Nem értem miért érzem
magam kiesve abból,
aminek a kellős közepén vagyok.
Fogalmam sincsen,
hogy hogyan működsz,
Kérdésemmel a lelkembe marok.
Miért találom magam olyan könnyen kívül?
Miközben nincs is más, csak belül?
Hogyan tudok lemaradni arról,
ami folyton követ engem?
Hogyan lehet lekésni valamit,
ami csak rám vár?
Miért nem látok olyasvalamit,
ami minden oldalról körbezárt?
Hogyan érdemelhetném ki azt,
amibe beleszülettem?
Miért tervezgetem,
hogy hogyan mászok fel hozzád,
ha az öledben űlök?
Miért tűnik olyan elérhetetlennek
az a fal, aminek a tetején állok?
Hogyan lehet ízlelni valamit,
ami már a számban van?
Hogyan lehet észrevenni olyasmit,
ami betölti a látóteret?
Vagy csak én lennék
ennyire szerencsétlen?
Fától az erdőt…
Nyakig benne lenni,
mégis hiányt szenvedni.
Elmerülni és emelett
kétségbe esve szűkölködni.
Hogy fér ez össze?
Nem akarom érteni…
Ha van, akkor van!
Nem szeretném levezetni. Áthidalni.
Nem tudok kiesni,
ha már ott vagyok a kellős közepén.
Továbbra sem vágom,
hogy hogyan működsz.
Több kérdést feltenni nem akarok.
Ha egyszer belül vagyok,
nem érdekel mennyire érzem magam kívül.
Ha folyton üldözöl engem,
kizárt, hogy lemaradjak rólad.
Ha mindvégig rám vársz,
nem fogok lekésni a lényegről.
Nem baj, ha nem érzékellek,
ha egyszer minden oldalról kürölzársz.
Felesleges kiérdemelni,
ha egyszer beleszülettem.
Nem próbálok meg feljutni hozzád,
ha már itt ülök öledben.
Nem mászom meg a falat,
aminek a tetején állok.
Csak egyszerűen ízlelem,
ami a számban van.
Nem zavar, ha nem látom,
hisz úgyis betölti az egész látóteret.