fogja ezt meg azt rendbe hozni
náluk. Nincs nekem ugyan ehhez semmi közöm, de azért mégsem értettem. Eddig is minden
ilyesmit Józsué csinált abban a házban. Legtöbbször kérés nélkül.
A legkülönösebb az volt, amikor bográcsozásnál körben ültünk a vén diófa alatt. Jut eszembe,
azt nem vágták ki. János szedett mindenkinek. Nagyon gavallér volt, magának csak a
maradékot tette ki. Még Moha, a kutyájuk is előbb kapott, mint Józsué. Őt senki még csak
sem kérdezte meg, hogy kér-e. Ezen felhortyantam majdnem, de rögvest lenyugtattam
magam, hogy biztosan vegetáriánus, csak én nem tudom, mi itt a szokás. Bármikor állt fel a
fiatalember, mindig elfoglalták a helyét. János egyszer épp lecsapta hátizsákját Józsué
székére, amint ő visszament a konyhába valamiért. „De jó, hogy hagytatok helyet még a
táskámnak is!” Én nevettem a viccen, aztán egy kicsit sandán néztek rám. Senki nem nevetett
rajtam kívül. Aztán amikor vacsorához láttunk volna, azt mondták, hogy előbb áhitatot
tartanak. Kedves gesztus, úgy véltem, biztos a pünkösdistáknál tanulták el a szokást.
Mindenki hangosan imádkozott, csak Józsué kuncogott az asztal végén Liával. De Rita csak
Liát teremtette le. Amikor mindenki elduruzsolta a mondókáját, János jó étvágyat kívánt a
táraságnak. Józsué nem kapott szót ekkor sem. Talán ő nem vallásos egyáltalán, magyaráztam
a helyzetet magamnak.
Volt olyan, hogy a postás hozzám dobta be Rita magazinját. Átvittem neki. Becsengettem és
váltottunk egy pár szót. Panaszkodott, hogy milyen egyedül van a sok teendőre, közben pedig
Józsué magányosan pakolászta a széjjelszórt ezerdarabos kirakót a konyhapadlón. Ez azért
egy kissé megrémített. Lehet szellemet látok és nem is valós személy Józsué? De hát ők
szajkózták, hogy milyen jó, hogy velük lakik! Akkor tudniuk kell, hogy ott van. Annyit
beszélnek róla. De amikor velük vagyok, úgy tűnik, senki nem veszi őt észre. Mintha
láthatatlan lenne. Csak a gyerekek bánnak vele úgy, mint egy jelenlévő emberrel. Néha már a
majd’ kicsúszott a számon a kérdés, hogy „ti nem látjátok Józsuét a kanapén?” Főleg, amikor
János azt mondta, hogy „a szobába menjetek gyerekek, az úgyis üres!”, a férfi pedig ott
hajtogatta a ruhákat az ablak előtt. Néha sajnálom ezt a fiatalembert. Nagyon fájdalmas lehet
így élni. Meghúzhatja itt ugyan magát, de dolgozik is cserébe rengeteget és még csak egy jó
szót sem kap érte. Egyre inkább fájt ezt látnom. A legmegrázóbb az a bizonyos szombati
kirándulás volt Kardosékkal. Roppant nagylelkű volt János részéről, hogy engem is elvitt.
Hogy örültem, hogy nem tévézéssel kell töltenem a szombat délutánt! Már úgy unom azokat a
buta sorozatokat. No mindegy. Mondták, hogy csak ők lesznek Ritával meg a gyerekek, de
azért a kocsiban bent ült Józsué is, mikor a kapu elé leparkolt a kék terepjáró. Hátul nagyon jó
volt a hangulat. A kicsik folyton badarságokat suttogtak Józsué fülébe, majd hangosan
kacagtak vele. Gondoltam, ez a legalkalmasabb idő, hogy én is megkérdezzek egy pár dolgot
tőle. „Mik a terveid a nyárra, Józsué?” –próbálkoztam először egy általános kérdéssel. Erre
János és Rita összenevettek. Majd kínos csend következett. Egy darabig nem mertem újabb
ötlettel előhozakodni. Az ebéd után Kardosék tettek egy sétát az erdőben és rám bízták a
gyerekeket. Már szinte fel sem tűnt, hogy Józsuét meg sem említik. Úgy látszott, egyértelmű,
hogy velünk marad. Megörültem ennek, legalább feltehetek egy pár kérdést neki. Nem igazán
volt erre alkalmas pillanat, mert a lurkók felváltva másztak a nyakába és kergetőztek vele.
Mindig hagyta őket nyerni. Olyan igazi család hangulatom volt, ahogy néztem őket. Meg is
jegyeztem Józsuénak, hogy nagyszerű apa lesz egy nap. Erre hangosan felnevetett: „Már az
vagyok.”– és feldobta Olivért a feje fölé, majd elkapta. Nem faggattam tovább. Majd amikor a
gyerekek kifáradtak és mind egymásba gabalyodva szunyókáltak a pléden, kaptam az
alkalmon. Épp Olivér takaróját kereste, amikor kibuggyant belőlem:
–Józsué, te miért vagy ilyen csendes? – A fiatal férfi letette Lia mackóját egy
pillanatra, mintha elgondolkodna. Tekintete a távolba meredt. Majd mosolyogva felém
fordult:
– Én nagyon is beszédes vagyok, de nem szeretném senkire sem ráerőltetni magam.
Bárkivel beszélgetek bármiről, ha kedve van hozzá. Engem minden érdekel egyébként.
– Ez meglepő! Mármint szinte hangodat sem hallani Kardoséknál…
– Értem mire gondolsz. Néha elfelejtik, hogy velük lakok.
– De hát ők hívtak meg!
– Igen. – hajtotta le fejét szomorúan, majd újra csillogó szemekkel nézett rám.
– Nem rossz neked így élni velük? Nekem mindig összefacsarodik a szívem, amikor
látom, hogy úgy viselkednek veled, mintha ott sem lennél.
– Meglehetősen sok helyen van ez így. – fűzte hozzá halkan némi fájdalommal a
hangjában. –De azért akadnak olyanok is, akik élvezik a társaságomat. – és a szunyókáló
gyerekkupacra kacsintott. Majd a vállamra tette a kezét. Szemeiben ott csillogott egy
könnycsepp. –Köszönöm, Margit, hogy észreveszel engem. Nagyon sokat jelent.
Ekkor egy eddig nem ismert jóleső érzés töltött el. Bele sem akartam gondolni, hogy milyen
lehet ezt a bánásmódot nap mint nap megélni. Inkább azon járt az eszem, hogy hogyan lehetne
néha-néha négyszemközt beszélgetni vele. Olyan barátságos ez a fiatalember! Egészen
biztosan nem érdemli meg, hogy így átlépjenek rajta. Érthetetlen. Miközben folyton dicsérik,
hogy mennyi mindent köszönhetnek neki, elfelejtik megkínálni a közös jégkrémből a
kirándulás végén. Ki érti ezt? Sokat változott a világ!
Ettől fogva tudomásul vettem, hogy Józsué afféle megtűrt vendég Kardoséknál. Nagy
kép van róla a falon, bármikor szívesen mesélnek vele kapcsolatos történeteket, sok jót
mondanak róla, ajánlják, csak éppen rá se hederítenek. Ez a módi itt, úgy tűnik. Ennek
ellenére nagy tiszteletnek örvend Kardos család és barátaik körében. Decemberben még a
születésnapját is megtartották. Óriási mulatság volt. Már a meghívókra is rányomtatták, hogy
most Józsuét fogjuk ünnepelni. Amikor a társaság összegyűlt a Kardosék nappalijában,
kezdetét vette a lakoma. Mindenkinek ott volt a kedvenc étele, süteménye. Nagyon jól érezték
magunkat az emberek. Még egy ponton táncikolni is kedvük szottyant. Nekem az a zene
aligha volt elviselhető. Tudod, Irmuskám, milyen ez a szörnyű modern ricsaj! De annyira jó
volt a hangulat, hogy maradnom kellett a végéig. Volt egy asztal az előszobában, ahova
letették az ajándékokat az ünnepelt számára. De utána rögtön rohant mindenki az asztalokhoz
ismerkedni. Talán a gyertyát elfújni előhívták Józsuét, ha jól emlékszem. Énekeltek neki
egy-két dalt is. Ő utána lelkesen felvágta a tortát, majd miután senki nem szólt hozzá, leült a
kanapéra. Mindig akadt egy totyogó, egy kisgyermek vagy egy nagyon mellőzött személy, aki
hajlandó volt vele foglalkozni. Józsué ezt látszólag cseppet sem bánta, megtalálta a társaságát
még így is. Kint az udvaron tűzijáték hangja törte meg a csendet. Közben Lia hátát simogatta
az ágya mellett guggolva, mert nagyon félt a kislány a dörrenéstől. Nem igazán beszélgetett
vele senki a gyülekezeti csoportból sem a parti alatt, de ő feltalálta magát: elpakolta az
edényeket vagy hozott még üdítőt. Esetleg kidobta a szemetet. Néhányan köszöntek neki
egy-egy bólintással, vagy elmorogtak valami isten-éltessen-félét az orruk alatt. Nagyon
elégedettek voltak, hogy milyen nagyszabású bulit tartottak Józsuénak. Rita és János vallásos
barátai mind nagyon otthon érezték magukat. Egytől egyig állították, hogy Józsué a legjobb
barátjuk és hogy bármit megtennének érte. Egy ponton az eszegetés átcsapott
történetmesélésbe. Úgy láttam, az volt a cél, hogy ki tudja a legfantasztikusabb történetet
elmondani az ünnepeltről. Néha Józsué fel-felkapta a fejét egy érdekesebb mondatra vagy
felkacagott. De amikor hozzá akart volna szólni valamit, mindig elterelték a szót, vagy
szavába vágtak. Esetleg elmagyarázták neki, hogy most egy másik része következik az
ünneplésnek, erre most nincs idő. Ilyenkor ő mindig udvariasan hátralépett és keresett valami
más elfoglaltságot magának. Egészen jól érezte magát annak ellenére, hogy senki nem tartotta
fontosnak, hogy megkérdezze, hogy mit szeretne a saját születésnapján. Netalán, hogy milyen
torta a kedvence, vagy akar-e egyáltalán tűzijátékot. A végén mindannyian nagy tapssal zárták
le a partit. Mondogatták, hogy milyen fantasztikus időt töltöttek itt, és hogy legközelebb is
eljönnek. Büszkék voltak magukra, hogy ilyen nagy ünnepet rendeztek legjobb barátjuk
tiszteletére. Zárásként körben állva imádkoztak, ekkor idehívták a kockavárat építő Józsuét a
gyerekszobából, mert hát mégis csak miatta volt az egész. De sajnos senki nem számított rá,
hogy esetleg neki is lenne egy pár szava, ezért az utolsó testvér imája után elszállingóztak.
Néhányan elköszöntek tőle, vagy integettek neki az ajtóban. Ahogy vették a kabátjukat, meg
is dicsérték egymást, hogy milyen emlékezetessé sikerült tenni ezt napot. Segítettem
Kardoséknak összetakarítani a felhajtás után. Józsué lelkesen mosogatott. Míg Ritáék kint
pakolták a székeket, kihasználtam a lehetőséget:
– Józsué, te hogy érezted magad?
– Csodálatosan. – mosolygott – Én mindig jól érzem magam. Ezek az emberek nagyon
szeretnek engem.
– Hát hozzád sem szóltak szinte egész nap! De szóhoz aztán végképp nem hagytak jutni!
Engem ez felháborított! Téged ez nem zavart?
– Nagyon is. De nincs mit tennem. Egész egyszerűen elfelejtik…
– Azt, hogy létezel?! – fortyantam fel.
– Pontosan. Elfelejtik, hogy nekem is van mondanivalóm. Vagy kedvenc sütim. Annyira jól
eltervezik, hogy mit fognak miattam tenni, vagy értem, hogy rólam teljesen elfelejtkeznek.
Már egy jó pár hónapja itt élek, te is tudod hogy megy ez.
– Nem az ő ötletük volt, hogy hozzájuk költözz?
– Nem. Én akartam. Ők igent mondtak és örültek is neki, hogy így alakultak a dolgok. Látták,
hogy mennyi mindent el tudok intézni nekik és hogy nem igazán ellenkezem velük, amikor
nem tetszik valami. Szóval megszerették ezt a helyzetet. Én segítek, ők pedig megtűrnek. Sőt,
szívesen látnak. Azonban közelebbről nem akartak megismerni.
– De hisz folyton ismételgetik, hogy te vagy a legjobb barátjuk!
– Ez így igaz. Én a legjobb barátjuk vagyok. Csak ők nem akarnak úgy élni, mint akik a
barátaim.
– De miért nem? Ez nagyon különös!
– Valóban érthetetlen. De én tudok várni. Egy nap lehet rájönnek, hogy akár hozzám is
lehet szólni, ha már együtt lakunk. – ekkor már semmi szomorúság nem volt a hangjában,
helyét a reményteli várakozás vette át. – Egy nap úgy lesznek a barátaim, ahogy én a barátjuk
vagyok. Ahogyan Lia, Olivér és Juli már most a pajtásaim.
– Hogy neked adják a csokijuk felét, amit már összenyaltak?
– Pontosan! Ezt már nagyon várom! – nevetett fel, majd nekilátott a poharaknak.
Ekkor belépett Rita. Valószínűleg hallott valamit, mert megkérdezte, hogy telefonálok-e, mert
nem akar zavarni. Józsué halkan törölgetett mellettem. Nem is zavartatta magát. Na ennyit
erről a nevezetes szülinapról. Szinte fájt a szívem, ahogy hazasétáltam. Belül meg voltam
róla győződve, hogy itt még nincs vége a történetnek.
Tegnap kipróbáltam a meggyes pite receptedet. Fantasztikus lett. Eszembe jutott, hogy viszek
át Kardoséknak, de rájöttem, hogy elmentek a nagyihoz Szoboszlóra. Ahogy kinéztem,
megpillantottam, hogy Józsué épp kertészkedik. Nagy lelkesen készítette elő egy újabb
gyümölcsfa helyét a fűben. Áthívtam hát őt egyedül. Gondoltam, most nyugodtan
beszélgethetünk, és a végére járhatok ennek a rejtélynek. Ragyogóan sütött a nap, csodás kora
tavaszi délután volt. Kint ültünk a teraszon, mint egykor veled. Neki is nagyon ízlett a
meggyes. Véletlen megjegyeztem előtte, hogy majd fel kell hívnom a Pistát, hogy nyírja le a
füvet. De ő nem engedte, mondván kedvence a fűnyírás. Ripsz-ropsz végzett is vele.
Meséltem neki rólad is és a régi szép időkről. Illetve a terveimről az idei befőzésről. Tudod,
most tervezek epret elrakni. Mindjárt itt a szezonja. Ígérte, hogy szívesen átjön a pucolásban
segíteni. Már alig várom, legalább válthatunk egy pár szót négyszemközt. Nagyon jóravaló a
fiú. Egészen megkedveltem. Fantasztikus a kisugárzása. És ahogy beszél! Egészen magával
tudja ragadni az embert. Tényleg minden valahogy jobb vele. Kezdem érteni, miért
hajtogatták azokat a nagy hangzatos szavakat róla Ritáék. Persze, akkor nem értettem. Már
mondjuk, meg vagyok róla győződve, hogy ők sem. Csak ezt tanították nekik róla. Ők maguk
pedig nem mertek vele közvetlenül cseverészni. Vagy nem tudtak. Én már nem is tudom
követni. De most, hogy rendszeresen átjön hozzám, kezdem kapizsgálni. Aki ezeket a nagy
szavakat először elkezdte prédikálni a többieknek, az tényleg ismerhette Józsuét, mert azt
tapasztalom, hogy tényleg ennyire kiváló emberről van szó. Ha hazalátogatsz valamikor,
bemutatlak neki. Rendkívül vidám fiatalember. Mindig bearanyozza a napom, amikor átugrik
valami miatt.
Ne haragudj, Margit, rengeteget írtam már megint. Sebaj, úgyis lesz időd ott a messzi
Floridában olvasgatni, most, hogy a fiadék gondoskodnak rólad. Majd írj te is, hogy hogyan
éled meg ezt a nagy változást! Roppan kíváncsi vagyok rá.
Ui.: Majd elfelejtettem, a fahéjas szilvalekvár receptjét küld majd el, kérlek! Annyira
szeretném egyszer olyanra megcsinálni, ahogy te szoktad. Reggel felbontottam egyet abból,
amit nekem adtál és nagyon ízlett. No, meg aztán ezt a Józsuét is meg akarom lepni egy pár
üveggel. Olyan drága szíve van. Most hirtelen beugrott az igazi neve is: Jeshua. Mondták is
azt akkor nekem, de hát én Józsuénak fogom mindig hívni. Nem tudok ilyen külföldi neveket
kiejteni.
Jó egészséget, Irmuskám! A Jóisten vigyázzon rád ott a messzeségben!
Üdvözletemet küldöm az egész családnak!
Margit